Van mit tanulnunk az olaszoktól...

Azt sem tudom, honnan kezdjem, mit lehet kipofázni és miről kell hallgatni.

Csütörtökön elmentem a pszichez, mert már ezer éve nem voltam nála, nem volt rá idő, se pénz, elég jól is voltam, de mostanában voltak idők, amikor túlpörögtem, nem találtam a helyem, valami nem stimmelt. Mint mindig, nagyon jó volt az ülés. Semmi nagy felfedezés, csak egyszerűen jó volt.

Aznap a szüleim elvitték a gyerekeket az óvodából magukhoz, mert nekem másnap találkoznom kellett Lucával. Milánóban. Amikor anyukám rákérdezett, hogy milyen programom van, kibuggyant belőlem a... féligazság. Nem volt kedvem hantázni, hogy melózni kell menni Milánóba, hanem azt mondtam, vannak ott nekem régi ismerőseim. Ami igaz, csak hát igazából egyhez mentem.
Szeretek kiszakadni a hétköznapokból, csak sajnos közben bűntudatom van, hogy ez nekem nem jár, nincs jogom, nekem már csak gyereket lehet nevelnem, nincs tovább, ezért kompromisszumot kötöttem önmagammal: egy napra mentem. Voltam is meg nem is. 

Az utazás előtt megkérdeztem Gergőt, a leglegleg barátomat, hogy van-e kedve kirepíteni a reptérre, mivel a múltkor is felajánlotta, ráadásul most reggel 6-kor indulta repülő, meg akartam spórolni a reptéri parkolást, a taxit, a metró még nem is biztos, hogy jár olyan korán, de a 200E csatlakozás is fejtörést okozott volna (bocs a sok süketelésért), na mindegy, nem akartam megint majdnem lekésni a járatot, mint 2006-ban, amikor Budapesten leesett a hó és bedugult a város. Én ugyan azt hittem, hogy időben kiértem a reptérre, de már le volt zárva a check-in, nem volt mit tennem, a recepcióhoz mentem, hogy tanácsot kérjek, ők pedig intézkedtek. Bentről kihívtak valakit, aki soron kívül (sima turista jeggyel, soron kívül!!!) bevitt minket a tranzitba. Minket, mert hárman voltunk ilyen késősök. Két olasz pasas és én. Persze arra, hogy mi történt tegnap, arra nem emlékszem. :D

Gergőnél aludtam, aki este tíz után ért hozzám, mert még a 19,5 éves érettségi osztálytalálkozón kellett részt vennie. Azért aludtam én nála, mert nekem ugyan tévém van, ráadásul modern is, de nincs tévé előfizetésem, mert nekem úgysincs időm tévézgetni. Pedig micsoda jó sorozatokról írtok ti is.
Elmentünk hozzá és megnéztük a "Todo sobre mi madre" című Almodovar remekművet, csak hát én a végén elaludtam, mert én mostanában mindig mindenhol elalszom. Ezt a filmet - ahimé! szégyellem bevallani - még nem láttam, most be kell pótolni a végét.

Van valami, amit nem tudok kiverni a fejemből. Elmesélem. Képzeljétek, volt egy óriási nagy élményem. Amikor megérkeztem Milánóba, Lucával elmentünk mittomén melyik kisvárosba kávézni. Egy elég trendi bárba vitt. Nem ultra proccos high-tech milánói bárba, hanem csak egy egyszerűen ízléses, szép olasz bárba, ahová simán bemennek a melósok és nyugdíjasok is, szóval nem olyan hely, ahová csak a szuper divatos fiatalok mennek.
A pultban lévő sok finom croissant közül alig tudtam választani. Ezek az olasz típusú croissantok, nem a francia, csupa vaj félék. Az olasz cornettók szárazabbak ugyan, de ugyanolyan puhák és meg vannak töltve finomságokkal, lekvárral, vaníliakrémmel (crema), csokikrémmel, tényleg állati finomak, és ahogy tálalják... megint nem akarok Magyarországon élni.  Eddig csak halandzsáztam, most jön a lényeg.
Luca kikérte a kávénkat és egy-egy croissant (cornettónak vagy briósnak nevezik), éppen kevergetjük a cukrot a kávénkban, amikor mögénk jött egy négus (PC: fekete), megkérdezte, hogy veszünk-e derékszíjat. Köszönjük, nem, mondtuk. Sálat? Kesztyűt? Nem, köszi. Odament másokhoz is, mindenkihez, ugyanaz a kérdés: veszel derékszíjat? Erre az ott ücsörgő 50-60 körüli melósok (3-4 pasas) meghívták egy kávéra és mondták, hogy válasszon magának sütit is. A fickó elfogadta, megköszönte, választott magának valami finomat. Mindez olyan könnyedén ment, lazán, mosolyogva, barátságosan, hogy én csak pislogtam, ugyanis hosszú hónapok óta csak szélső jobbos masszív agymosást kapok kollégáktól, haveroktól, ismerősöktől, rokonoktól (na jó, sarkítok, de azért elég folyamatosan fel-felbukkannak xenofób beszólások). "Mennyé haza Afrikába", itthon ez a szlogen, az index.hu megírja, hogy a Blahán a Mekiből a feketéket kitessékelik, ha túl sok időt töltenek bent. Ott meg simán meghívják ezt a szerencsétlen nincstelen mozgóárust egy kávéra és egy sütire és még a hátát is megpaskolták. 
Nem tudom, mikor leszünk mi ilyen derűsek... Nem tudom. 

Azóta is ez a történet lüktet a fejemben.

Homályos, de csak ezt az egy fotót sikerült lekapnom.
Egy ideje nem mindenhol és minden élethelyzetben van pofám fotózni.

Lucánál jó volt.