Vége a Karácsonynak, hazaértünk. Úgy érzem, már a szüleim is várták, hogy kicsit megszabaduljanak tőlünk. A gyerekek apja december 28-án visszarepült az őshazájába, mert itt nincs petrezselymes, fokhagymás csiga (a vaj ki ne maradjon!), ott meg van. Apjuk a reptéren csekkolt be, mi pedig - ahogy kiraktuk őt a reptéren - már suhantunk is a gyerekekkel a szüleimhez, mi náluk csekkoltunk be egy nyolc napos üdülésre, de ez mind nem elég, mert én még aznap délután bejelentettem, hogy lelépek, mert színházba van meghívásom. Január negyedikén tehát jogosan volt elegük belőlünk. Ráadásul Kátjuska barátnőmtől kaptak a gyerekeim egy csomó, de tényleg csomó játékot, amiket az ő fiai már kinőttek, és amikor ezt apukám meglátta, majdnem hanyatt vágta magát. Mindenesetre az ütője azt hiszem megtorpant egy pillanatra. Naná, hogy közölte, azokat a cuccokat vigyem mind haza, mert az ő házuk nem gumiból van és nézzem meg, ki van téve a megtelt tábla is. Ő mindig ilyen vitriolos.
Meséltem már? Hogy megint voltam színházban? Megint a Vígszínházban? Megint Alföldi Róbert rendezést néztünk? Megint polgárt pukkasztottak? Megint Stohl András volt a főszereplő (aki középen áll a záró tapsviharban, szerintem az annak számít, még ha voltak is fontos karakterek rajta kívül)? Megint volt politikai áthallás (mit áthallás?!?!? Kerek-perec kimondták...)? Megint roppant érdekes volt, hogy eredetileg nem a mai korban játszódott a darab, mégis simán beilleszthető a mai Magyarország eseményeibe is? Nem, még nem meséltem.
Előtte is elolvastam az összefoglalóját, hogy valamennyire képben legyek, és utólag is olvastam cikkeket a darabról, hogy a réseket is megértsem. Alföldi a Nemzeti Színház igazgatói székéből állt fel ezzel a darabbal, derült ki számomra, bár igaz, ő azt állítja, hogy jóval elköszönése előtt eldöntött tény volt, hogy műsorra kerül.
A legjobban az időutazás tetszett. Kézzelfoghatóan mentünk végig a szereplők életén (pontosabban nem az egészen), ezt a vonalat teljesen jól össze tudtam rakni. Azt is, hogy mennyire gyarló az ember. Hogy mennyire befolyásolhatók vagyunk (némelyek, nem mind!). Simán megtaláltam az éles párhuzamot Hendrik Höfgen és pár, környezetemben mozgó ember között (nini, ezt XY-ról mintázták, gondoltam magamban sokszor, ki függ kitől, mitől, miért és meddig... Láttam a személyiségük fejlődését rossz (?) irányba vagy jó irányba? Én vagyok rosszul bekötve? És megannyi kérdés.)
Az is izgalmas volt, hogy hol itt, hol ott álltunk a színpadon: a függöny mögött is, igen, amikor már-már elhittem, hogy nemcsak néző vagyok, hanem... Mintha nem egy szindarabot néztem volna, hanem tényleg betekinthettem volna a kulisszák mögé.
Sajnos nem mindent értettem. Például az izompacsirták pózolását sem. A történelmi események összeálltak, de az irodalmiak már döcögtek a fejemben. Az történt, hogy megint el-elkalandoztam és le-lemaradtam egy-egy "pláne" részről, de nem ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy volt egy rész, amit nem tudtam ott, azon nyomban megfejteni (na jó, biztos több, mint egy ilyen rész volt). Ráadásul a színházpartnerem mindig megkérdezi a végén, hogy mondjam el a véleményem a darabról és nekem az nem megy. Frusztrál, hogy akkor, ott okosakat kellene mondanom és hát... nem megy? Bezzeg amikor ő és a haverja összetalálkozott a színházban a szünetben, hosszan, értelmesen tudtak beszélgetni a darabról, idézni tudtak, és azt is, hogy melyik színész mikor, milyet alakított és én csak csendben lestem és piszkosul szégyelltem magam, hogy együgyű vagyok. De... de nekem van alibim. Én még csak most kezdek visszaszivárogni az ilyesfajta társadalmi életbe. Én 2008-ban jártam utoljára rendes, felnőtt színházban. Én azóta csak pelenkáztam, ezért ez a demencia, ami remélem, mégis visszafordítható. Hála Mary Poppinsnak, van rá esély, hogy visszataláljak a saját ösvényemre, ami nem könnyű, mert ennek a blognak a designjét sem tudom összekalapálni (baromi fontos... Tudom).
Remélem, nem spoilereztem! Ha mégis értelmes összefoglalást szeretne valaki olvasni, akkor javaslom a 7ora7 kritikáját. Én ilyen jót nem tudok (egyelőre!).
Az is izgalmas volt, hogy hol itt, hol ott álltunk a színpadon: a függöny mögött is, igen, amikor már-már elhittem, hogy nemcsak néző vagyok, hanem... Mintha nem egy szindarabot néztem volna, hanem tényleg betekinthettem volna a kulisszák mögé.
Sajnos nem mindent értettem. Például az izompacsirták pózolását sem. A történelmi események összeálltak, de az irodalmiak már döcögtek a fejemben. Az történt, hogy megint el-elkalandoztam és le-lemaradtam egy-egy "pláne" részről, de nem ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy volt egy rész, amit nem tudtam ott, azon nyomban megfejteni (na jó, biztos több, mint egy ilyen rész volt). Ráadásul a színházpartnerem mindig megkérdezi a végén, hogy mondjam el a véleményem a darabról és nekem az nem megy. Frusztrál, hogy akkor, ott okosakat kellene mondanom és hát... nem megy? Bezzeg amikor ő és a haverja összetalálkozott a színházban a szünetben, hosszan, értelmesen tudtak beszélgetni a darabról, idézni tudtak, és azt is, hogy melyik színész mikor, milyet alakított és én csak csendben lestem és piszkosul szégyelltem magam, hogy együgyű vagyok. De... de nekem van alibim. Én még csak most kezdek visszaszivárogni az ilyesfajta társadalmi életbe. Én 2008-ban jártam utoljára rendes, felnőtt színházban. Én azóta csak pelenkáztam, ezért ez a demencia, ami remélem, mégis visszafordítható. Hála Mary Poppinsnak, van rá esély, hogy visszataláljak a saját ösvényemre, ami nem könnyű, mert ennek a blognak a designjét sem tudom összekalapálni (baromi fontos... Tudom).
Remélem, nem spoilereztem! Ha mégis értelmes összefoglalást szeretne valaki olvasni, akkor javaslom a 7ora7 kritikáját. Én ilyen jót nem tudok (egyelőre!).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A robot kikapcsolva.