"Dolgozókostóló"

Tegnap behoztam a gyerekeket a "dolgozómba", mert már karácsony óta hülyítettem őket, hogy jöhetnek megnézni, hogy töltöm a napjaimat, miután leadom őket az oviban. 

Most már értik, mire való a csipogókártya. Ők csekkoltak be az ajtón. Aztán csodálkoztak, hogy van konyha. Minek ide konyha? - kérdezték. Ott szoktunk ebédelni, mert az íróasztalnál tilos, mondtam nekik. 

Aztán amikor beérkeztünk az irodámba, megkérdezték mindketten, hogy levegyék-e a cipőjüket. :D Ezek szerint valamit használ a menetrend szerinti mantra, amit mondogatok nekik. 

Egészen öt percen át jó gyerekek voltak, aztán elszabadult a pokol felengedtek, ezért gyorsan megtanítottam őket scannelni, nyomtattam nekik színezni valót, és ugyan kikészítettem otthon a rengeteg színes ceruzát, de otthon felejtettem, ezért lényegkiemelővel színeztek (kollégám kérdezte így a kislányomtól: "lényegkiemelővel színezel?"), míg nem nagy nehezen talált a kolléganőm repis színes ceruzákat. 

Már este elkészítettem a kedvencüket, hogy legyen mit ebédelniük: gombaleves (hogy az mekkora szívás összedarabolni a gombát, miközben ők éhesen sertepertélnek körülöttem a konyhában, ahol lobog a víz, serceg az olaj!), halrudakat, rántott gombát (dupla szívás), párolt rizst (amit nem lehet elrontani, nekem mégis sikerül). Készültem még desszerttel is: csoki és keksz. 

Átmentünk a szerelőműhelybe is. Majdnem elolvadtam, ahogy a fiam elcseppfolyósodik a srácoktól (apahiány) és a működő sorompóktól (ugyanis mi készítjük az ország sorompóit!!! Na jó, van még  rajtunk egy "hangyaszarnyi" kis cég, ahol szintén, de ők nem annyit meg nyilván ők nem olyan jót és különben is svábok, mi meg szittya magyarok vagyunk és ugyan ők egy megamulti cég, mi meg nem, de akkor is - önirónia, nehogy azt gondoljátok, hogy ilyen... ilyen... ilyen mellveregető vagyok!). 

Azon csodálkozom, hogy még mindig van hova telepíteni sorompókat, egyszerűen nem tudom felfogni, hogy még mindig nincs minden útátjáró lefedve. Egy ilyen kicsi országban. 

A délután piszok nehezen telt el, a perceket számoltam vissza és csak döcögött az idő. Aztán mégis eljött a záróra és hazaindultunk. A buszon a kisfiam elaludt, nyeklett jobbra-balra, én meg izgultam, hogy cipelhetem hazáig (19 kg). Szerencsére felébredt, amikor le kellett szállnunk, a metró hűvösétől pedig annyira felélénkült, hogy nekifutásból csúszott térden a gatyáján, mint John Travolta a Szombat esti lázban. Nincs is egy ép nadrágja. Nekem meg energiám nem volt már, hogy megregulázzam. 

Az újbudai piacon megálltunk virágpalántát venni mára. A Föld napja alkalmából virágot ültetnek az ovisok. Nem mindig olyan rossz ez az ovi. Jó, hát reggel a nagycsoportos óvónő nem volt képben, hogy zöldbe kell öltözni olyankor és növényekkel kell foglalkozni. Na mindegy. 

Hazafelé még beugrottunk a Markusovszky téri játszótérre, ahol persze már semennyire nem voltak fáradtak. Állításuk szerint. Aztán arra lettem figyelmes, hogy a fiam tiszta szívéből óbégatva sír, mert beverte a fejét a csőcsúszdába (gondolom felállt) és ahogy lépett le róla, belefejelt és beleharapott a homokba. Ahogy az meg van írva. Persze pont azon a játszótéren nincs csap, hogy lemoshattam volna. A helyzet az, hogy a kutyaszaros babakocsikerék esete óta sincs nálam palack víz, így csak egy papírzsepivel tudtam őt megtörölgetni. Közben ő azt zokogta, hogy fahagyiii, fahagyihiii. Mit volt mit tenni, elmentünk a Mamo fagyizóba. Ők fagyiztak, én néztem őket. Három napja nem vacsorázok (rendesen), mert nem jönnek rám a ruháim. 

Este hétkor már aludtak. Én is. Nem tudtam kihasználni a temérdek szabadidőt. Éjjel egykor azért kiteregettem.