Az agyamban egy dühös méhraj

Tegnap beírattam a nagyot az iskolába. Azért, hogy ne alakuljon ki (elég modoros vagyok, mi?) már megint a szokásos rohanás, kivettem egy nap szabit. Reggel későn (= 6:30) keltünk, kényelmesen elkészültünk, senki nem kapott idegzsábát. Elvittem a gyerekeket az oviba és onnan átballagtam az iskolába. Szerencsére még nem volt tumultus, simán beértem volna 10-re a munkahelyemre. Így viszont hazamentem és kitakarítottam... miután kilustáztam magam. Hogy én mennyire utálok takarítani és rendet rakni, el nem tudom mondani. Azért valami jó is volt, mert végre megnéztem a Ha isten úgy akarja c. olasz vígjátékot, amit az egekbe magasztalnak mostanában. Állítólag az elmúlt 10 év leglátogatottabb olasz vígjátéka Magyarországon. Lehet, mert hetek óta nem veszik le a moziműsorról. Én mindenesetre nem estem ki a cipőmből a röhögéstől. Pedig Alessandro Gassmant és Laura Morantét imádom. 

Jól esett otthon lenni egyedül. Azt szoktam észrevenni magamon, hogy idegesít, ha folyamatosan duruzsolnak a fülembe. Reggel kezdődik, a gyerekek csak mondják, mondják a magukét, és rájuk azért illik figyelni és reagálni, de sajnos néha rájuk kell szólnom, hogy picit maradjanak csendben, különben fix, hogy bekapcsolva hagyom a vasalót*. Aztán az óvodánál garantáltan találkozom egy szófosásos szülővel, akit nem tudok magamról leakasztani, szerencsére már simán közlöm velük, hogy bocs, késésben vagyok és faképnél hagyom... kérdezte is az olasz mamma, nem unom még, hogy mindig ezt mondom? :DDD - De, de! - mondtam röhögve, viszont azt nem kötöttem az orrára, hogy ha nem ezt lenne a mantrám, még fél kilenckor is ott kvaterkáznánk.
Végül a munkahelyemen. Szeretem a közvetlen kolléganőmet, de délutánra már olyan a fejem tőle, mintha a méhkasból ezer és ezer rohadt pipa méh próbálna kitörni. Zzz... zzz... zzzzzzzz...
Alig várom a munkaidő befejeztével, hogy felülhessek a buszra zenét hallgatni, igen ám, de a munkahelyem nem egy két fős bt, ezért mindig van a buszmegállóban pár kolléga, akivel csacsorászni kell. A végén, megint óvoda, megint játszótér, ahol a szülők zöme szimpatikus, de pár hete a kappanhangú anyu szokott elkapni, aki kizárólag a munkahelyéről tud társalogni. Mit társalogni? Ő beszél, mi többiek meg kussban hallgassuk végig. Fáraszt. Sajnos már semmi érdekeset nem tud mondani (persze, lehet, hogy én sem). A másik pedig az olasz mamma, akit kedvelek, de ő sem egy egyszerű lélek. Azóta is folyamatosan harcol az óvónőkkel. Folyamatosan balhézik, most az állatkertet bojkottálja, mivel az állatkínzás. Igaza van, belátom, de ettől még az én gyerekem el fog menni oda.
Amikor hazakerültünk, nagyon örültem, hogy itt ennyire könnyű beszédbe elegyedni az emberekkel, nem úgy, mint Franciaországban, most viszont már néha unom.
A játszótérről hat felé szoktunk kicsekkolni, onnan elgyalogolunk a boltba. Na abban sincs köszönet, mert rendszeresen dilemmában vagyok, hogy mit készítsek vacsorára. Ezt is megjegyezte már az egyik anyu, hogy nem unom még, mindig ugyanaz a kérdés este. :D - De, de, piszkosul unom, de nem tudok konyhatündér lenni. - válaszolom. Közben a gyerekeim üvöltve rohangálnak a boltban, mintha... mintha... mintha valami seggfej család lennénk. Jó, az utóbbi pár hónapban (lehet, hogy csak hete), amióta nem a kis ovis haverokkal megyünk vásárolni ez elmúlt. A kisfiam kiül a kosarakhoz és ott megvár. Szoktam izgulni, hogy valami szervkereskedő elviszi, de ez a kerület olyan családias, hogy már minden kasszás és biztonsági őr vigyáz rá. A kislányom jön velem, ő nem egy balhés figura, ha nincs a közelében csoporttárs.
Hazamenni sem egyszerű, mert az egyik ugrándozik, mint a bakkecseke, a  másiknak pisilni kell, aztán indul a harc, hogy ki ér a kapuba elsőnek. Ott egy kis box és sikítozás, majd jöhet a második kapu, megint box, megint üvöltés, záróakkordként a saját ajtónk, megint box, megint tudjátok mi, és még nincs vége, a cipőjüket ugyan szépen leveszik, de aztán megint box, hogy ki pisiljen először. Én csak ledobom a pakkot, békét teremtek, ellenőrzöm a kézmosást (háromszor, szappannal, most ez a dilim), aztán bemegyek a konyhába, "felrakom" a vacsorát: szennvics', paradicsom, gyümölcs. Tegnap végre ügyes voltam, tésztát főztem bolognai raguval (a ragu persze készáru). Zömében azért halrúd van nálunk, mert a kislányom most halat enne hallal, ha tehetné. Ja, innivalót elfelejtettem bevinni, ja és szalvétát is, közben kapcsoljam be a mesét, jó, ha már nem bírod megenni, akkor megeheted a desszertet, persze, hozok hozzá kiskanalat is. Megteríteni már ők szoktak. Szeretik is.
Aztán fürdés, játék, megint kis mesenézés és 8:30-kor már ágyban fekszünk, mindhárman. Én mesélek, ők lassan elalszanak, bár gyanítom, hogy én alszom el elsőnek. A probléma az, hogy kivétel nélkül felébredek éjjel három körül. Majdnem mindig 3:05-kor.



* Nem sűrűn vasalok. Inkább addig rázom a frissen mosott, még nedves ruhákat, míg kínjukban ki nem lapulnak.