A testvéremről

Megszületett a tesóm második gyereke. Az elsőnél nem tudtunk hazaugrani, csak pár héttel (hónappal?) később látogathattuk meg őket, de most nem restelkedtünk, amint lehetett már ott is teremtünk a kórházba, fittyet hánytunk a helyes kis egy napos újszülött immunrendszerére, amitől pár kolléganőm majdnem elalélt, hiszen kisgyerek ne menjen egy újszülött közelébe, mert ujjé, a vírusok és bacilusok, amivel én tisztában vagyok, de a kezeinket megmostuk és lefertőtlenítettük, nem csókolgattuk meg a csecsemőt, maximum a lábát simogathatták meg pizsamán keresztül, és betegek sem vagyunk. Én azért megdajkáltam, nem hagytam ki ezt az élményt. 

Nehéz nekem napirendre térni, hogy a saját tesómnak gyerekei vannak. A tesóm közel kilenc évvel fiatalabb nálam, még tisztán emlékszem, hogy napi kétszer kellett porszívózni miatta, mert amerre mászott, ott kekszcsíkot húzott. Azt hiszem akkor utáltam meg a takarítást. 

Emlékszem arra is, amikor megszületett és csak monitoron keresztül lehetett őt megnézni. Személyesen nem. 

Amikor mentünk érte a Ladával, hogy hazahozzuk őt a kórházból, az egyik nagynénim megkérdezte, hogy örülök-e a tesómnak. Megrántottam a vállam, a franc tudja, hogy örülök-e, gondoltam magamban. Inkább nem, mint igen, de azért ezt nem mondtam ki. Igazából nagyon vágytam egy testvérre, mert mindenkinek volt tesója körülöttem, csak nekem nem, ezért nyaggattam a szüleimet. A mai napig megkapom apukámtól, ha olyan a szitu: te akartad! :D 

Aztán emlékszem, jöttek anyukám kollégái látogatni és neki hoztak plüss mackót, nekem meg nem. :D

Olyan is volt, hogy a tanító nénim rákérdezett, hogy tényleg megszületett-e már a tesóm, mert hallotta valakitől és miért nem meséltem. Miért, akkora nagy kunszt? - gondoltam magamban. 

Három hónapos volt, amikor kiköltöztünk Rómába és amikor megérkeztünk az épülethez, ahol később laktunk, az ott élő gyerekek mind lejöttek az udvarra és a csodájára jártak. Ezt sem értettem akkor, mitől ájuldoznak, ez csak egy gyerek. 

Aztán már nagyobbacska volt, amikor minden egyes hétvégén összehányta az autót, amikor kirándulni mentünk. Menetrendszerűen tudtuk, hogy hol fog hányni. :D A mai napig emlegetjük a Vatikáni Rádió falát, ahol nem lehetett csak úgy megállni meghányatni kisöcsit. Ma is meg tudnám mutatni a kanyart, ahol kidobta a taccsot. 

Azt hiszem ott kaptam meg az alapokat, hogy kirándulni, kimozdulni, látni és menni, menni, menni kell, ha törik, ha szakad. Azóta sem tudok leállni, csak azt nem értem, hogy a szüleim miért csodálkoznak azon, hogy be van sózva a valagam. Egyszerűen ezt szívtam az anyatejjel: menni, menni, menni. (Franciaországban nem mentünk apjukkal, ez be is tette a kaput...)  

Emlékszem az óvónőjére is, aki pont úgy nézett ki, mint Stifler anyja. 

Emlékszem, hogy gyerekkori lábbénulása is volt (latin nevét nem tudom), azt a riadalmat... A felnőttek arcát, ahogy elhűlnek és csak suttogva merik egymásnak mondani, mintha meghalni készült volna... Szerencsére baromi gyors lefolyású volt, kutya baja. 

Emlékszem, amikor a tengerparton levették róla a pelust és beletojt a homokba, a felnőttek meg égtek, gyorsan elpucolták onnan a végterméket. 

Emlékszem, mennyire szeretett legózni, és én mennyire szerettem tőle elvenni a legót és felépíteni helyette a házakat, aztán egyszer csak fordult a kocka és ő sokkal ügyesebbeket épített, a mai napig megvannak a működő legói. 

Emlékszem a kis kék kabátjára. A babakocsijára. Emlékszem arra, hogy gyalog jártunk marha messzire vásárolni és a szüleim majd megszakadtak a cipekedéstől, amikor még nem volt babakocsija, hanem bébihordozóban vitték őt meg a rohadt nagy pelenkás dobozokat. Hm, nekem még rongypelusom volt, neki már Pampers. 

Emlékszem, hogy én már Magyarországon éltem és már ott folytattam a sulijaimat, amikor ő Rómában élt a szüleimmel és egyszer mentem látogatóba és nem tudta, hogy hogy kell velem viselkednie. Idegenként méregetett, több órára volt szüksége, hogy felmelegedjen és úgy viselkedjen, mint a tesóm. Furcsa volt. 

Emlékszem a szalagavatójára, amin negyven fokos lázasan táncolt. 

Emlékszem, hogy beírattam az általam áhítozott egyetemre, de szart az egészre. :D 

Emlékszem, amikor a Balatonról úgy jött haza, mint akit jól megvertek, holott (elvileg) csak egy óriásit taknyolt a biciklivel. Nem is mert hazajönni, csak pár nappal később, de amikor megláttuk, bevágtuk őt az autóba és rohantunk a kórházba, ahol kiderült, hogy kutya baja. De az a látvány... basszuskulcs... az arcának az egyik fele lehorzsolva, csupa vér, feldagadva, kék-lila-zöld, szörnyű látvány volt. 

Az eljegyzése is furcsa volt, az esküvőjéről nem is beszélve, de ezek a sorozatban érkező gyerekek aztán teljesen felfoghatatlanok.

Ő meg csak annyira emlékszik belőlem*, hogy verekedtem. Halál ciki.

* nagyon remélem, hogy nem!