A bili és a kezem története

Annyira szeretnék nyaralni menni a gyerekeimmel, és annyira mindenki nyaralgat*, hogy engem is elkapott a gépszíj. Már megnéztem a Balaton összest, a Horvátország összest, a Wizzair/Ryanair összest is, aztán beláttam, hogy nem fog ez menni, hát lejjebb adtam, jó lesz nekünk a kemping, sátorozni nagy buli, kár, hogy se sátrunk, se habszivacsunk, végül odáig fajultam, hogy beírtam a googleba, hogy "nyaralás gyerekekkel ingyen". Most miért? Gondoltam, hátha. És igazam volt. Most meg ti is csodálkoztok, mi? Van ilyen, hogy ingyen nyaralás, tessék! Nem kevesebb, mint a Daubius hotelsnél. Aztán persze rájöttem, hogy blöff, lófisz sincs ingyen: 5 éves kor alatt ingyen... amennyiben háromszáz éjszakát foglal a szülő. Az a jó, hogy nem forr fel az agyvizem az ilyen furmányos marketingfogástól. Persze, hogy nem, hát tudom én, hogy ez így normális, manapság semmi sincs ingyen... megyek is, lapozgatok tovább, aztán nézz oda, mit látok?

Apukának kettős élete van. Annyi esze azért lehetett volna, hogy nem ugyanoda viszi nyaralgatni a két feleségét és a négy gyerekét... Persze igazából érthető, így nem dupla annyi szabit fogyaszt, meg marad karácsonyra is itt is, ott is pontyot enni, bár inkább lazacot, ahogy elnézem. Hm, elképzelem, mind a négy gyerektől kap valami szép rajzot, és mind a két feleségtől valami trendit. Legyen karóra. Aztán meg mindig oda kell figyelnie, hogy a megfelelő karórát viselje, nehogy lebukcsi legyen. Szarügy, na. De biztos ügyesen füllent már, ha elbaltázná, akkor majd azt mondja, céges ajándék, ezt osztogatta a Nippon Corporation a céges bulin a Corinthia Royalban. Menni fog ez.







 * átok ez a közösségi média

2009. július 25.

Igaz, hogy július 27-e van, de valahogy csak most jött szembe velem a hír, hogy Michael Jackson kereken 10 éve elhunyt. 

Rögtön eszembe is jutott, hogy akkor már rég a kórházban dekkoltam, apjuk meg izgatottan felhívott telefonon, hogy képzeljem, meghalt Michael Jackson. Nem nagyon rázott meg a hír, nem tudtam vele szörnyülködni, magyarul egyáltalán nem érdekelt ez a "szenzáció". Gondolom, addigra már teljesen összezsugorodott az agyam, hiszen elég ingerszegény volt akkoriban a kórházi ottlét miután túlestünk a napi viziteken és vizsgálatokon, és szerintem még senkinek sem volt okostelefonja, laptopot pedig nem mertünk bevinni, mert loptak, ezt én magam is tanúsíthatom, de végül a mi szobánkból nem vittek el semmit, mert mindig beosztottuk, hogy ki strázsáljon, meg hát könyvet nem akartak lopni, egek, mennyit tudnék mesélni... szóval beszűkült tudattal én már csak arra vártam, hogy a bébi megszülessen. Aztán egyszer csak belázasodtam, az ügyeletes orvos pedig mondta, szüljünk, én meg mondtam, hogy benne vagyok, indulhatunk is. Naná, október volt, és annak ellenére, hogy még pár hetet kellett volna fejlődnie a lányomnak, már nem nagyon bírtam kötéllel, meg persze akkor már hetek óta rettenetesen féltem, de szerencsémre a doki közölte, nem kockáztatunk: császár és kész.

Hirtelen programváltozás

Úgy volt, hogy leugrunk a Velencei-tóra csobbanni Mary Poppinsszal és a szeszélyes barátnőjével, valamint az ő bájos lányaikkal, míg az én gyerekeim máshol nyaralnak a szüleimmel, de az időjárás belepofázott a tervbe, nem megyünk pancsolni, mert dörög, csattog, villámlik és zuhog. Hála ég, mert közben beugrott egy meló is, aminek holnapra készen kell lennie. Most írt az a régi olasz partner, akire a törzsolvasók talán még emlékeznek is: ő az, aki az ókori római fürdőbe akart vinni relaxálni, ahova végül nem jutottunk el, mer' inkább dolgozni kellett, mint henyélni, grrr, és ahová azóta sem jutottam el, grrr+grrr, és ahová lehet, hogy a büdös életben soha el sem jutok, grrr+grrr+grrr!
Ott tartok, hogy még mindig nem tudok nemet mondani az ilyen beeső munkákra, de végül is gond egy szál sem, hiszen egyedül vagyok, ráérek, valamint legalább két három három és fél négy gombóc kávés fagyit bepusziltam tízóraira, így most még a fáradtságra sem panaszkodhatok. Jééé, én magam is csodálkozom... bezzeg nem fáradt?!?!? Észrevettétek, hogy a posztjaim zömében meg kell említenem, hogy éppen haldoklom a fáradtságtól?

Azért az időjárástól függetlenül este számítottam valami bulikára, de így nem biztos, hogy eljutok bárhova is. Mindenesetre valamilyen oknál fogva nem bosszant, sőt. A hétvégén örülni kellene a semmittevésnek, erre én itt örülök, hogy dolgozhatok*. A franc sem érti ezt.




* fél órával később máris mindent megbántam. Aúúú, a picsért nem valami sánel arcpúdert kell leforditanom?!?!?! Így most síneket rakok és közé kavicsot hányok.

Rossz versek

Tegnapelőtt este ráértem, gondoltam, nem kellene elfecsérelni az időt a plafon intenzív szuggerálásával, ezért nagy nehezen összeszedtem magam, és elugrottam a moziba megnézni a Rossz versek c. filmet, még mielőtt leveszik a műsorról, és ha már olyan régóta vágyakoztam rá, de nagy meglepetésemre nem volt már szabad jegy, így hát szomorúan ugyan nem, de hazamentem, és megnéztem egy olasz filmet, a Benvenuti al Sud címűt. Nem nagyon tetszett.

Tegnap már résen voltam, előre megvettem a jegyet, aztán rájöttem, miért nem volt jegy egy nappal korábban: már csak a kis Annie Hall teremben vetítik, azt meg nem nehéz megtömni, de jobb is volt így, mert szerintem nagyon meghitt egy ilyen kicsi teremben nézni a filmeket, mindig szerettem. Oké, az óriásvásznakat is szeretem.

Ahogy a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan, ez is óriási, nem csodálkozom, hogy kultfilm lett belőle. Szó szerint szerelmes lettem Reisz Gáborba, és ha újra fiatal lehetnék, és nem volna beosztva minden percem, és nem kellene két gyereket élelmeznem, akkor vele szeretnék dolgozni.

Érdekes, az olasz fickó is látta már, de neki nem tetszett. Meg vagyok győződve, hogy ezt csak mi, magyarok érthetjük igazán, de ő azt mondta, 200 éve él itt Magyarországon, szerinte nem arról van szó, hogy nem érti. Oké, azóta megnéztem néhány interjút is, látszik, hogy külföldön is szerették a filmet. Ettől én még bizzzztos vagyok benne, hogy például a Szomszédok (ld. 11:10-től) rész kizárt dolog, hogy átment volna a tallini vagy a torinói nézőknek. Nekem az a rész tetszett a legjobban, hát az valami fenomenális: "Engedélyt kérek meghunyászkodni", most is röhögök. (Vajon minek nevezik filmnyelven a Szomszédok felvételi stílusát?) Volt mögöttem egy srác, aki annyira röhögött, hogy egyszer csak elkapott engem is (vagy fordítva, ki tudja?), és már rég nem a vicces jelenet ment, mi még mindig nem tudtuk visszafogni magunkat, elfojtva vinnyogtunk. A többiek civilizáltan viselkedtek.

Krónika

Magamnak írom, hogy emlékezzek.

Amikor beléptünk a tiroli hotelbe, Zsolti majdnem taknyolt egy óriásit. Megbotlott a küszöbben. Én  megrántottam a vállaimat és egy cinkos mosollyal mondtam a recepciós lánynak (velem egyidős... lehet, hogy nőt kellene írnom, nem lányt): "mi így jövünk be". Erre ő ránézett Zsoltira, és tökéletesen egykedvű, ártatlan arccal mondta, menjen vissza és ismételje meg a mutatványt. Hozzá gesztikulált is, persze.

"Torna indietro e ripeti la stessa cosa per cortesia."

Annyira tetszett, ahogy rácsatlakozott a szitura. Valószínűleg nincs valami nagy csattanó így leírva, de ott, akkor, nagyon vicces volt. 

---- 

Aztán még dumáltunk párat a recepciós lánnyal... például Zsolti kitalálta, hogy megvenné a szomszéd romos chalet-t, kérdezzem meg, szerinte eladó-e. A lány pedig azt mondta, maximum két hétig bírnánk ott, már ő is a végét járja, inkább a tengernél vegyen házat, ha már... Rákérdeztem, di dove sei? Szicíliai.

nem saját, hanem az
Hotel al Sasso di Stria képe

Túl sok fotó

Tegnap hazajöttem. Zokog a szívem. Mindig ez van Olaszország után. Zokogok, zokogok, zokogok. Állatira hiányzik. Azért elég jó ez a dolce vita életforma... Ülni a L'Archivio bárban, szürcsögni az alkoholmentes koktélt*, apericenát falatozni, nézni a gyönyörű embereket, akik bicajoznak, lobog a ruhájuk, kiskutyát sétáltatnak, elengedni a fülem mellett a folytonos idegenkedést a másságtól (vannak emberek, akik valahogy mindig rázendítenek erre a témára, tököm tele, de már egészen jól leszarom... meg különben is, honnan kezdődik a más? a másság? áh... oké, tudom a válaszukat... abszurd).

Pénteken volt kerek két óra szabadidőm a munka után, felugrottam hát a szobába feltölteni a telefont, mert már tropa az akksija, erre mi történt? Elaludtam. Ott vagyok Modenában, és elalszom. Értitek ti ezt? Lépten-nyomon álmos vagyok.
Amikor elindultunk Magyarországról, nem Székesfehérvárnál aludtam el, mint mindig, hanem már Martonvásárnál. Igaz, a Balatonnál felébresztettek, hogy nééééézd, Balaton... Kipillantottam a palpebréim mögül, aztán egészen Ljubjanáig visszazuhantam aludni, magyarul átaludtam több, mint 300 km-t. Aztán megint aludtam. Július közepe van, és még mindig nem tudtam kipihenni magam.

Csütörtökön tárgyaltunk egy új céggel Veronában. Elég menő hely... Ujjakat keresztbe, remélem, lesz belőle business. Onnan lerongyoltunk Modenában, ahol már folyt a koktélparti. Titokban lőttem pár fotót, tök jó volt, ahogy a nagy gépek közt berendezték a trendi fogadást.

Másnap, pénteken reggel 8-tól meló délután 5-ig. Halálosan untam. Most ez nem tudott felpörgetni. Pláne a veronai cég után. Kurvára elő tudják adni magukat az olaszok, hogy hűha, micsoda helyre megyünk, aztán meg egy átlagos agriturismo volt (a linknél gyalogabb). Szép, szép, de na, azért nem akkora nagy durranás, mint amilyennek beharangozta a nagy amerikai-olasz fuziónált cég. Mondhatni, parasztvakítás. A kaja jó volt, ez igaz.

Vissza a péntek délutánhoz... A munka után, miután kialudtam magam a hotelben, elindultam a városba. Éppen akkor jöttek haza Zsoltiék, ők addigra már kicsavarogták magukat. Nekem meg sietnem kellett, nehogy bezárjon a könyvesbolt. Megvettem magamnak mind a négy Elena Ferrante könyvet (a sorozatot), halleluja, ce l'ho fatta! Elég sokáig kellett várnom rá.
Aztán ettem egy fagyit. Leültem az olaszok közé, és olyan jó volt kicsit egyedül lenni. Úgy értem, nem készenlétben állni, intézkedni, tolmácsolni, hanem üresen kongó fejjel nyalni a fagyit. Elég jó fagyi volt.

Aztán este becsatlakoztam Zsoltiékhoz inni, ahelyett, hogy randizgattam volna (igen, ez azt jelenti, hogy sehol nem tartunk a budapesti olasz figurával, semmi, de semmi nincs, csak cuki messengerezgetés, hát azzal nem megyünk messzire... szóval legálisan tinderezgettem). Két hapsi is szeretett volna találkozni velem, mer' sono simpatica... Certo, lo so che sono simpatica... Posso ficcarmelo in culo di essere simpatica...

Szombaton reggel összepakoltunk és elindultunk a hegyekbe... Gyerekek! Újra elkezdek túrázni. Régen, Linda barátnőmmel rengeteget túráztunk, Gergővel is, Szilvával is, de Lindával a legtöbbet, csak most puding vagyok, és már nem járok velük. De most biz' én újra elkezdem, mert elementáris erővel hívnak a hegyek. A Falzarego hágó egyszerűen csodálatos... Muszáj visszamenni. Annyira magával ragadó volt a sok túrázó is... Én is menni akarok! Eldötöttem, akarom, hogy a gyerekeimet is megcsípje a túrázó tzetzelégy. Ezt mindenképpen látniuk kell. Fotó ezt a látványt nem adja vissza. Az életérzést pedig pláne nem. Zokogok, zokogok. Leírni sem tudom, milyen ott 2778 méteren nézni a tájat, a sok csipkés hegyet, a felhőket, felmászni a feszületig, kövekből kőrakást rakni, minden olyan csendes, a levegő tiszta, az emberek mind olyan nagyon szimpatikusnak tűnnek, zokogok, zokogok. Aznap este írt Linda, hogy menjünk a Mátrába túrázni, és én rögtön igent mondtam. Én, aki imádom a várost a hozzátartozó aszfalttal, most újra akarom kezdeni a túrázást. Egészen szarul esett, hogy a pecsételőhelyeken nem volt mibe pecsételnem. Egyébként neve is van a mi kis egyesületünknek :).

Rakok nektek pár fotót, hátha mégis mondanak valamit a képek... hátha ti is zokogtok majd. :)

Kávé... Most nem ristrettino, hanem crema... minden kva bárban másképp nevezik, tiszta bakiparádé minden egyes alkalom, hogy minek nevezzem...

Akkor tehát 2030-ban itt veszek autót, ahogy kiszámoltam.

Fényévekre vagyok ettől...

Ahol kígyózik a sor, az jó hely lehet, nem?

Ez még a klasszik aperol spritzettino

Aperol spritz lecserélve egy analcolico alla frutta della passionéra

Ez pedig al cocco e ananas

Szerintem szép

A Dolomiti rádió állati jó zenéket tol

Élőben elképesztő volt... 

Élőben az igazi... így fotón nem érvényesül

Keresd a csókát

Embertelen...

A szállásunk... ahol egy jó nagy csapat túrázó az azzurrót énekelte, gitároztak is, hívtak, hogy csatlakozzak, de én papírkutya voltam. Olykor inamba száll a bátorság, vagy simán csak búvalbaszott vagyok.

Vacsora előtt "túráztunk" egy órácskát... a patakon át kellett szökdellni, és mehettünk tovább... marha jó volt.

Piszkosul hideg volt, látszik a felhőkön, elég mérgesek...

Amikor síeltünk, mindig bombardinót ittunk a pályákon...

Most mondjátok meg, nem akartok ti is azonnal bombardinót inni a hegy lábánál?

Bevillant, a dédapámról is vannak ilyen "maskarás" fotók otthon... 

Funivia Lagazuoi

Ez az egyetlen kép, amely valamennyire átadja a látványt

Élővilág

III. reggimento dei Tiroler Kaiserjäger 

Próbálkoztam én fotózni, de igazából ezt élőben kellene látni...

2778 m, Lagazuoi piccolo

Kissé túlexponált fotó...

Ezek a felhők... mit szóltok?

Ezt én raktam... mindenki rakott, hát pont én maradjak ki?

A "lift"

2752 méter magason

Mindig kell kávé... de ez macchiato...

Arról ábrándoztam, hogy a gyerekeimmel vagyok...
És Bandita, a fiam, nyávog, mert fél :D

Cortinában jöttem le először a fekete pályáról... és utoljára is...

Tehenek 

Még tehén... 

Lovak is...

Vége mára.

Vége a fotóknak...

Tényleg vége.

* kész, sono sazia, beteltem, nem kívánok alkoholt inni... cuki volt Zsolti és az apja, egyszerre meredt ki a szemük és dőltek felém, amikor közöltem, nekem jó lesz egy kókuszos szörp. Van ez a kényszerképzet, hogy a bárban csak alkoholt lehet inni, hát én most ezt megdöntöttem, sőt, odáig mentem, hogy Tirolban sima vizet ittam vacsorára, de milyen vizet?!? Állati finom volt.  Aztán a hegyi kútból töltöttem a kulacsomba, és basszus, ugyanaz a víz volt.

Nemzeti büszkeségünk

Egy konferencián ülök.

Kávéért könyörög a szervezetem.

Ez már a harmadik előadás.

Annyiszor elhangzott a Maserati, hogy most úgy érzem, nem élet az élet Maserati nélkül. Holott az iparágunknak semmi köze hozzá, hacsak annyi nem, hogy a "mi" (már-már a magaménak érzem) járműveinkbe is kell motor, de baromira nem szükséges hozzá a Maserati motor, mindenesetre a miheztartás végett legyünk tisztában vele, a minőség ugyanaz (a minőség a missziónk - mondja az aktuális előadó), hiszen Modena a motorok világa. De basszus... Csak azért, mert Modena, mindenhova behivatkozni a Maseratit, elképesztő... Jó kis hívószó. Nem csoda, hogy az emberek elkábulnak, aztán bemennek venni egyet.

Most akkor kiszámolom... Ha abbahagyom az evést meg persze minden mást is abbahagyok, akkor mától számítva 11-12 év alatt összejön az ára. Három munkahellyel.

Jó, az olcsó Maseratihoz 6-7 év is elegendő.
De nekem a drága jobban tetszik.

Apropó, láttam a hírekben a tegnapelőtti jégesőt, tegnap meg egy csomó autót, aminek ki van törve a szélvédője is, csupa kráter az egész autó. Szép nagy jégeső volt.