Túl sok fotó

Tegnap hazajöttem. Zokog a szívem. Mindig ez van Olaszország után. Zokogok, zokogok, zokogok. Állatira hiányzik. Azért elég jó ez a dolce vita életforma... Ülni a L'Archivio bárban, szürcsögni az alkoholmentes koktélt*, apericenát falatozni, nézni a gyönyörű embereket, akik bicajoznak, lobog a ruhájuk, kiskutyát sétáltatnak, elengedni a fülem mellett a folytonos idegenkedést a másságtól (vannak emberek, akik valahogy mindig rázendítenek erre a témára, tököm tele, de már egészen jól leszarom... meg különben is, honnan kezdődik a más? a másság? áh... oké, tudom a válaszukat... abszurd).

Pénteken volt kerek két óra szabadidőm a munka után, felugrottam hát a szobába feltölteni a telefont, mert már tropa az akksija, erre mi történt? Elaludtam. Ott vagyok Modenában, és elalszom. Értitek ti ezt? Lépten-nyomon álmos vagyok.
Amikor elindultunk Magyarországról, nem Székesfehérvárnál aludtam el, mint mindig, hanem már Martonvásárnál. Igaz, a Balatonnál felébresztettek, hogy nééééézd, Balaton... Kipillantottam a palpebréim mögül, aztán egészen Ljubjanáig visszazuhantam aludni, magyarul átaludtam több, mint 300 km-t. Aztán megint aludtam. Július közepe van, és még mindig nem tudtam kipihenni magam.

Csütörtökön tárgyaltunk egy új céggel Veronában. Elég menő hely... Ujjakat keresztbe, remélem, lesz belőle business. Onnan lerongyoltunk Modenában, ahol már folyt a koktélparti. Titokban lőttem pár fotót, tök jó volt, ahogy a nagy gépek közt berendezték a trendi fogadást.

Másnap, pénteken reggel 8-tól meló délután 5-ig. Halálosan untam. Most ez nem tudott felpörgetni. Pláne a veronai cég után. Kurvára elő tudják adni magukat az olaszok, hogy hűha, micsoda helyre megyünk, aztán meg egy átlagos agriturismo volt (a linknél gyalogabb). Szép, szép, de na, azért nem akkora nagy durranás, mint amilyennek beharangozta a nagy amerikai-olasz fuziónált cég. Mondhatni, parasztvakítás. A kaja jó volt, ez igaz.

Vissza a péntek délutánhoz... A munka után, miután kialudtam magam a hotelben, elindultam a városba. Éppen akkor jöttek haza Zsoltiék, ők addigra már kicsavarogták magukat. Nekem meg sietnem kellett, nehogy bezárjon a könyvesbolt. Megvettem magamnak mind a négy Elena Ferrante könyvet (a sorozatot), halleluja, ce l'ho fatta! Elég sokáig kellett várnom rá.
Aztán ettem egy fagyit. Leültem az olaszok közé, és olyan jó volt kicsit egyedül lenni. Úgy értem, nem készenlétben állni, intézkedni, tolmácsolni, hanem üresen kongó fejjel nyalni a fagyit. Elég jó fagyi volt.

Aztán este becsatlakoztam Zsoltiékhoz inni, ahelyett, hogy randizgattam volna (igen, ez azt jelenti, hogy sehol nem tartunk a budapesti olasz figurával, semmi, de semmi nincs, csak cuki messengerezgetés, hát azzal nem megyünk messzire... szóval legálisan tinderezgettem). Két hapsi is szeretett volna találkozni velem, mer' sono simpatica... Certo, lo so che sono simpatica... Posso ficcarmelo in culo di essere simpatica...

Szombaton reggel összepakoltunk és elindultunk a hegyekbe... Gyerekek! Újra elkezdek túrázni. Régen, Linda barátnőmmel rengeteget túráztunk, Gergővel is, Szilvával is, de Lindával a legtöbbet, csak most puding vagyok, és már nem járok velük. De most biz' én újra elkezdem, mert elementáris erővel hívnak a hegyek. A Falzarego hágó egyszerűen csodálatos... Muszáj visszamenni. Annyira magával ragadó volt a sok túrázó is... Én is menni akarok! Eldötöttem, akarom, hogy a gyerekeimet is megcsípje a túrázó tzetzelégy. Ezt mindenképpen látniuk kell. Fotó ezt a látványt nem adja vissza. Az életérzést pedig pláne nem. Zokogok, zokogok. Leírni sem tudom, milyen ott 2778 méteren nézni a tájat, a sok csipkés hegyet, a felhőket, felmászni a feszületig, kövekből kőrakást rakni, minden olyan csendes, a levegő tiszta, az emberek mind olyan nagyon szimpatikusnak tűnnek, zokogok, zokogok. Aznap este írt Linda, hogy menjünk a Mátrába túrázni, és én rögtön igent mondtam. Én, aki imádom a várost a hozzátartozó aszfalttal, most újra akarom kezdeni a túrázást. Egészen szarul esett, hogy a pecsételőhelyeken nem volt mibe pecsételnem. Egyébként neve is van a mi kis egyesületünknek :).

Rakok nektek pár fotót, hátha mégis mondanak valamit a képek... hátha ti is zokogtok majd. :)

Kávé... Most nem ristrettino, hanem crema... minden kva bárban másképp nevezik, tiszta bakiparádé minden egyes alkalom, hogy minek nevezzem...

Akkor tehát 2030-ban itt veszek autót, ahogy kiszámoltam.

Fényévekre vagyok ettől...

Ahol kígyózik a sor, az jó hely lehet, nem?

Ez még a klasszik aperol spritzettino

Aperol spritz lecserélve egy analcolico alla frutta della passionéra

Ez pedig al cocco e ananas

Szerintem szép

A Dolomiti rádió állati jó zenéket tol

Élőben elképesztő volt... 

Élőben az igazi... így fotón nem érvényesül

Keresd a csókát

Embertelen...

A szállásunk... ahol egy jó nagy csapat túrázó az azzurrót énekelte, gitároztak is, hívtak, hogy csatlakozzak, de én papírkutya voltam. Olykor inamba száll a bátorság, vagy simán csak búvalbaszott vagyok.

Vacsora előtt "túráztunk" egy órácskát... a patakon át kellett szökdellni, és mehettünk tovább... marha jó volt.

Piszkosul hideg volt, látszik a felhőkön, elég mérgesek...

Amikor síeltünk, mindig bombardinót ittunk a pályákon...

Most mondjátok meg, nem akartok ti is azonnal bombardinót inni a hegy lábánál?

Bevillant, a dédapámról is vannak ilyen "maskarás" fotók otthon... 

Funivia Lagazuoi

Ez az egyetlen kép, amely valamennyire átadja a látványt

Élővilág

III. reggimento dei Tiroler Kaiserjäger 

Próbálkoztam én fotózni, de igazából ezt élőben kellene látni...

2778 m, Lagazuoi piccolo

Kissé túlexponált fotó...

Ezek a felhők... mit szóltok?

Ezt én raktam... mindenki rakott, hát pont én maradjak ki?

A "lift"

2752 méter magason

Mindig kell kávé... de ez macchiato...

Arról ábrándoztam, hogy a gyerekeimmel vagyok...
És Bandita, a fiam, nyávog, mert fél :D

Cortinában jöttem le először a fekete pályáról... és utoljára is...

Tehenek 

Még tehén... 

Lovak is...

Vége mára.

Vége a fotóknak...

Tényleg vége.

* kész, sono sazia, beteltem, nem kívánok alkoholt inni... cuki volt Zsolti és az apja, egyszerre meredt ki a szemük és dőltek felém, amikor közöltem, nekem jó lesz egy kókuszos szörp. Van ez a kényszerképzet, hogy a bárban csak alkoholt lehet inni, hát én most ezt megdöntöttem, sőt, odáig mentem, hogy Tirolban sima vizet ittam vacsorára, de milyen vizet?!? Állati finom volt.  Aztán a hegyi kútból töltöttem a kulacsomba, és basszus, ugyanaz a víz volt.