Centrifuga

Tesóm állapította meg rólam a múlt heti vasárnapi ebédnél, "úgy eszel, mint akinek megy a vonata". Tény, hogy egy komplett menüt felfalok 2 - 2,5 perc alatt, de így legalább ráérek megírni a memoárokat.

Tök gáz, hogy az ember itt irkál inkognitóban és nem meri leírni az aktualitásokat, mert ujjé, mit szólnak az emberek, pláne azok, akik ismernek, de emiatt most nem fogom megnyitni az egymilliomodik +1 blogot.

Péntek:

Eljöttek hozzám a barátnőim, úgy volt, hogy bevesszük a várost, de végül nálam maradtunk és azt hiszem majdnem mindent megbeszéltünk. Coachingról, vállalatoptimalizálásról, munkaerőpiacról, számvitelt kontra kontrolling, Brazíliát, Kubát, Thaiföldet és hasonló felnőtt témákat és akkor én a legvégén beégettem magam, mert elkezdtem a császáros szülésről beszélni. Nooormális vagyok én??? Mentségemre legyen, hogy már éjjel egy is elmúlt, meglehetősen fáradt voltam és a négy lány közül valaki megkérdezte, hogy tesómékkal "mizu" és én ebből a szüléshez lyukadtam ki. Ezt én annyira utálom, hogy nem is értem magam. De az a baj, hogy aki már szült, az másról sem tud beszélni. Jó, csak idézőjelben értem, de ha az ember nem figyel, tényleg hogy, hogy nem, de azon kapja magát, hogy epidurális érzéstelenítésről és pelenkázásról beszél. Brrr. Ciki, na. 

Szombat:

Vettünk tököket, hogy részt vehessünk a Hősök terén a nagy Halloween partin. Macska csoporttársáék szóltak, hogy menjünk, nekem meg nem kell kétszer szólni, ha ilyen buliról van szó. Állati sokan voltak az előző évekhez képest, ráadásul csomóan maskarában voltak: boszorkány, vámpírok, szellemek, csontvázak. Jó volt. Ha így folytatódik, lepipáljuk a velencei karnevált. Klassz volt!

Vasárnap:

Temetőjárat. Én Banditával mentem a délutáni szieszta után és izgultam, hogy találkozom a régi nagy barátnőmmel, akivel elveszítettük a fonalat, erre tessék, tényleg találkoztunk. Igazából nem nagyon volt kedvem hozzá, elmagyarázni, hogy miért költöztünk haza apjuktól, mert már unom mindig ugyanazt a lemezt feltenni, de nem volt menekülési útvonalam, neki is el kellett mesélni. Ő örült nekem, én is neki, pedig óriási szakadék van már köztünk. 

Miután ilyen jól telt a hétvége, azt álmodtam, hogy a szomszéd Julika megkérdezte a temetőben, hogy valóban egyedül nevelem-e a gyerekeimet. Az is lehet, hogy tényleg megkérdezte. Sajnos nem tudom, hogy álmodtam-e vagy valóban megtörtént. 

Az a helyzet, hogy motoszkál valami a fejemben, de úgy érzem, nem lehet erről beszélni, mert ujjé... Az úgy kezdődött, hogy sógornőmmel beszélgettünk, hogy az ő kisfia miért rúgdos, amikor dühös, mikor ilyet nem láthatott még senkitől és az én kisfiam miért vonzódik a fegyverekhez, miközben nálunk sem láthatott ilyesmit, de még mesében sem (még nem tart annál a korosztálynál).  Aztán másnap írt sógornőm, elmesélte, hogy mit tanult az iskolában (pszichológián)... hogy a fiúk nemi szervei az androgén nevű hormonok hatására alakulnak ki, és ugyanezek a hormonok felelősek a fiúk későbbi maszkulin vonásaiért, például a fokozott agresszióért is. Kicsit megnyugodtam, hogy nem én rontottam el Bandita viselkedését, aki eleve elég morcosnak született (teljesen újszülött korában is tök durcás volt). Erre írta sógornőm, hogy lehet inkább akkor kellene aggódnunk, ha nem vonzanák a fiúkat a fegyverek... és itt elindult a lavina. Én, mint anya, nem akadnék fent, ha meleggé válna a gyerekem. Elfogadnám. Hát nem pont a saját gyerekemet kell elfogadnom és szeretnem feltétel nélkül? De.  

Arról is akartam már írni, hogy mekkora álszent duma az, hogy "a melegek tőlem aztán lehetnek melegek, csak csinálják a dolgukat a négy fal közt és ne a nyilvánosság előtt". 

A sógornőm azt mondta, hogy ugyan ő elfogadja a melegeket, csak azt nem tudja, hogy hogy csapódna le neki, ha a saját fia jelentené be, hogy ő sem hetero. Én nem tudom elképzelni, hogy egy anya mit problémázik ezen. Elvileg az úgy van, hogy egy anyánál senki nem fogadja el jobban a saját gyerekét. Erre tessék, kiderül, hogy nemcsak sógornőm, de tesóm sem túl nyitott, pontosabban a sógornő elfogadná, de a társadalmi megítéléstől ő is aggódna. Tesómat majd még kifaggatom, vele még nem beszéltem erről a témáról. Ő annyira szépen szereti a kisfiát, ahogy az anyák szoktak szeretni, szóval nehezen tudom róla elképzelni, hogy kiakadna. 

Aztán tovább gondoltam, és rájöttem, hogy unokatesóim sem toleránsak a témával kapcsolatban és jó sok haver sem, a kollégákról nem is beszélve, akik kifejezetten homofóbok (hallom, látom).

De akkor mitől és mikor lettem én ilyen elfogadó? Lehet, hogy franciaországi ottlétem alatt történt? Ugyan soha nem néztem ferde szemmel a másságra, miután volt egy általános iskolai osztálytársam, aki súlyosan sérült volt (1982-ben jártunk), már ott megtanították az elfogadás egyszer egyét, de valószínűleg Franciaország is rátett egy lapáttal, mert a gyerekeim apja is ugyanilyen empatikus. Csomó rossz tulajdonsága van, de ebben abszolút jó fej.

Volt egy fiú, aki tetszett nekünk, de azt hiszem péntek óta már nem ad jeleket és azt hiszem, hetero, így aztán már ketten is lecsúsztunk a szépfiúról. Tant pis, mondja a francia.