Idegen nyelvekről (az előző poszt folytatása)

Azt nem is tudom, hogy ti tudjátok-e, de a gyerekeim apjának a nagyanyja magyar volt. Igaz, Párizsban született, de a szülei magyarok voltak, magyar iratokkal. Később már megszerezték a francia állampolgárságot is. 

A dédi egészen hat éves koráig kizárólag magyarul beszélt, aztán bekerült az iskolába és megtanult franciául. Amíg élet az apja, otthon csak magyarul beszéltek. 1953-ig, ha jól emlékszem. Onnantól átváltott a család francia nyelvre. A dédi élete végéig gyönyörűen beszélt magyarul. Igaz, némi akcentussal, de mégis egészen szépen, választékosan, kis vidéki tájszólással (pl. el köllötött menni). 

A saját gyerekeit nem tanította meg a magyar nyelvre. Sokszor kérdeztem tőle, hogy vajon miért, de soha nem tudott rá választ adni. Aki választ adott erre, az a portugál barátnőm volt. Aki Franciaországban kötött ki, mind integrálódni szeretett volna, ezért úgy vélték, legjobb elhagyni az anyaföld nyelvét és csak azt a nyelvet beszélni, ahol élnek. 

A dédi gyerekei (anyósom és klán) sem akartak megtanulni magyarul. Amikor én bekerültem a családba, akkor már halványan érezni lehetett, hogy bánják, hogy nem tanulták meg. 

Az unokái közül csak a gyerekeim apját érdekelte, hogy megtanuljon magyarul. A többi nyolc unokát egy cseppet sem érdekelte, pedig a dédi nagy sztár volt a családban, egy élő legenda (ma már sajnos nem él). De ha legenda volt már életében, akkor miért nem vették a fáradtságot megtanulni magyarul? Lebagózták, szerintem ennyi. Pedig a dédi mindig büszkélkedett a gyökereivel, lépten-nyomon hirdette a magyarságát. 

Összefoglalva, a dédi 1933-ban született és 2015-ben halt meg és mindvégig szépen beszélt magyarul, holott soha életében nem élt Magyarországon.