Büszkeség és bányászélet

Eredeti címén: Pride. Matthew Warchus 2014-es filmje, aki eredeti, valóban megtörtént esetet dolgozott fel. 

Tegnap néztem meg ezt a filmet a Bálint házban, ahová töretlenül járok. Nagyon szeretem, komolyan, talán életemben soha nem jártam még ilyen értelmiségi körökbe(n). Na jó, jártam, csak azt még (fő)iskolának hívták. (Sajnos az egyetemből csak ízelítőt kaptam, grrr.)

Ez a film óriási. Tegnap Dr. Csepeli György szociálpszichológus volt a meghívott vendég, ő például azt mondta, hogy ezt a filmet legjobb lenne, ha oktatási céllal vetítenék az iskolák. Rá is nagy hatással volt a történet, ahogy sokunkra ott a nézők közül.

Nem akarok spoilerezni, tényleg jó lenne, hogy aki itt engem olvas, az megnézze, mert ti itt mind nyitottak vagytok az ilyenre és én ennek nagyon örülök, de nemcsak mondvacsinált illendőségből örülök, hanem kifejezetten jól esik, hogy nem jobbkezesek vagyunk. Értitek. 

A tegnapi beszélgetés is őrült jó volt. Olyan dolgokat mondanak ki a szájukon, amitől elszoktam, vagy nem is tapasztaltam még máshol, gondolok itt a munkahelyemre és az alig nézett tévémre, néhány ismerősre. Az a helyzet, hogy tök hülye vagyok a politikához, mélyenszántó, tudományosan alátámasztott gondolatokat nem tudok magamtól leírni, de azért mégis látom, hogy merre tartunk, látom, hogy nekem nem tetsző az irány. Óriási aha-élmény volt, amikor kimondták: Magyarország egy poszt fasiszta ország. Letaglózó volt. Persze amikor ezt a gyerekeim apja mondta ki, akkor mélyen meg voltam sértődve és kikértem magamnak... Amikor meg egy doktor szociológus mondta ki, akkor meg megbabonázva golyóztak a szemeim, mint Ká által meghipnotizált Maugli szemei. Egyszerű vagyok, mint egy pont. 

A film a szolidaritásról szólt (ne spoilerezz!) és ezzel kapcsolatban feljött, hogy a deportálás idején Magyarország megbukott a szolidaritás vizsgán és ezt a sebet a mai napig hordozzuk magunkon, magunkkal, mint egy stigmát. Azóta sem volt olyan, hogy a közösség összefogott volna valamiért és kiállt volna az igazáért, mondták, csak egyetlen egy esetben, amikor a hídon feltartottuk az okostelefonjainkat az internetadó ellen. Hasonló eset nem igazán volt, állítólag. Próbálok visszaemlékezni, de én sem találok rendes tüntetést... talán a 2006-os TV-székház bevetését lehetett volna még példának felhozni, de egyéb nem igazán volt szerintem sem. Azt nem tudom, hogy azt az esetet miért nem hozták fel, én meg nem merek még felszólalni, sem kérdezni, mert megszoktam, hogy hülyegyerek vagyok. (Itt üzenem Melcsill barátnőmnek, hogy todom, todom, todom.) 

Volt egy halvány próbálkozás 2009-ben, amikor az egészségügyi dolgozók kivonultak tüntetni, de emlékeim szerint az is erőtlenre sikerült. Summa summarum, Magyarország nem tud igazán összefogni. 

Bárdos Csaba, a filmklub moderátora azt mondta, utánanézett, a film nézettsége rendkívül alacsonyra sikerült, gyorsan le is vették a mozik a programról. Ebből is azt lehet leszűrni, hogy a magyar társadalom nem nyitott a másságra. Meglátták a címét, esetleg elolvasták, hogy miről szólt és már ugrottak is a Terminátor 12-re. Sarkítok. 

Gyerekek, komolyan mondom, én régen láttam ilyen jó, már-már tökéletes filmet. Nézzétek meg! Az angolosoknak ráadásul ez olyan lehet, mintha egy Lindt-es dobozból szemezgethetnének a sok különböző bonbonból. 

A film és a beszélgetés közti szünetben ettem egy flódnit, mert én azt nagyon szeretem. Ettem volna sóletet is, de tegnap nem volt. 

Végül hazafelé még beugrottunk a Párizsi Nagyáruházba könyveket vadászgatni... Szuper jó este volt.