Babette

Annyi mindent tudnék még mesélni erről a furcsa nyaralásról, de most inkább azt kell megörökítenem az örökkévalóságnak, hogy van nekem egy nagy megállapításom: az olaszok tiszták. 

Kicsit átpörgettem az agyamon azokat az olasz háztartásokat, amelyekben jártam és rájöttem: mindben rend volt és tisztaság. Nagy rend és nagy tisztaság. Valószínűleg ezért nem tudom megszokni anyósomat és fiúgyerekeit, akik viszont rumlisak (de piszkosul) és nem fordítanak nagy figyelmet a tisztaságra sem (piszkosul piszkosak). Persze tudom, nem illik kipletykálni őket meg hát biztos csak azért volt rumli, mert a dédi állapotával kellett foglalkozni (nem).

Azt nem állíthatom, hogy a franciák mind rumlisak és koszosak, mert például a furcsa nevű Babette háza makulátlanul tiszta és rendezett (bárcsak ilyen anyósom lehetne...), igaz Polette nagyi is tiszta és rendes.

Babetteről még muszáj írnom, mert a tenyerén hordozott és ez ahhoz képest, hogy mi fogadott anyósomnál, egy csoda volt. Magától értetődőnek vette, hogy nála vacsorázunk, ezért megkérdezte, hogy mit szeretnek enni a gyerekek. Aztán első este volt véres hús, mert hát a franciák azt nagyon szeretik. Én nem. Hiába nem szeretem és irtózom tőle, azért megkóstolom, mivel ezt tanítom a gyerekeimnek is. Meg kell kóstolni és csak azután fintorogni, ha mégsem ízlik. A marhát tilos sózni sütés közben, különben kaucsuk lesz belőle, én ezt tudom, de voltam olyan balek és megkérdeztem Babettetől, hogy megsózta-e. Naná, hogy nem, viszont ez a hús ízletes volt só nélkül is. Valahonnan messzi vidékről hozzák, megbízható gazdaságból.

Felsorolom, hogy miket rakott elénk az asztalra, úgy könnyebb lesz. Reggelire croissant, pain au chocolat, tea, kávé, kakaó, pirítós (de miért nem pirítottnak hívják???) kenyér, lekvárok, gabonapehely, felkockázott barack, narancslé, és még biztos nem is jutott minden az eszembe.

Ebédidőben mindig valahol csavarogtunk, de ő akkor is gondoskodott rólunk, kimosta a ruháinkat, megszárította és kivasalta. Azért itt már majdnem lábat csókoltam neki. (Bárcsak ilyen anyósom lehetne.)

Vacsorára volt taboulé, reszelt répa, rendes vegyes saláta, mindenféle földi jóval, salade piemontaise (ezt meg kell tanulnom!!!), saucisson sec (combien ces six saucisson-ci? C'est six sous ces six saucisson-ci, magyarul: kombienszesziszoszisszoszi? Szesziszuszesziszosszisonszi, azt hiszem... Tamkó, javíts ki! :D ), rizs, amit olyan szósszal kellett meglocsolni, melynek nevére nem emlékszem, de barnára kellett pirítani a vajat és bele pár csepp citromot facsarni és kész is, hát az valami isteni volt. Aztán volt a nyelvhal... Bandit kényszeríteni kell, hogy legalább kóstolja meg az újdonságokat. Nem kell, csak megnyalnia, mert erre még csak-csak hajlandó és azután a szájába vennie és megrágnia és tádáááá, megevett belőle három szeletet is. Ő, aki eddig a halra rá sem tudott nézni.
Aztán jöttek a sajtok... Oh, magasságos felsőbb erő, valami isteni sajtokat tett elénk és hát hozzá a pain de campagne volt a cseresznye a tortán. Biztos volt még más is, de már nem emlékszem, mindenesetre tényleg leste minden kívánságunkat. (Bárcsak ilyen... tudjátok!)

Képzeljétek, a nappalijukban a nagy étkezőasztal egy biliárdasztal, mely Babette férjének a nagyapjáé volt, tehát számításaim szerint alsó hangon 110 éves darabról van szó. Balek voltam, mert megkérdeztem, hogy a dákókhoz van-e asztaluk. Nem esett le a tantusz, hogy az az óriási étkezőasztal pontosan egy biliárdasztal mérete. Sajnos nincs tehetségem és kedvem se a biliárdozáshoz, valószínűleg ezért nem tűnt fel.

Látjátok? Rend van!
(Bárcsak ilyen anyósom lehetne!)

Befejező megállapítás: az olasz vendégeim nem lepődnek meg a fürdőszobámban, hogy van bidé, a franciák viszont mind.