2015. szeptember 24., csütörtök

Nina Zilli

Mindig fejen üt, amikor egy filmjelenetben egy teljesen semleges utcakőről felismerek egy várost. Most az 50. másodpercnél tudtam, hogy ez Genova. 


Aztán 1:14-nél már teljesen biztos voltam a dolgomban, ott a világítótorony.

Volt egy kis idő, amikor kijárkáltam Genovába. Először melózni, főleg az expóra (a kávékiállítás például életem nagy kiállítása volt, isteni!), aztán pedig egy pasashoz, akivel sokat nevettünk. Kár, hogy a nevetés több volt, mint más, mert a márványpadlós lakásának ablakai a tengerre és a világítótoronyra néztek, de nem volt mit tenni, arról a hajóról le kellett szállnom, mert nem lehettek volna ilyen cuki gyerekeim. Hát onnan ismerem Genovát. Igazából nem is értem magam, nem kellene szeretnem azt a várost, nem köt oda a gyerekkorom, mégis elvarázsol, Camogliról nem is beszélve, oda mindenképpen el kell vinnem a kis majmaimat. Portofinóba is, amiről mindenki hallott már, de az kicsit már elturistásiasodott szerintem.
Ezzel a pasassal az olasz Riviérán motoroztunk az ő tűzpiros Ducatiján, pont amikor nyílt az a fehér virágú növény, melynek nevére nem emlékszem és aminek illata az egész Riviérát elárasztotta.  Elég nagy flash volt. Könnyű idők voltak azok. 

Megnéztem, sajnos a közeljövőben nem lesznek koncertek... Grrr! 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

A robot kikapcsolva.