2016. május 30., hétfő

Elment yang is

Meghalt a szomszéd bácsi.

92 éves volt és kereken 6 éve várta, hogy követhesse a feleségét a túlvilágra. Azóta mindig ez volt a témája, hogy már nincs kedve és alig várja, hogy vége legyen, a felesége nélkül nincs értelme az életének. 

Olyan furcsa az udvarunk a bácsi nélkül. Ő volt a fix bútordarab nálunk. Igaz, a házmesterék is azok és sokan mások, de egy 92 éves ember azért tényleg felülmúlhatatlan. A bácsi - ha jól emlékszem - 1940 óta lakott abban a lakásban. 

Szerettem őt. Igazi úriember volt. Jó volt vele beszélgetni. Mindig mesélt valamit a múltról. Még azt is elmesélte, hogy hogy falazott a gyerekeinek, amikor "elkirándultak" Kanadába (az '56 valahogy nem jön ki a számításaim szerint). A rendőrség megkereste őt és váltig állította, hogy neki fogalma sem volt, hogy nem jönnek vissza. 
Mesélte, hogy amikor meghalt a felesége eladta a kocsit és hiába hívták a gyerekei, már nem ment többet Kanadába meglátogatni őket, mert az már nem lett volna olyan, mint amikor a feleségével kézen fogva ültek a repülőn. Színtiszta yin-yang. 

Miki bácsi soha nem volt mérges a gyerekeimre, amikor az udvaron játszottak. Sőt, mindig biztatott, hogy hagyni kell őket kitombolni magukat, hiszen gyerekek és még emlékezett, amikor az ő gyerekei játszottak ott. Annak idején még az utcára és a körútra is kiengedték őket, nem volt veszélyes. 

Amikor bementünk az udvar zárt kapuján, mindig kilesett az ablakán és mi integettünk neki, hogy csak mi vagyunk. Ugyanis ő volt a mi élő riasztóberendezésünk. Nagyon ügyelt arra, hogy akárki ne tegye be a lábát az udvarunkra. 

Az utcán is mindig szóba elegyedtünk, amikor találkoztunk, de láttam, hogy a kerület lakói is mind jóban voltak vele, szerettek vele társalogni. Mondom, mintha egy faluban élnénk. 

Vasárnap beszéltem vele utoljára (múlt héten), hétfőn már gyanús volt, mert nem láttam égni a lámpáját és a redőnyt sem húzta fel. Aztán megláttam a mécsest az ajtónál és tudtam. Tudtam én már előtte is, de azért reménykedtem, hátha csak elment a rokonaihoz. 

Most olyan üres az udvar, a házmesterék is elutaztak a nagy Amerikába, mert az ő gyerekeik és unokáik is ott élnek. A negyedik lakás pedig eleve üres. Így tényleg csak mi vagyunk jelen a kis privát udvarunkon. 

Miki bácsi vasárnap elköszönt tőlem. Mondta, hogy már nincs sok hátra, mert egyre többet alszik és már nem mozdul ki úgy, mint azelőtt, és már skypeolni sem volt kedve a gyerekeivel, unokáival, dédunokáival. Furcsa volt, mert ezt másképp mondta, mint az addigi kedvetlenségét. Azt is elmesélte, hogy már nem tiszta az agya, holott ez egyáltalán nem látszott rajta. Kicsit lassabban beszélt, de nekem mégis teljesen épnek tűnt. 

Hiányzik.  

2016. május 26., csütörtök

Túl hosszú

Tegnap elég sokan voltunk kezelhetetlen hülyék a munkahelyen. A szép lány kezdte, már reggel hisztizett egy sort, aztán sorban jöttek a kollégák, én úgy délelőtt 11 felé éreztem, hogy belülről ráz az idegzsába. Lapozzunk. 

Tegnapelőtt is és tegnap is szülői értekezleten ültem. A nagyobbik gyerekem most nyáron fog kicsekkolni az oviból, és két teljesen kezdő óvónőt kapott a csoport körülbelül három hónapja. Az egyikük még csak gyakornok. Ebben az a jó, hogy nagyon lelkesek, igyekeznek. A rossz viszont az, hogy állati zöldfülűek. Úgy gondolom, hogy 22-25 évesek lehetnek. Az, hogy a gyerekekkel hogy viselkednek, azt pontosan nem tudom, mivel nem vagyok jelen az óvodai nevelésbe (azért úgy K nehéz blogot írni, ha a kolléganő folyamatosan referál, hogy kit lát érkezni, milyen autóból ki száll ki stb.). Azt viszont látom, hogy velünk szülőkkel, akik már nem is emlékszünk, hogy milyen volt huszonévesnek lenni, nem tudnak úgy beszélni, mint felnőtt a felnőttel. Szerencsére minden értekezleten ott ül az óvodavezető is, aki kisegíti a két fiatal óvónőt. Mesélek példát: lesz pizsamaparti az oviban, a végzősök így köszönnek el az ovitól. A fiatal óvónők mondták, hogy nem szeretnék, ha a szülők este kilenckor sorozatban érkeznének és csöngetnének, hogy inkább hazavinné a gyereket, mert a gyerek rosszul viseli a "táborozást". Felszólaltam, hogy fordítva ülnek a lovon biz' nem én akarom hazavinni a gyereket és különben is, én honnan tudhatnám, hogy picsog, hiszen nem leszek jelen a bulin. Itt közbelépett az igazgatónő, aki egy nagyon kedves, nyugodt, zen óvónő. Nagyon szeretem őt. 
A kisfiam szülői értekezlete most nem volt balhés. Nem volt ott az olasz mamma. Sajnos egyre jobban kinyitja a bicskát a zsebekben. Mesélek. Jön a meleg, az egyik anyuka írt egy kör e-mailt, hogy venne leégés elleni naptejet a gyerekeknek osztálypénzből, ha egyetértünk. Én egyetértek, az én fiam meglehetősen tejfölszínű. A mamma kikérte magának, de olyan hangnemben, hogy még én is pislogtam, holott mi már-már havernők vagyunk. Hogyaszongya: nehogy a gyerekemre merje kenni bárki is az 50 faktoros naptejet! Azért az már túlzás, hiszen nem élünk a pórusokon (r, igen, de ezt elnézem neki, mert ő nem magyar... viszont akárhogy nézem, a pólus/pórus idegenül sem cseréli fel a jelentését... emlékszem, annak idején, amikor építették a Pólus Centert, minden héten volt egy blokk a híradóban, hogy hol tart a három focipálya méretű bevásárló központ, óriási szenzáció volt. Az első munkahelyem főnökének a felesége, egy -már akkoriban- műcicis, szanaszéjjel szoláriumozott, kacsaszájú felesége is úgy mondta, hogy Pórus Center, én meg fogtam a fejem, mert akkor még ilyen hülye kritikus troll voltam magamban, aki titkon forgatta a szemeit, hogy micsoda hülyék vannak a világon... most azért ezt már próbálom csírájában elfojtani magamban, de na, nem könnyű), sem a szafariban, az én szicíliai-mafia gyerekemnek nincs erre szüksége. Kicsit sok a zárójel, belátom.
A másik aktuális téma pedig a tetűkérdés. Na az is kicsapta a biztosítékot. Az egyik anyuka megírta, hogy tetves a gyereke, figyeljünk oda. Aztán kiderült, az egész óvodát át kell vizsgálnia a védőnőnek. Mamma már itt fújt, hogy minek az? Kiderült az is, hogy csak az ÁNTSZ igazolása után viheti újra az intézménybe a gyerekét, akik tetvesek voltak. Mamma megint fröcsögött egyet. A többiek meg küldték neki a jogszabályt, olvasgatásra. Lapozzunk.

Természetesen nincs nap vége játszóterezés nélkül. Lehet, hogy utoljára voltunk ezen a játszótéren, mert rohadtul elegem lett. Tegnap a mamma kisfia bottal mért egyet a kisfiamra, és nem máshol, mint a szeme bánta. Szerencsére nem véglegesen, de elég szépen bevérzett. Lett rajta két kis vérpötty, viszont a szeme fehérje (szaknyelven a szaruhártyára tippelek) is tiszta piros, kicsit be is dagadt, kicsit karikás is lett. Konkrétan elöntötte a fos az agyamat, amikor megláttam. Na jó, az én fiamat sem kell félteni, ő is egy büdös rossz kölyök, de én próbálom letörni ezt a szarvát. Például nem engedem, hogy bot legyen a kezében a játszótéren. Hazahozni lehet botot, de lóbálni nem. 
Voltak, akik látták is a jelenetet. Én nem, mert éppen a másikat rendeztem. Amikor vigasztaltam a fiamat, aki nagyon bőgöt, amin nem csodálkozom, mert a szem piszkosul tud fájni, ha megsérül, tapasztaltam már, egyszer csak azt vettem észre, hogy gyűlik körém a játszótér. Mi lettünk a szenzáció. Megint elöntötte a kaka az agyamat, hogy nem intézhetem a vigasztalást négyszemközt a fiammal. Persze, megértem, segíteni akartak. Odajött mamma is, kérdezte mi történt, mondta a fiának, hogy kérjen bocsánatot és kérdezte mi történt. Hát kérem szépen, az úgy történt, hogy az én fiam ugrott bele az ő botjába. Lapozzunk. 

Olyan mérges voltam, hogy fogtam a két gyereket és hazaindultunk. Előtte persze be kellett menni a patikába. A közeli patika már bezárt. A másikban a kínai patikus mindig ingerült, töke tele az emberekkel. Pedig csak egy tetűirtó sampont szerettem volna. Ezért elkutyagoltunk a Horváth Mihály térre, ami már elég szutyok része a nyóckernek, de hogy ott micsoda szuper patika van. Hajaz egy francia gyógyszertárra és a patikusok, két nő, szuper kedvesek, segítőkészek voltak. Szerintem ezentúl én oda fogok járni. Lapozzunk.

A meki (Meki?) előtt találkoztunk szám szerint öt ovis anyukával és a hozzátartozó csemetéikkel. Ez a nyócker nem kicsi, mégis olyan, mintha falun élnénk. Nincs olyan, hogy ne futnánk össze ismerőssel. A játszótéren is csak gyűlnek a havernők, állati könnyű ismerkedni itthon, megint találtam egy vagány, szimpatikus anyukát. Bezzeg Franciaországban vért izzadtam. 
Tegnapelőtt a kislányom csoporttársának anyukája kért meg, hogy hozzam haza az oviból a kislányát, mert neki az iskolában lesz szülői értekezlet (nem egy suliba fognak járni a gyerekeink szeptembertől, sajnos). Naná, hogy elhoztam, őket nagyon szeretem. 
Nem volt egy fia veszekedés sem a gyerekek közt. Levették a cipőjüket, amikor hazaértünk, kezet mostak, beöltöztek maskarába, én közben elkészítettem a vacsorájukat (nem vagyok büszke rá, de halrúd /nem a halpépes, mert az tényleg borzalom/ és pizza volt, hogy mindenki egyen valamit... válogatós banda). 
Az anyuka fél nyolc körül befutott egy Gere Attila borral és egy kiló eperrel. Nem akartam elfogadni, Ő meg direkt nekem hozta. Majd megisszuk egyszer, ha újra lesz filmforgatás a Gutin. Ahová viszont már nem akarom betenni a lábam. Jó játszótér, de ez az állandó zabálás és az a pár verekedős gyerek elég unalmas. A Károlyi kertben nincsenek ilyenek. Csak a Guti 2 percre van a Károlyi kert pedig legalább negyed órára, ha a délutáni gyerekritmust nézem. Lapozzunk.

Marha jó ez a tetűirtó sampon. Rá kell kenni a gyerek fejére, rajta hagyni 10 percen át és lemosni. A hajuk selymessé változott, a kislányom reggel ÖRÖMMEL fésülködött, nem volt nyivákolás, hogy húzom a gubancokat. Lapozzunk.

Más: pénteken volt nagy céges buli. Az egyik kollégám 50. szülinapját ünnepeltük meg. Állati klassz volt. Hm. Most nézem, nem is tudom nagyon elmesélni. Vagy azért, mert már leülepedett bennem, vagy azért, mert nem is történtek olyan elmesélni valók, egyszerűen csak csudaklassz volt. Vajon ha lenne időm blogolgatni, akkor el tudtam volna mesélni? Franc tudja. 
Azért volt jó a buli, mert ez a kollégám egy legenda a munkahelyemen. Ő egy nagyon okos, értelmes ember, hozzá még vicces is, úgy érzem, mindenki szereti. Én különösen, mert annak idején együtt jártunk Rómába a vasúthoz, vannak közös emlékeim. Meg hát ő is mindig olyan szépen mesél rólam a kollégáknak, amitől mindig büszke a májam. Nem akárki meséli, hanem ő és ez azért itt felér egy aranyserleggel, vagy mi. 
Körülbelül harmincan voltunk, és mindenki annyira cuki volt, hogy én nem is tudtam néha, hogy kihez repüljek beszélgetni, mert mindenkivel volt kedvem dumcsizni. Aztán a leg-leg-leg fiú elkezdett táncolni és azt vettük észre, hogy mi nők mind ott legyeskedünk körülötte. Meg is táncoltatott mindenkit és beálltak még páran a fiúk közül is. Sajnos a kocsma (ízléses pub) lefújta a bulit este 11 órakor, mert félt a csendháborítás miatt, holott mi nem voltunk hangosak, csak szerettünk volna táncolni a zenére. Egyszerűen csontra lenémították a hangfalakat, hiába nyomkodtuk a távirányítót, először csak nagyon halk lett a zene, aztán meg egyszerűen nem szólt a TV. Kár, mert ez a buli volt eddig a legjobb a cég életében. Lapozzunk.

Holnap ballagás lesz az oviban. Tudom, néha morgok az ovira, de az például nagyon tetszik, hogy a ballagásra nem mehetnek a szülők. Ez azt jelenti, hogy nincs nagy fakszni, nincs virágba borulás, nincs ajándék mobiltelefon, mert hallottam én ilyet, hogy már az oviban is az dukál ballagásra, nincs lufitenger. A pedagógusok elintézik a dolgot a gyerekekkel, hülye szülők kizárva és kész. Utána lesz a gyereknap, oda már mehetünk mi, szülők is és pontosan olyan évzáró buli lesz, mint amilyen Franciaországban a kermesse. Ügyességi játékokat kell elvégezni, amelyre a gyerekek kapnak egy pontot a pontgyűjtő füzetbe, amit később beválthatnak egy ajándékra. 
Végül pedig tombolázunk a teraszon, ami egy óriási nagy buli volt tavaly is. Tényleg klassz. Ülünk a a csiricsáré szőnyegeken, irgalmatlan sok ajándékot kisorsolnak, fenomenális a hangulat, mert mindenki örül a másik ajándékának is, áhhh, már alig várom a holnapot! 

Vége. 




2016. május 19., csütörtök

Idegen nyelvekről (az előző poszt folytatása)

Azt nem is tudom, hogy ti tudjátok-e, de a gyerekeim apjának a nagyanyja magyar volt. Igaz, Párizsban született, de a szülei magyarok voltak, magyar iratokkal. Később már megszerezték a francia állampolgárságot is. 

A dédi egészen hat éves koráig kizárólag magyarul beszélt, aztán bekerült az iskolába és megtanult franciául. Amíg élet az apja, otthon csak magyarul beszéltek. 1953-ig, ha jól emlékszem. Onnantól átváltott a család francia nyelvre. A dédi élete végéig gyönyörűen beszélt magyarul. Igaz, némi akcentussal, de mégis egészen szépen, választékosan, kis vidéki tájszólással (pl. el köllötött menni). 

A saját gyerekeit nem tanította meg a magyar nyelvre. Sokszor kérdeztem tőle, hogy vajon miért, de soha nem tudott rá választ adni. Aki választ adott erre, az a portugál barátnőm volt. Aki Franciaországban kötött ki, mind integrálódni szeretett volna, ezért úgy vélték, legjobb elhagyni az anyaföld nyelvét és csak azt a nyelvet beszélni, ahol élnek. 

A dédi gyerekei (anyósom és klán) sem akartak megtanulni magyarul. Amikor én bekerültem a családba, akkor már halványan érezni lehetett, hogy bánják, hogy nem tanulták meg. 

Az unokái közül csak a gyerekeim apját érdekelte, hogy megtanuljon magyarul. A többi nyolc unokát egy cseppet sem érdekelte, pedig a dédi nagy sztár volt a családban, egy élő legenda (ma már sajnos nem él). De ha legenda volt már életében, akkor miért nem vették a fáradtságot megtanulni magyarul? Lebagózták, szerintem ennyi. Pedig a dédi mindig büszkélkedett a gyökereivel, lépten-nyomon hirdette a magyarságát. 

Összefoglalva, a dédi 1933-ban született és 2015-ben halt meg és mindvégig szépen beszélt magyarul, holott soha életében nem élt Magyarországon. 

2016. május 17., kedd

Anyanyelv kontra idegen nyelv

Tamko és Kecs kérte egyik posztomhoz kommentálva, hogy meséljem el azt a két nem anyanyelvtanítás példát, amit említettem és amitől teljesen elbizonytalanodtam, hogy nem jól csinálom a dolgokat. 

A hétvégén láttam, hogy Petrezselyemsziget találkozik Vekerdy Tamással és feldobta a lehetőséget, hogy ha van valami kérdésünk, akkor ő szívesen felteszi a magyar anyák falkavezérének. Én nagyon szeretem Vekerdyt és azt látom a FB-on, hogy csomóan rajonganak érte és posztolják ki a velős mondatait.

Feltettem hát Petrezselyemnek a kérdéseimet. 

Az első kérdésem az volt, hogy Vekerdynek mi a véleménye Fraçoise Doltoról, valamint a "Nem harap a spenót" c. könyvről (ha olvasta), amit nem Doltó írt, hanem egy amerikai újságíró spiné. Nekem nagyon tetszett a könyv, szerintem egy az egyben így nevelnek a franciák, ahogy ő leírta. Eszméletlen. 

A másik kérdésem a nyelvtanítás volt. 

Én magam azt vallom, hogy egy anya a saját anyanyelvét adja át a gyerekének, és ne bohóckodjon egy általa ismert idegen nyelv tanításával már csecsemőkorban. Ennek értelmébeen én nem tanítottam eddig a gyerekeimet olasz nyelvre. Azért írom, hogy eddig, mert mostanában már ők kérik, hogy dumáljak hozzájuk olaszul, gyakoroljunk szavakat. Az elején nagyokat kacagtak, most már nem, csak kérdezgetnek, gyakorolnak. A francia nyelvvel nem nyüstöltek. Néha a fiamnak van kedve franciául beszélni, de ez is csak azóta van, amióta lett egy francia csoporttársa az oviban (ott is a papa francia, a mama magyar). Nem akartam őket franciául tanítani, mert szerintem nem szépen beszélem a nyelvet. 

A testvérem és sógornőm angolul beszélnek a kisfiukhoz. Angolul is és magyarul is. Az elején fogtam a fejem, hogy ez micsoda dolog, mi ez a flancolás. Erre a kisgyerek ma szépen beszél magyarul (korához képest megfelelő ritmusban halad) és angolul is ért és beszél (2,5 éves). A tesóméknak szükségük van az angolra, sokat mozognak angol nyelvű környezetben, ezért valahol megértem őket.

Egy játszótéri ismerősöm, pontosabban a lányom csoporttársának az anyja, aki nem használja a munkájához és a hétköznapi életben sem az angolt, gondolt egyet és megtanította a kislányát (6 éves) angolul. A TV-ben meséket nézetett vele már akkor, amikor lehetett ilyet (nem tudom, hány éves volt kortól), otthon gyakoroltak vele és most a kislány folyékonyan, gyönyörűen (mondom én, aki elég együgyű az angol nyelvhez) beszél angolul. Mindenesetre nem tojik be, ha meg kell szólalnia angolul. Először azt hittem, nagyzol az anyuka, amikor ezt a sztorit mesélte, de amikor egy angol anyanyelvű kislány megjelent a játszótéren, ez az ismerős kislány simán, gördülékenyen tudott vele társalogni. 

Ettől a két esettől elgondolkodtam, jól tettem-e, hogy a gyerekeimet nem tanítottam (én) francia nyelvre, pontosabban nem törekedtem a szintentartáshoz. Ők félig franciák, csak most az apjuktól külön élünk és a francia nyelvtudásuk zuhanórepülésben romlott el, amikor mi hárman hazaköltöztünk Magyarországra. Amíg Franciaországban éltünk, szépen beszéltek franciául és magyarul is. Nem tökéletesen, mert az igeragozásuk néha igazán ökörhugyozás volt mindkét nyelven (ló, lók, lovak, cheval, cheveux, chevaux), de attól még folyékonyan beszélték mindkét nyelvet. Lehet, hogy kellett volna tanítgatnom őket franciául? Járattam őket francia nyelvtanárhoz, direkt csak gyerekekkel foglalkozóhoz, de nem haladtak, nem szerették, nyűg volt, ezért ma már nem járunk (más dolgok is bejöttek az életükbe). 
Vajon nekem kellett volna velük csak franciául beszélnem, amikor hazaköltöztünk? A magyart meg úgyis megtanulták volna a magyar oviban? Nem tudom. Elég nagy zivatar van ezzel kapcsolatban a fejemben.

Mindenesetre én nagyon kíváncsi vagyok Tamko posztjára (én aztán nem sértődöm meg! :D ) és Vekerdy Tamás véleményére is.

2016. május 13., péntek

Szombattól máig mi történt? - JAVÍTVA

Nem sok fogalmam van arról, hogy mik történtek a héten. Ha nem írom meg azonnal, kifut a fejemből. Ugyanígy vagyok ezzel a munkámmal is, ha nem csinálok meg valamit azon nyomban, teljesen elfelejtkezek róla. Ezért felírok mindent. 

Azt viszont tudom, hogy szombaton elmentünk a kolléganőimmel bulizni. A szép lány van mindig besózva, mert nem tud kivel eljárkálni, pedig gyönyörű lány. Gondolom szül a korosztálya (ezt szokta mondani), mi meg már nem, ezért ráérünk elmászkálni. 

Az a jó ebben a negyven feletti korosztályban, hogy már nem görcsölünk olyanokon, hogy hova menjünk, de még AZON SEM, hogy mielőtt elindulnánk, kivasaljuk a hajunkat és ezekben a most divatos 20 cm-es (csak a sarka!) cipőkbe induljunk el. A cicus ilyenekre még rá szokott pörögni. Például alig akart táncolni, mert ő sportcipőben jött. Szép sportcipőben, ami szerintem inkább utcai vagány cipő volt. Mi többiek beállították úgy, ahogy voltunk, semmi extra procc.

Elmentünk egy koktélbárba, mert a szép lány kiszemelte, hogy az trendi hely lesz. Ez egy icipici hely, a bejáratnál egy nagy acélpult. Bementünk, leültünk ahol hely volt. A srác, aki maga volt a koktélkeverő, pincér, mókamester egy személyben, odajött és hozott mindenkinek egy pohár vizet, amelyben egy uborkakarika volt. Ilyet még nem láttam. Aztán megkérdezte, hogy mit innánk. De itallapot nem hozott. Rögtönöznünk kellett, elmondani, hogy mi az ízlésvilágunk, amiből ő kitalált egy koktélt. Én azt mondtam, szeretem a desszerteket, amire ő rávágta, hogy örülnék-e egy mákos guba koktélnak. WOW! Naná! Miután mind a négyünket kifaggatta, elillant. Mi meg utána. Meg akartam nézni, hogy hogy készíti az italokat. Fergeteges előadás volt, nagyon tetszett. A mákos koktél is isteni lett, a többiek is elégedettek voltak. 

Onnan vacsorázni mentünk, a végén pedig "dizsit" kerestünk. Nem volt könnyű. A Fogsor szerintem jó lett volna, nekem tetszett a zene, de a szép lány kiborult a közönségtől. Ő szofisztikáltabb férfiakat szeretett volna nézegetni. Nekünk többieknek meg mindegy volt, csak jó legyen a zene. A Brooklynban túl csinos lányok voltak ezekben a felhőkarcoló cipőkben, oda nem mentünk be. Lekeveredtünk a Gozsduban valami étterem aljába, ahol volt két táncterem. Mi igazán negyven felettiek azon nyomban elkezdtünk táncolni, a másik két lány csak nézett és nem volt valami jó a kedvük. Negyed óra kellett, hogy beinduljanak a ritmusra. Mary Poppinst alig lehetett hazarángatni, ő még maradt volna, de nekem kettőkor fellőtték a pizsit meg hát féltem, hogy mi lesz vasárnap velem, ha nem alszom eleget, már ha a négy óra alvás elegendő. Nagy családi eseményre voltunk hivatalosak, nem lehetett tovább maradni.

Hétfőn semmi, kedden semmi, szerdán szabit vettem ki, hogy elmehessek a gyerekek óvodai előadására (fakt). Mindketten tornára voltak beosztva, így nem kellett kettészakadnom, mint tavaly, amikor negyed órát a kézműveseknél töltöttem, a másik negyed órát az agyagozóknál. Ügyesek voltak. A fiamat külön megdicsérték, hogy ő a legkisebb (4 éves) és mégis úgy csinálja a feladatokat, mint a nagyok. Például a kergetőzést. Fogócskát. Az eszem megáll. Na jó, volt labdadobás, verseny és távolugrás is. 
Aztán hazamentem és ágyneműt, ablakot, függönyt mostam, rendet raktam, pókhálóztam, porszívóztam. Nem volt kedvem létrát becipelni a lakásba, ezért felmásztam mindenféle asztalra, szekrényre, hogy elérjem az ablakok tetejét, amennyire lehet. A karnist csak piszkavassal tudtam lepiszkálni, ami még könnyű volt, de visszarakni a függönyt már nem volt olyan magától értetődő, de a lustaságom nyert, még mindig nem volt kedvem létrát becipelni egyedül, ennek ellenére mégis vissza tudtam rakni és elég ügyesen is. 

Jöhet a hosszú hétvége, amikor is semmi szenzációs programunk nem lesz és az a jó, hogy már semmi bajom ezzel, jó lesz ez így, langyosan is. 

2016. május 6., péntek

33

Ma délután elmentünk a Károlyi kerthez az ovi után, Veráék már ott vártak a Csendes Társban. A gyerekek a játszótéren játszottak, de nem távolodtak el túlságosan, sőt, inkább a kerítésen mászkáltak. Most ez a legnagyobb szórakozása a fiamnak, mindenre fel akar mászni, a kukákra is, brrr. Miután ő felmászott azt vettük észre, hogy már Márk is ott csüng és rajtuk kívül még három gyerek. Mind a Károlyi kert főkapuján. Aztán leparancsoltuk őket, mert már túl magasan voltak, ott, ahol a lampionok üres foglalatai voltak. Ezután jött a kukára mászás. A lányom nyugodt természet, ő leült rajzolgatni a gyerekasztalhoz. 

Onnan hazaugrottunk, bepakoltuk a gyerekeket az autókba és elmentünk csónakázni egyet a városligeti tóra. Persze autós vizibicaj lett belőle, naná. Nagyon jó szórakozás, megyünk máskor is! Csak ne balhéztak volna annyit, hogy ki kormányozzon, grrr! 

Aztán elköszöntünk egymástól. Veráék vasárnap utaznak haza Görögországba. Jó volt velük, jó volt ilyen sokat együtt lenni. 

Verával 1982 szeptember elsején találkoztuk először. Harminchárom éve vagyunk barátnők. Lassan harmincnégy. Elképesztő! Nála régebbi igaz barátnőm nincs. Bár még Noémiből válhat, őt 1975 óta ismerem, lényegében születésétől, de azért azt nem állíthatnám, hogy egy csecsemő volt a barátnőm. Verával viszont a kezdetek óta tényleg jóban vagyunk. Majd megkérdezem anyukámat, hogy emlékszik-e gyerekkori acsarkodásra, mert én nem. 

Hiányozni fognak.

Keddtől péntekig

Kedden volt az anyák napi buli az óvodában, előtte begyakoroltuk a verseket otthon, hogy minden flottul menjen. A munkahelyen viszont leizzadtam, mert nem volt biztos, hogy le tudok lépni időben. Szerencsémre és a kolléganőm jóindulatának hála, időben odaértem. Ő akart lelépni előbb, de a munkahelyünkön ilyen esetben az anyák élveznek előnyt (beteg gyerek, óvodai nemes alkalmak, mint szülői értekezlet stb.).
Koccra értem oda, és én voltam az utolsó (egyenként adták elő a verset és az ajándékot a gyerekek, nem csoportos fellépés volt). A fiam után a többiek, akiknek nem akkor jött az anyukájuk, mentek a "gyűjtőbe", nem volt várakozás. 
Aztán mehettünk a lányom csoportjába. Ott az utolsó előtti voltam. Vers, süti, ajándék ott is.
Jó volt, mert eljött anyukám is, nekik is készítettek a gyerekek ajándékot.
(Nem bőgtem.)

Szerdán moziba mentem, de előtte kellett szereznem gyerekfelügyelőt. Nem olyan könnyű leakasztani valakit az utolsó előtti pillanatban. Veráéknak szóltam, hogy van-e kedvük Budapestre jönni és mázlik mázlija, volt. Mivel Verának is programja volt este, ezért mindhárom gyerek Petrosra maradt (az én kettőm és az ő együk). Azt mondta, így igazságos, hogy most ő vigyázzon a gyerekekre. Sajnos a kislányomra rájött sírógörcs, de nem azért bőgött, mert Petros nem nagyon beszél magyarul, hanem azért, mert ő, a kislányom nem beszél olaszul. Rajta vagyok az ügyön, tanítgatom őket, mert szeretnének olaszul tudni. Érdekes, mert franciául nem annyira nagyon. Biztos azért van, mert a francia nyelvtudásom nem túl hiteles. Vagy... az apjukkal van bajuk. Mindenesetre súlyosan megbántam azt a világnézetemet, hogy egy anya csak az anyanyelvére tanítsa meg a gyerekeit. Van előttem pár példa, ami piszkosul rácáfol erre a baromságomra. Francba!

Most nem tartott olyan sokáig a beszélgetés a mozifilm után, ezért már este tízre hazaértem. A film tetszett, és még hogy tetszett volna, ha nem kések kerek 15 percet az elejéről! My Beautiful Laundrette, azaz "Az én mosodám" c. filmet vetítették, Daniel Day-Lewis-szel (csak őt ismertem). A beszélgetés sajnos elkanyarodott a lényegről, átment megint politizálásba, ami nem feltétlenül baj, mert az is nagyon-nagyon érdekes, de mi nem azért mentünk. 

Csütörtökön... Most eszmélek, az tegnap volt... Állati necces volt, mert 17:27-re értem az ovi kapujába, akkora dugó volt a városban, hogy több, mint egy órán keresztül vánszorogtam negyed óra helyett. Kocsival mentem reggel dolgozni, hogy ne késsek el. (Késtem). Délután meg örültem, hogy milyen szuper gyorsan a gyerekeimhez érhetek, erre felültem a szopórollerre. Erre szokták ezt mondani? Franc tudja. Már nem vagyok mai gyerek.  De nem baj, mert utána viszont jót buliztunk.
Elmentünk Veráékkal a Rádayba a Mamo fagyizóba, ahol most új lányok vannak és egészen kedvesek, sőt, az egyikük kifejezetten aranyos a gyerekekkel, viszont most az olasz tulajdonos vágott pofákat. A józan ész megáll. Pont egy olasz, akik mindig olyan szuperek szoktak a gyerekekkel lenni. A hülyéje, azt hitte, nem látom, vagy nem tudta, hogy kihez tartozik a gyerek, de fintorral intett felénk a fejével egy vendégnek, hogy milyen maszatos a kisfiam (csokifagyi, és nem a tejcsokis a szája körül, most mit csináljak, úgy eszik, mint egy cochon*). Nem, azt hiszem ezt nem lehetett félreérteni. Na mindegy, a fagyijuk csillagos ötös, a modorukon is csiszoltak már, nyár végére tökéletesek lesznek. 
Onnan kigyalogoltunk a Bálnához, ahol filmforgatás volt. Ja, hát szerdán meg a Szabó Ervin könyvtárnál, azért is késtem a moziból. Egy indiai filmet forgattak (azért nem piskóta, már Bollywood is nálunk forgat?), rengeteg fiatal (értsd: 18-20 év körüliek) táncolt bikiniben cukcuk (na ezt biztos nem így mondják) zenére, mi meg bámultuk őket. Valahogy szeretem a filmforgatásokat bámulni, tök érdekesnek találom. 
Onnan elmentünk a Garzon kertbe a Mikszáth Kálmán térre, ami mindhármunk nagy kedvence. A gyerekek simán eszetlenkedhetnek, nem zavar senkit. A fiam és Márk tök vagányak ráadásul, simán odamennek a pulthoz és kérnek maguknak egy pohár vizet, választanak maguknak tetszőleges színű szívószálat, kérnek pénzt ropira, és mennek, vesznek maguknak ropit. Nekem ez nagyon tetszik. Simogatják a helyi kutyát, összeszedik a gesztenyét, néha odafutnak hozzánk megenni egy sült krumplit. Irtó cukik. 

Végül hazamentünk, Vera és Petros pedig elmentek bulizni, most rajtuk volt a sor. A kölykök alaposan fel voltak pörögve, amitől én rendszeresen idegrángást kapok estefelé, ezért bedugtam őket a fürdőkádba, lefürdettem őket. Kaptak még valami vacsorafélét ("széréál", azaz gabonapelyhet), aztán bebújtunk mindahányan az ágyba, mint a heringek, megbeszéltük a napot és azt hiszem, kevesebb, mint öt perc alatt aludtak. Mindhárman. Pontosabban "mindnégyen". Csak aztán nekem fel kellett ébrednem kiteregetni a mosást és hajat mosni, hogy ne reggel kelljen. 

Ma, ha minden jól megy és nem fog zuhogni az eső, akkor elmegyünk a Városligetbe csónakázni, pontosabban vizibicajozni, ami elég gagyi és giccses, de a gyerekeknek tetszik. 

Igazából ma szabira akartam volna menni, de a kolléganőm megelőzött a bejelentésben, és nem volt pofám ezt a lehetőséget is elvenni tőle, ha már a keddet elcsakliztam előle. Elég fáradt vagyok, jól esne lazítani, pihenni (bár, a fentiek alapján gondolom úgy látszódik, mintha minden napom egy tejszínhabos fagyi lenne, de nem az). 

* malacka

2016. május 2., hétfő

Pörögtünk, mint a búgócsiga

Elmesélem itt a hosszú hétvégémet, ami ugyanúgy két nap volt, mint általában mindig, de most alaposan besűrítettem mindenféle jóval (én itt nem nagyon szeretek mesélni a rosszról, mert ugyan szennyesem nekem is van, de annyira unom, hogy inkább struccozok, ezért ide én csak a jót írom le és nagyon ritkán némi bosszantót, de azt sem a magánéletemről, gondolom észrevettétek). 

Pénteken Veráékkal mentünk a gyerekeimért az oviba. Petros a játszótérnél elköszönt tőlünk, mert már nem fért a bőrébe, elindult bulizni. Délután ötkor. :D Mindig mondja, hogy ő még fiatal és forr a vére, nem bírja buli nélkül. 
Mi a három gyerekkel játszótereztünk egy jót, onnan hazarohantunk, mert az egyiknek kakálnia (ők így mondják, most mit csináljak) kellett. Ilyen ez a gyerekes élet, nincs időhúzás, ha menni kell. 
Otthon összedobtam egy paradicsomos spaghettit, amit alig akartak megenni, mert ezen a játszótéren mindig teletömik magukat marhaságokkal (többnyire undorító pufival). Még mindig nem szoktak le a lejmolásról. Amint valahol megcsörren egy zacskó pufi, mint a városi galambok, minden gyerek ott terem. Érdekes, mert a Károlyi kertben nincs ilyen zabálás. 

Verával alig bírtuk ki este kilencig, tiszta zizik voltak a gyerekek. Volt megint párnacsata, bújócskázás, megsértődés, hogy túl gyorsan találták meg egymást, rohangálás, kanapén ugrálás... Mary Poppins kilenc körül érkezett, fellélegezhettünk, de főleg felhúzhattuk a cipőnket és uzsgyi. Most nem volt nehéz dolga Marynek, mert a gyerekek már lefürödve, pizsamában voltak, a fiam már falfehérré vált a fáradtságtól, a kislányom az első mese közben elaludt, a második a mese végén a kisbarát, a kisfiam a harmadik mesénél. Onnantól béke és nyugalom.

Verával elindultunk gyalog. Először az Ankertbe mentünk, mert ott jó volt a bloggerlányokkal, akiket én nagyon csípek! :) Mivel ott most akkora tömeg volt és olyan hangzavar, hogy beszélgetni nem lehetett volna, továbbálltunk. Elmentünk a Kuplungba, ahol még annál is nagyobb zsivaj volt, gyerünk tovább. Az Extrában kötöttünk ki. A zene jó volt, a barman istenien táncolt, tudtunk beszélgetni is. De nehogy már egy helyen dekkoljunk egész éjszaka, gyerünk tovább. Nézzük meg a klasszikus Szimplát. Ott meg kígyózó sor állt az utcán, hogy bejuthassanak az emberek, ezért oda sem mentünk be. Kikötöttünk a Kőlevesben, ahol pont ideális mennyiségű ember volt, viszont egy idő után megfagytunk, ezért onnan is eljöttünk egy pohár után.

Nekem tetszik!

Itt kezdtünk el hüledezni, hogy micsoda élet van a "bulinegyedben". Persze tisztában vagyunk vele, de mégis, mintha egyre többen lennének és mintha nem is egy valódi városban lennénk, hanem valami filmforgatás díszletében, egy épített művárosban, ahol mi vagyunk a többi sok-sok emberrel a statiszták. Vagy olyan, mintha a Sziget fesztiválon lennénk (őőő... ahol én még soha nem jártam. Valószínűleg én vagyok az utolsó ember ezen a glóbuszon, aki nem járt még ott. Ciki, nem ciki, ezek a tények). Vagy mintha minden hétvége augusztus 20. lenne. Vagy mintha minden ingyen lenne, ezért ezt mindenki igyekezne kihasználni. Vagy mintha egy hangyaboly lennénk. 

Onnan elmentünk a Király utcába megenni egy pizzaszeletet. Nahát, az ott nagyon vicces volt. Nem tudom, hogy el tudom-e mesélni úgy, hogy nevessetek, de mi elég jót kacagtunk. Történt ugyanis, hogy előttünk pont két olasz fickó próbált rendelni egy óriási doboz pizzát, de mivel nem beszéltek angolul, magyarul meg pláne nem, ezért makogtak, vagy inkább böffentettek, mint az ősemberek. Mi meg megkérdeztük tőlük, hogy segíthetünk-e nekik, mire ők: "nem, hát tudjátok, ez nagyon vékony pizza, nem olyan, mint otthon Nápolyban. Ez sokkal vékonyabb, ezt mi is meg tudjuk enni". Ezek azt hitték, hogy be akarunk csatlakozni hozzájuk, megenni a pizzájukat. Elmagyaráztuk nekik, hogy csak tolmácsolni szerettünk volna, nem megenni előlük a vacsorájukat, de nem értették, nagyon gyanúsan néztek ránk. 

Onnan még elmentünk a Vakegérbe táncolni, mert Petrosék ott voltak a haverjával, hívtak, menjünk mi is. Szerencsére nem kellett sokáig maradni, kezdett lejárni az időnk (kettőig volt kimenőnk). Nekem nem nagyon tetszett a zene meg a társaság sem. Persze, biztos csak féltékeny vagyok a sok csinos lányra, akik szó szerint könyököltek tánc közben, miközben mi Verával csak szerényen lötyögtünk. Na jó, megértem a csinos lányokat, nekik még fel kell kelteniük az érdeklődést, hogy hapsit fogjanak maguknak, mi meg már túl vagyunk ezen, nem kell már körülnéznünk a halpiacon. Azért így sokkal kényelmesebb bulizni, hogy már nem frusztrálódunk, hogy vajon sikerül-e kipecázni valami ígéretes kardhalat magunknak. Ebben sajnos benne van az az igazság is, hogy megvan a gyerek, a hapsik onnantól fogva le vannak bagózva. Nincs mit szépíteni (de beszéljek csak az én nevemben). 

Mázlink volt, mert szinte bármelyik éjszakai busz hazavitt, nem kellett sokat várnunk. Aztán még mindig csak dumáltunk, amikor úgy 20-30 perc múlva hazaért Petros is. Még vele is dumáltunk, aztán, mivel fel voltam pörögve, nem tudtam aludni, még olvastam is. Három óra is elmúlt, mire kidőltem. 

Na de aztán reggel. Aúúúú! Reggel hétkor riadót fújt a kisfiam, nem volt mit tenni, fel kellett ébredni és készülődni. Szülinapi buliba voltunk hivatalosak délelőtt tízre. Csodák csodája, nem tévedtem el, pedig számomra tök ismeretlen terepre kellett eltalálnom (GPS-em nincs és a telefonomról elfogytak a bitek, így a Wazét sem tudtam beizzítani). Kapásból odataláltam a kamaraerdei játszótérre (na jó, azért a budaörsi Kikáig természetesen simán eltalálok). Szuper hely! Lehetett bicajozni, rollerezni, labdázni, mászókázni, homokozni. Volt pizza, volt torta, girland, buborékfújó... és meleg is. Kettő körül végem lett és hazaindultunk. Otthon jó nagyot aludtam a fiammal. Sajnos a lányom már nem alszik délután, csak nagyon ritkán. 
Aztán vettünk anyák napi virágot egy olyan virágboltban, ahol a virágok ugyan szépek voltak, de a virágkötők főnöke egy undok banya. Rászólt a gyerekeimre kétszer is, akik megsimogattak egy plüssállatot. Virágot nem, és egyáltalán nem rosszalkodtak, nem nyúltak semmi máshoz, de a főnökasszony így is majdnem gutaütést kapott és folyamatosan követett a szemeivel, melyek vérben úsztak és közben a szája sarkait rángatta lefelé, az orrcipkái pedig felfelé.
A kislányom választotta ki a virágot, anyukám pedig nagyon örült neki.

Vasárnap még kaptam egy feladatot, spárgás risottót kellett főznöm, mert szezon van, ilyenkor piszok sok spárgát eszünk, de legalább minden vasárnap. Szerintem szuper lett, annál is inkább, mert csupán két evőkanálnyi maradt belőle. Mellette volt még húsleves, amit mindenki szeret, rántott hal a kislányomnak, rántott gomba a kisfiamnak, rántott csirkemell az unokaöcsémnek, újkrumpli a felnőtteknek, torta a sógornőmtől. Mától fogyókúra, itt a nyár a nyakamon! (Mondom ezt 20 éves korom óta...)