Elment yang is

Meghalt a szomszéd bácsi.

92 éves volt és kereken 6 éve várta, hogy követhesse a feleségét a túlvilágra. Azóta mindig ez volt a témája, hogy már nincs kedve és alig várja, hogy vége legyen, a felesége nélkül nincs értelme az életének. 

Olyan furcsa az udvarunk a bácsi nélkül. Ő volt a fix bútordarab nálunk. Igaz, a házmesterék is azok és sokan mások, de egy 92 éves ember azért tényleg felülmúlhatatlan. A bácsi - ha jól emlékszem - 1940 óta lakott abban a lakásban. 

Szerettem őt. Igazi úriember volt. Jó volt vele beszélgetni. Mindig mesélt valamit a múltról. Még azt is elmesélte, hogy hogy falazott a gyerekeinek, amikor "elkirándultak" Kanadába (az '56 valahogy nem jön ki a számításaim szerint). A rendőrség megkereste őt és váltig állította, hogy neki fogalma sem volt, hogy nem jönnek vissza. 

Mesélte, hogy amikor meghalt a felesége eladta a kocsit és hiába hívták a gyerekei, már nem ment többet Kanadába meglátogatni őket, mert az már nem lett volna olyan, mint amikor a feleségével kézen fogva ültek a repülőn. Színtiszta yin-yang. 

Miki bácsi soha nem volt mérges a gyerekeimre, amikor az udvaron játszottak. Sőt, mindig biztatott, hogy hagyni kell őket kitombolni magukat, hiszen gyerekek és még emlékezett, amikor az ő gyerekei játszottak ott. Annak idején még az utcára és a körútra is kiengedték őket, nem volt veszélyes. 

Amikor bementünk az udvar zárt kapuján, mindig kilesett az ablakán és mi integettünk neki, hogy csak mi vagyunk. Ugyanis ő volt a mi élő riasztóberendezésünk. Nagyon ügyelt arra, hogy akárki ne tegye be a lábát az udvarunkra. 

Az utcán is mindig szóba elegyedtünk, amikor találkoztunk, de láttam, hogy a kerület lakói is mind jóban voltak vele, szerettek vele társalogni. Mondom, mintha egy faluban élnénk. 

Vasárnap beszéltem vele utoljára (múlt héten), hétfőn már gyanús volt, mert nem láttam égni a lámpáját és a redőnyt sem húzta fel. Aztán megláttam a mécsest az ajtónál és tudtam. Tudtam én már előtte is, de azért reménykedtem, hátha csak elment a rokonaihoz. 

Most olyan üres az udvar, a házmesterék is elutaztak a nagy Amerikába, mert az ő gyerekeik és unokáik is ott élnek. A negyedik lakás pedig eleve üres. Így tényleg csak mi vagyunk jelen a kis privát udvarunkon. 

Miki bácsi vasárnap elköszönt tőlem. Mondta, hogy már nincs sok hátra, mert egyre többet alszik és már nem mozdul ki úgy, mint azelőtt, és már skypeolni sem volt kedve a gyerekeivel, unokáival, dédunokáival. Furcsa volt, mert ezt másképp mondta, mint az addigi kedvetlenségét. Azt is elmesélte, hogy már nem tiszta az agya, holott ez egyáltalán nem látszott rajta. Kicsit lassabban beszélt, de nekem mégis teljesen épnek tűnt. 

Hiányzik.