Pörögtünk, mint a búgócsiga

Elmesélem itt a hosszú hétvégémet, ami ugyanúgy két nap volt, mint általában mindig, de most alaposan besűrítettem mindenféle jóval (én itt nem nagyon szeretek mesélni a rosszról, mert ugyan szennyesem nekem is van, de annyira unom, hogy inkább struccozok, ezért ide én csak a jót írom le és nagyon ritkán némi bosszantót, de azt sem a magánéletemről, gondolom észrevettétek). 

Pénteken Veráékkal mentünk a gyerekeimért az oviba. Petros a játszótérnél elköszönt tőlünk, mert már nem fért a bőrébe, elindult bulizni. Délután ötkor. :D Mindig mondja, hogy ő még fiatal és forr a vére, nem bírja buli nélkül. 

Mi a három gyerekkel játszótereztünk egy jót, onnan hazarohantunk, mert az egyiknek kakálnia (ők így mondják, most mit csináljak) kellett. Ilyen ez a gyerekes élet, nincs időhúzás, ha menni kell. 

Otthon összedobtam egy paradicsomos spaghettit, amit alig akartak megenni, mert ezen a játszótéren mindig teletömik magukat marhaságokkal (többnyire undorító pufival). Még mindig nem szoktak le a lejmolásról. Amint valahol megcsörren egy zacskó pufi, mint a városi galambok, minden gyerek ott terem. Érdekes, mert a Károlyi kertben nincs ilyen zabálás. 

Verával alig bírtuk ki este kilencig, tiszta zizik voltak a gyerekek. Volt megint párnacsata, bújócskázás, megsértődés, hogy túl gyorsan találták meg egymást, rohangálás, kanapén ugrálás... Mary Poppins kilenc körül érkezett, fellélegezhettünk, de főleg felhúzhattuk a cipőnket és uzsgyi. Most nem volt nehéz dolga Marynek, mert a gyerekek már lefürödve, pizsamában voltak, a fiam már falfehérré vált a fáradtságtól, a kislányom az első mese közben elaludt, a második a mese végén a kisbarát, a kisfiam a harmadik mesénél. Onnantól béke és nyugalom.

Verával elindultunk gyalog. Először az Ankertbe mentünk, mert ott jó volt a bloggerlányokkal, akiket én nagyon csípek! :) Mivel ott most akkora tömeg volt és olyan hangzavar, hogy beszélgetni nem lehetett volna, továbbálltunk. Elmentünk a Kuplungba, ahol még annál is nagyobb zsivaj volt, gyerünk tovább. Az Extrában kötöttünk ki. A zene jó volt, a barman istenien táncolt, tudtunk beszélgetni is. De nehogy már egy helyen dekkoljunk egész éjszaka, gyerünk tovább. Nézzük meg a klasszikus Szimplát. Ott meg kígyózó sor állt az utcán, hogy bejuthassanak az emberek, ezért oda sem mentünk be. Kikötöttünk a Kőlevesben, ahol pont ideális mennyiségű ember volt, viszont egy idő után megfagytunk, ezért onnan is eljöttünk egy pohár után.

Nekem tetszik!

Itt kezdtünk el hüledezni, hogy micsoda élet van a "bulinegyedben". Persze tisztában vagyunk vele, de mégis, mintha egyre többen lennének és mintha nem is egy valódi városban lennénk, hanem valami filmforgatás díszletében, egy épített művárosban, ahol mi vagyunk a többi sok-sok emberrel a statiszták. Vagy olyan, mintha a Sziget fesztiválon lennénk (őőő... ahol én még soha nem jártam. Valószínűleg én vagyok az utolsó ember ezen a glóbuszon, aki nem járt még ott. Ciki, nem ciki, ezek a tények). Vagy mintha minden hétvége augusztus 20. lenne. Vagy mintha minden ingyen lenne, ezért ezt mindenki igyekezne kihasználni. Vagy mintha egy hangyaboly lennénk. 

Onnan elmentünk a Király utcába megenni egy pizzaszeletet. Nahát, az ott nagyon vicces volt. Nem tudom, hogy el tudom-e mesélni úgy, hogy nevessetek, de mi elég jót kacagtunk. Történt ugyanis, hogy előttünk pont két olasz fickó próbált rendelni egy óriási doboz pizzát, de mivel nem beszéltek angolul, magyarul meg pláne nem, ezért makogtak, vagy inkább böffentettek, mint az ősemberek. Mi meg megkérdeztük tőlük, hogy segíthetünk-e nekik, mire ők: "nem, hát tudjátok, ez nagyon vékony pizza, nem olyan, mint otthon Nápolyban. Ez sokkal vékonyabb, ezt mi is meg tudjuk enni". Ezek azt hitték, hogy be akarunk csatlakozni hozzájuk, megenni a pizzájukat. Elmagyaráztuk nekik, hogy csak tolmácsolni szerettünk volna, nem megenni előlük a vacsorájukat, de nem értették, nagyon gyanúsan néztek ránk. 

Onnan még elmentünk a Vakegérbe táncolni, mert Petrosék ott voltak a haverjával, hívtak, menjünk mi is. Szerencsére nem kellett sokáig maradni, kezdett lejárni az időnk (kettőig volt kimenőnk). Nekem nem nagyon tetszett a zene meg a társaság sem. Persze, biztos csak féltékeny vagyok a sok csinos lányra, akik szó szerint könyököltek tánc közben, miközben mi Verával csak szerényen lötyögtünk. Na jó, megértem a csinos lányokat, nekik még fel kell kelteniük az érdeklődést, hogy hapsit fogjanak maguknak, mi meg már túl vagyunk ezen, nem kell már körülnéznünk a halpiacon. Azért így sokkal kényelmesebb bulizni, hogy már nem frusztrálódunk, hogy vajon sikerül-e kipecázni valami ígéretes kardhalat magunknak. Ebben sajnos benne van az az igazság is, hogy megvan a gyerek, a hapsik onnantól fogva le vannak bagózva. Nincs mit szépíteni (de beszéljek csak az én nevemben). 

Mázlink volt, mert szinte bármelyik éjszakai busz hazavitt, nem kellett sokat várnunk. Aztán még mindig csak dumáltunk, amikor úgy 20-30 perc múlva hazaért Petros is. Még vele is dumáltunk, aztán, mivel fel voltam pörögve, nem tudtam aludni, még olvastam is. Három óra is elmúlt, mire kidőltem. 

Na de aztán reggel. Aúúúú! Reggel hétkor riadót fújt a kisfiam, nem volt mit tenni, fel kellett ébredni és készülődni. Szülinapi buliba voltunk hivatalosak délelőtt tízre. Csodák csodája, nem tévedtem el, pedig számomra tök ismeretlen terepre kellett eltalálnom (GPS-em nincs és a telefonomról elfogytak a bitek, így a Wazét sem tudtam beizzítani). Kapásból odataláltam a kamaraerdei játszótérre (na jó, azért a budaörsi Kikáig természetesen simán eltalálok). Szuper hely! Lehetett bicajozni, rollerezni, labdázni, mászókázni, homokozni. Volt pizza, volt torta, girland, buborékfújó... és meleg is. Kettő körül végem lett és hazaindultunk. Otthon jó nagyot aludtam a fiammal. Sajnos a lányom már nem alszik délután, csak nagyon ritkán. 

Aztán vettünk anyák napi virágot egy olyan virágboltban, ahol a virágok ugyan szépek voltak, de a virágkötők főnöke egy undok banya. Rászólt a gyerekeimre kétszer is, akik megsimogattak egy plüssállatot. Virágot nem, és egyáltalán nem rosszalkodtak, nem nyúltak semmi máshoz, de a főnökasszony így is majdnem gutaütést kapott és folyamatosan követett a szemeivel, melyek vérben úsztak és közben a szája sarkait rángatta lefelé, az orrcipkái pedig felfelé.
A kislányom választotta ki a virágot, anyukám pedig nagyon örült neki.

Vasárnap még kaptam egy feladatot, spárgás risottót kellett főznöm, mert szezon van, ilyenkor piszok sok spárgát eszünk, de legalább minden vasárnap. Szerintem szuper lett, annál is inkább, mert csupán két evőkanálnyi maradt belőle. Mellette volt még húsleves, amit mindenki szeret, rántott hal a kislányomnak, rántott gomba a kisfiamnak, rántott csirkemell az unokaöcsémnek, újkrumpli a felnőtteknek, torta a sógornőmtől. Mától fogyókúra, itt a nyár a nyakamon! (Mondom ezt 20 éves korom óta...)