Szimpatikusnak kell lenni és kinyílnak a kapuk

Újra a fedélzeten. Szó szerint alig vártam, hogy dolgozni jöhessek. Engem ez az idei nyaralás meglehetősen lezsibbasztott, de most nem erről kell beszélnem, hanem arról, hogy van egy óriási sikerélményem, pontosabban a siker nem az enyém, én csak egy mozgatórugó voltam, talán nem nagyképűség azt állítani, hogy az első szikrát én adtam. 

Van nekem sok kollégám, közülük az egyik egyszer megnyílt nekem, elmesélte a családi mizériáját, hogy a felesége elég régóta nem talál munkát és ettől már elég szarul vannak. Nekem ott és akkor már villogott a fejem felett az a híres villanykörte. Az az igazság, hogy nálunk a vezetőségnek aranyból van a szíve (annak ellenére, hogy engem az első időkben időnként megszívattak), tudtam, hogy a kolléga felségének meg kellene próbálnia a pályázatát beadni hozzánk. Persze anélkül ez nem jutott volna eszembe, ha nem tudtam volna, hogy a kollégámat is mindenki szereti, száz éve dolgozik a cégnél, tényleg korrekt, jól dolgozó, szimpatikus figura. Ő maga ugyan nem akarta, hogy ugyanannál a cégnél dolgozzanak, mert annak nem szokott jó vége lenni, igen ám, de ez nem egy szem cég, hanem egy cégcsoport, vannak lehetőségek, csak tudni kell kinél kopogtatni és simulékonynak kell lenni (írhatnám azt is, hogy szépen kell pislogni és mosolyogni, cukinak kell lenni, beszélgetősnek, jó hallgatónak...). 

A kollégám megkért, ha tudok valamilyen üres állásról (nyilván ilyen papírtologatósra gondoltunk), akkor szóljak, de mondtam neki, hogy ne várjunk ilyenre, majd én körbe fogok szimatolni. Tudtam kinél kell kopogtatni... Azon a héten megtörtént a feleség első interjúja, aztán a következő héten a második forduló, most pedig már itt dolgozik nálunk, most mutatkoztunk be egymásnak. Már akkor tudtam, hogy sikerült, amikor a kollégám a szabi alatt felhívott, de nem vettem fel a telefont, mert biztos éppen pelenkát cseréltem valami játszótéren legeltettem a majmaimat. 

Én úgy érzem, jó szakszervezetis lennék.