Anyanyelv kontra idegen nyelv

Tamko és Kecs kérte egyik posztomhoz kommentálva, hogy meséljem el azt a két nem anyanyelvtanítás példát, amit említettem és amitől teljesen elbizonytalanodtam, hogy nem jól csinálom a dolgokat. 

A hétvégén láttam, hogy Petrezselyemsziget találkozik Vekerdy Tamással és feldobta a lehetőséget, hogy ha van valami kérdésünk, akkor ő szívesen felteszi a magyar anyák falkavezérének. Én nagyon szeretem Vekerdyt és azt látom a FB-on, hogy csomóan rajonganak érte és posztolják ki a velős mondatait.

Feltettem hát Petrezselyemnek a kérdéseimet. 

Az első kérdésem az volt, hogy Vekerdynek mi a véleménye Fraçoise Doltoról, valamint a "Nem harap a spenót" c. könyvről (ha olvasta), amit nem Doltó írt, hanem egy amerikai újságíró spiné. Nekem nagyon tetszett a könyv, szerintem egy az egyben így nevelnek a franciák, ahogy ő leírta. Eszméletlen. 

A másik kérdésem a nyelvtanítás volt. 

Én magam azt vallom, hogy egy anya a saját anyanyelvét adja át a gyerekének, és ne bohóckodjon egy általa ismert idegen nyelv tanításával már csecsemőkorban. Ennek értelmébeen én nem tanítottam eddig a gyerekeimet olasz nyelvre. Azért írom, hogy eddig, mert mostanában már ők kérik, hogy dumáljak hozzájuk olaszul, gyakoroljunk szavakat. Az elején nagyokat kacagtak, most már nem, csak kérdezgetnek, gyakorolnak. A francia nyelvvel nem nyüstöltek. Néha a fiamnak van kedve franciául beszélni, de ez is csak azóta van, amióta lett egy francia csoporttársa az oviban (ott is a papa francia, a mama magyar). Nem akartam őket franciául tanítani, mert szerintem nem szépen beszélem a nyelvet. 

A testvérem és sógornőm angolul beszélnek a kisfiukhoz. Angolul is és magyarul is. Az elején fogtam a fejem, hogy ez micsoda dolog, mi ez a flancolás. Erre a kisgyerek ma szépen beszél magyarul (korához képest megfelelő ritmusban halad) és angolul is ért és beszél (2,5 éves). A tesóméknak szükségük van az angolra, sokat mozognak angol nyelvű környezetben, ezért valahol megértem őket.

Egy játszótéri ismerősöm, pontosabban a lányom csoporttársának az anyja, aki nem használja a munkájához és a hétköznapi életben sem az angolt, gondolt egyet és megtanította a kislányát (6 éves) angolul. A TV-ben meséket nézetett vele már akkor, amikor lehetett ilyet (nem tudom, hány éves volt kortól), otthon gyakoroltak vele és most a kislány folyékonyan, gyönyörűen (mondom én, aki elég együgyű az angol nyelvhez) beszél angolul. Mindenesetre nem tojik be, ha meg kell szólalnia angolul. Először azt hittem, nagyzol az anyuka, amikor ezt a sztorit mesélte, de amikor egy angol anyanyelvű kislány megjelent a játszótéren, ez az ismerős kislány simán, gördülékenyen tudott vele társalogni. 

Ettől a két esettől elgondolkodtam, jól tettem-e, hogy a gyerekeimet nem tanítottam (én) francia nyelvre, pontosabban nem törekedtem a szintentartáshoz. Ők félig franciák, csak most az apjuktól külön élünk és a francia nyelvtudásuk zuhanórepülésben romlott el, amikor mi hárman hazaköltöztünk Magyarországra. Amíg Franciaországban éltünk, szépen beszéltek franciául és magyarul is. Nem tökéletesen, mert az igeragozásuk néha igazán ökörhugyozás volt mindkét nyelven (ló, lók, lovak, cheval, cheveux, chevaux), de attól még folyékonyan beszélték mindkét nyelvet. Lehet, hogy kellett volna tanítgatnom őket franciául? Járattam őket francia nyelvtanárhoz, direkt csak gyerekekkel foglalkozóhoz, de nem haladtak, nem szerették, nyűg volt, ezért ma már nem járunk (más dolgok is bejöttek az életükbe). 

Vajon nekem kellett volna velük csak franciául beszélnem, amikor hazaköltöztünk? A magyart meg úgyis megtanulták volna a magyar oviban? Nem tudom. Elég nagy zivatar van ezzel kapcsolatban a fejemben.

Mindenesetre én nagyon kíváncsi vagyok Tamko posztjára (én aztán nem sértődöm meg! :D ) és Vekerdy Tamás véleményére is.