2020. január 10., péntek

Pletykamoszat

Szeretitek ti a pletykarovatomat? Mert, ha igen, akkor tudok szolgálni témával. :D

Hiába vagyok közel 50 éves (aszki, 50! egyszerűen nem tudom elhinni... a tesóm még csak 37, milyen jó neki... micsoda kis újszülött kiscsibe hozzám képest).... szóval hiába, hogy már lassan megeszem a kenyerem javát, még mindig kis csitri 36 évesnek érzem magam, és néha eszetlenségeket csinálok. Például most vettem repjegyet magamnak. Jól meglepődtem, mert a Ryanairnél lehet paypallal is fizetni, hát én ezt eddig nem is tudtam, nekem meg a paypalomon van egy kis pénz, hála egy kis fordításnak. Mondjuk, amikor szembesültem, hogy a rendes bankszámlámra nem lehet rátuszkolni a paypalos pénzt, akkor kicsit kihullott a hajam, de amióta az élet c. vígjáték az idegkötegeimet tépdesi jól lelazultam, és nem érdekelt túlzottan a dolog (magyarul olyan flottul le tudom szarni a dolgokat, hogy nálam hippibb hippi nem létezik), sőt, most még örültem is, hogy nem költöttem el a paypalpénzt, és még mindig van belőle, mert a repjegy két forint két fillér volt.

Csak egy hétvégére ugrok ki Trevisóba. Ott vár majd egy kedves, régi haverom*. Jó, mondjuk jöhetett volna ő Budapestre, eredetileg így indult a projekt, de én szeretek Olaszországba menni (most jöttél onnan haza bezzeg, hát nem tudsz a valagadon ülni?!?!?!), így én ebből nem csinálok úri kisasszony ügyet.












*sajnos a menő olasz mozivacsis fickó nem alakul arra, amerre egy hímnemű és nőnemű kapcsolata alakulhatna... bázz, még mennyi filmet kell megtekintenem és mennyi olasz étteremben kell megfordulnom, hogy? de persze azért jól esik, hogy mindig megyünk és sokat dumálunk, mert ezek szerint mégsem vagyok olyan együgyű, amilyennek hiszem magam, csak hát ezek szerint meg nem vagyok elég szép és vonzó, ezért én most szívbaj nélkül elmegyek egy kicsit kirándulni a régi haverommal, hogy úgy érezzem, eldöcög a külalakom is. 

2020. január 9., csütörtök

Gianna Nannini

Tegnap óta nézegetem, hogy mikor és hova menjek* koncertre... Gianna Nannini végre kiadta az új lemezét, és akkor gyorsan hozzácsapott egy jó kis turnét. Menni kell, nincs mese. Évek óta erre várok.

Most hallgatom az albumot, mert nem tudok dolgozni, itt dumálnak a szobámban a kollégáim. Én így nem tudok koncentrálni.

Az első taktusok után máris szerelmes lettem a Romantico e bestiale c. számba... azt a mindenit... ha boszorkányokra vadászol, vadássz rám - énekli. Gondoltam, megnézem a dal hátterét... Erre nini, mit látok? Nem kevesebb, mint Dave Stewart is a dalszerzők közt van. Az Eurythmics Dave Stewartja. Nem semmi! Én a Eurythmics együttest gyerekkorom óta imádom. Erre kiderül, hogy Dave és Gianna jó haverok. Állati!




Mondjuk kettős érzés van bennem. Egyrészt ultra cuki és aha élmény a szövegben, hogy "szeretem, amikor elveszíted a doksijaidat", másrészt halálra idegesített a gyerekeim apja, mert rengetegszer, de tényleg szörnyű sokszor veszítette el az igazolványait, pl. a repülőn személyit, aztán bankkártyát kellett letiltania, mert nem találta sehol, holott csak a kanapé párnái közé szorult, és ilyenből végtelen. Oké, amikor szerelemes az ember, akkor ez valóban lehet édibédi, de ébredéskor már rohadtul nem az.










* ülj le bezzeg, először fizesd be a bűntit. Azért az elég hihetetlen, hogy két levelet nem vettem át a postán, de a harmadikat igen, pfff. Ráadásul a házmester osztja szét a leveleinket, még az sem mondható, hogy a postás az, aki nem tud olvasni. Szerintem ez bűzlik. Igaz, volt ragszáma az első levélnek. A másodiknak nem, hm. Éppen ezen rugózom. 2019. februárjában (!!!) felfutottam egy autópályára, amire nem kellett volna. Az eszem megáll. De hogy engem mindig visszaránt valami, és nem tudok kikecmeregni ebből az anyagi mizériából... Hol egy kis betegállomány, hol egy kis karácsony, hol egy kis kinőtt cipő, hol egy kis szeptemberi iskolakezdés... tököm tele. Persze most úgy érzem, hogy nem kellett volna kirándulni menni Padovába sem. Francba. Na mindegy, majd jó sokat dolgozom, hogy kitermeljem a pénzt, aztán majd lesz valahogy. Persze marha könnyű úgy sokat dolgozni, hogy ma is éjjel háromkor keltem fel, hogy a gyerekeimnek legyen ebédjük (+ tízórai, + uzsonna), igazán kipihent vagyok, tényleg, így aztán lehet hasítani a munkában, egyáltalán nem borul le a fejem az asztalra, gyors vagyok, mint a villám, és az agyam (az a foltos) mindent elsőre megért, aha. 


2020. január 8., szerda

És BÚÉK!

Éjjel 3 óra.

Este elaludtam, most ébredtem fel. Gondoltam, elkészítem az ebédet. Miután kiolvastam az internetet.

De legalább elmondható, hogy nem vagyok lusta. Nem?

Pláne, hogy az irodakukac munkahely után még letoltam 1:15 óra tanitast, miközben a kisdedek tornáztak.

A jó hír, hogy már elkészült a szülői munkaközösség levele, miszerint a kaja pocsék, a konyhás nénik pedig ne nyalják le az ujjukat, amikor a húst osztják (kézzel? Állat.). Ezen felül van még egy rakás kifogásunk. Persze, ha megkerdeznék tőlem, hogy mit enne szívesen a kisfiam, bajban lennék. Rizs, hús, lasagne, carbonara, gombaleves, borsóleves, pizza margherita, palacsinta, fagyi, nyers répa, nyers paradicsom, némi gyümölcs, azt hiszem körülbelül itt van vége a listának. Babakorában mindenevő volt. Gondolom, 20 évesen mindenevő lesz.



Azóta éjjel 4 óra.

2020. január 2., csütörtök

Bűnbánat

Itt és most belátom, hogy mennyire és mekkora hülye voltam, mivel nem mentem rendes nyaralásra tavaly nyáron. Vagy három napnál hosszabb szabira. Csak azt akarom mondani, hogy meglehetősen beképzelt voltam, mert azt gondoltam, ha három szekeret tolok, az rendben van. Erre csak most ébredtem rá igazán: nem, nincs rendben.

2019. december 21., szombat

Dilemma

   Ott álltam a Falk Miksa utca sarkán, megnéztem gyorsan a telefonomon, hogy mit játszanak a Cirkóban, de sajnos 3 perc híján lekéstem a Tel-Avivban minden megtörténhet c. filmet, A boldog idők c. meg sajnos francia film, és hiába, hogy a Cirkó forgalmazza, ami eleve garancia a jó filmre (95%), de ha francia, akkor nincs mit csinálni, én kiütést kapok. Igen. Előre. Ugyan nem tudom, hogy mennyire lehet jó film, mert el sem olvasom a szinopszist, de előre vakarózom. Így aztán nem mentem moziba. Pedig imádok egyedül moziba menni. De nem is baj, mert itthon még annyi minden dolgom van. Mosok,  teregetek, rendet rakok, próbálom egy sarokba gyűjteni mindazt, ami karácsonyra és az utazásra kell. Juppi, utazunk! Remélem, sikerül elindulnunk (ma éjjel hányt a kisfiam, ilyen esetben miként lehetne útnak indulni, ha ma kellett volna?). Nem volna jó vicc, ha nem jönne össze. Padovába kaptunk meghívást, már nincs visszaút, megvannak a jegyek. Már nagyon várom és a gyerekeim is nagyon készülnek. Igaz, kicsit hosszú lesz az út, mert busszal megyünk (a repjegyek rémesen drágák voltak). De azért 11 órát valahogy csak kibírunk, nem? 
   Szóval, hazajöttem. A karácsonyi ajándékokat, amiket Gazsitól kaptam, miután 3,5 óra alatt jól kibeszélgettük magunkat, beraktam a karácsonyfa alá. Speciális liszt, speciális rizs, speciális kurkuma, speciális csoki, speciális zöldséglé, egy könyv és egy családi belépőjegy az állatkertbe. Milyen gondoskodó ő is, látjátok? Azt meséltem, hogy majdnem elköltöztünk egy afrikai országba Gazsival, mert az ő szakmája nagyon menő, ő ilyen nagyon okos fiú, és hívta a nagyon nagy vállalat, igen ám, de nem volt kedve egyedül költözni, és csűrtük-csavartuk a témát, aztán a józan eszünk úgy döntött, hogy ne eszetlenkedjünk, hiába a sok pénz, hiába vagyunk mi nagyon vagányak, azért az az afrikai ország nem lett volna túl nyugodt "körülmény" (vannak veszélyeske országok, na...). Elkanyarodtam. Szóval... Nem mentem moziba, inkább hazajöttem, és beraktam az ajándékcsomagot a karácsonyfa alá... igen ám, de a könyvet kivettem a pakkból... Beleolvastam. Most meg nem tudom letenni. Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors c. könyvét kaptam ajádékba. Úgy néz ki, számos családtagom és barátom ráktattant erre a témára: boncolgassuk Bezzeg családfáját. Ez azóta van így, amióta megbetegedtem. Azóta töprengenek az embereim azon, hogy mi lehet az oka, honnan eredhet az "új haverom". (Én meg azt kérdezem, mindennek muszáj, hogy oka legyen?). Persze értem őket, nem akarják elhinni és elfogadni, hogy ez velem történik. Történt. Beszéljünk múlt időben, mert hátha lekopott rólam a "haverom"... hiszen most jól vagyok... csak délután, vagy este üzenget. Vagy ami krónikus, az nem kopik le? De azért nyugodtan lekophatna úgy 30-40 évre, akkor nem leszek mérges. 
   Ahogy beszélgettünk Gazsival, boncolgattuk az ő sztoriját is, hát állati érdekes dolgok kerültek felszínre, szerintem filmet lehetne forgatni róla, annyira. Persze az is lehet, hogy nincs itt semmi néznivaló, szimplán roppant érdekesen tudja mesélni a családi történeteket.    
    Emlékszem, Csilla barátnőm is mesélte ezt a könyvet, sőt, ő egy előadásra is elment a szeretett Bálint házamba (nekem nem sikerült velük menni). Meg pár hete megnéztem D. Tóth Kriszta Elviszlek magammal c. műsorában azt a részt, amelyben Orvos-Tóth Noémivel autóznak és beszélgetnek. Tetszett a műsor. Már akkor megfogott. Meg látom, hogy ez a téma most nagyon hasít.
   Most nem is baj, hogy elkezdtem olvasni ezt a könyvet, mert sajnos Péterfy-Novák Éva - akinek az írásait nagyon szeretem - Apád előtt ne vetkőzz c. könyvét nem tudom folytatni. Forog a gyomrom. Oké, tudom, hogy létezik a pedofília, felnőtt vagyok, tisztában vagyok vele, de nem akarok egy komplett könyvet erről a témáról olvasni. Ez most, olvasás közben kiderült. Egyszerűen irtózom a témától. Pont. Így most nekifogok ennek a másik könyvnek. Miközben leginkább mosvasaltakarítani kellene. Előbb a kötelesség, utána a szórakozás? Hogy legyen? 



2019. december 20., péntek

Írjak könyvet?

Nagyon meg vagyok hatva (a masska meg fel van mászva a fára). Azt hiszem, az idei legszebb karácsonyi ajándékot a pszimtől kaptam. Elmentem hozzá, mert itt bent még nincs minden rendben. Nyúz ez az új haverom (a "szklera", ahogy Lang Györgyi hívja). Meg egy kicsit az ünnepek is bosszantanak, fel vagyok háborodva, pattogok, mint kecskeszar a deszkán, hogy a gyerekeim apja az új családjával ünnepel majd, nekünk meg ideküldi az anyját. Az én ex anyósomat. Aki nem tehet semmiről, szegény. De basszuskulcs, karácsony előtt jönni, mikor annyi, de annyi dolgom volt. Például az egyik céges partira el sem tudtam menni, mert már nem volt erőm (melós dolog egy ex anyós is), és a gyerekeket sem volt pofám lepasszolni rá. Oké, persze, így is öt partira lettem hivatalos, most az, hogy a hatodikra nem mentem el, csak kibírom valahogy. Mondjuk egy partiállatnak nem könnyű kibírni, de nekem most igenis muszáj. Egyébként a legjobbat mondtam le. A többi mind ilyen kis... őőő... no budget parti. De mit kell állandóan proccoskodni? Hát nem jobb egy családias ünneplés? Kérdezi az oroszlán énem. (Az oroszlánok szeretik a luxust, állítólag. Csak tudnám, hogy akkor én miért nem a 12. kerületben lakom valami luxivillában, vagy Monacóban. Valószínűleg az aszcendensem dominánsabb, mert nekem nagyon is jó úgy, ahogy most van. Vagy csak ámítom magam ezzel? Elkanyarodtam. Most kereshetem a főfonalat.) Szóval voltam a pszimnél. Szépen megvilágosodtam. Nem is értem, hogy miért nem esett le a tantusz, hogy mitől vagyok olyan fostalicska, amilyen. Tökéletesen tisztán láthattam volna magamtól is, sőt, láttam is, tudtam is, hogy mi, miért van, de mégis akkor jött a valódi megvilágosodás, amikor a pszi mondta ki. Beletolta a képembe. Oké, most, hogy tudom, jöhet a... mi is? Nem tudok tenni ellene, nem tudom megjavítani a dolgokat. A múltat nem lehet jóvátenni. Bár lehet, hogy mégis, csak én még nem tudom, hogy milyen módon. Van még mit faragni rajtam.

De nem is erről akartam beszélni, hanem az ajándkról. Olyan jól esett. Az ülés után adta át, megölelt, és mondta, hogy majd visz röhögni máskor is. Úgy érzem, minden rendben van. Nagyon jó érzés, hogy van, aki fogja a kezem. Oké, a drága szüleim is fogják, de azért velük össze tudunk veszni.

Ja, azt is mondta a pszi, hogy nagyon érdekes személyiség vagyok. És akkor ezt kielemezte, én meg most nem írom le az egészet mert a memóriám olyan jó, hogy nem emlékszem mindenre, de annyira jól esett, hogy ezt mondta, hogy nem vagyok egy szürkület.

A pszi óva intett, hogy többet ne lépje át szcekta küszöbét a lábam, mert megnézhetem magam, onnan nincs visszaút. Viszont megdícsért, hogy okos vagyok, mert nem ittam kávét náluk. Jól megijeszetett az én pszim.
Három éve ismerem ezt a figurát, azt hiszem, csak most zendített rá erre a szcekta témára, de eddig sem basztatott azzal, hogy lépjek be a kasztba, és most sem ezt mondta, de azért jobb távol maradni tőlük, ez tény.
Persze, tisztán látszik, hogy nem vagyok vevő erre a témára, elég szúrós kekeckedő vagyok, lehet, hogy ezért hagyott békén eddig. Nem tudom. Na de én nem erről akartam mesélni.

A gyerekeim tornáján, mert már mindketten egy tornára járnak, halleluja, végre nem kell kétfelé rohanni, szóval a tornán volt karácsonyozás. Nagyon tetszett! A szokásos "kalapból húzás" volt a főirány. Szépen leültek a gyerekek a tatamira (vagy mi az?), körülírták, hogy ki, kit húzott, szőke, göndör, tud előre, hátra tripla szaltózni, és így tovább. A szuper cuki edzőtől mindenki kapott egy csokit. A kislányomnak ez volt az első kalapból húzós karácsonyi élménye, először nem is értette, mire jó ez, semmi kedve nem volt hozzá, de én rádumáltam, hogy a közösség, az közösség, ne húzza ki magát alóla, aztán meg megcsapta őt a meglepetés varázsa. Egyrészt nem tudta, őt ki húzta ki, másrészt az a kislány, akitől ő kapott ajándékot, nagyon jót választott. A kislányom majd kiugrott a bőréből. Ráadásul még egy ultracukit is rajzolt neki ez a kislány. Ennek örömére, az én kislányom is rajzolt neki, és írt is hozzá pár sort, mert - azt mondta - ő annyira meghatódott, hogy nem mer odaállni elé és elmondani neki, mekkora örömöt okozott neki.

Úgy érzem, ez hosszú poszt lesz.

Tegnap elmentünk ajándékot lőni a kedves, szeretett kolléganőimnek. Igaz, szabin voltam, de nem tudtam elindulni egyedül, amíg ők iskolában voltak. Nem is értem. Be vagyok szűkülve, meg mindig fáradt vagyok, rémesen unom. De a gyerekekért muszáj volt elmenni az iskolába, utána meg haza, mert ilyenkor a fiam az összes cuccát hazahozza... ha éltetek még rettenetesen nehéz iskolatáskát... De aztán meg fogtuk magunkat, felültünk a buszra, berongyoltunk a bazilikához. Mert amikor én valamit a fejembe veszek, akkor tántoríthatatlan vagyok. Azért szépen lassan már tanulom, hogy ne legyek fafejű, és engedjem el a fixációimat. De a kolléganőim olyan szeretetreméltók velem, végig gondoskodtak rólam, amikor a klinikán voltam, de tényleg, állandóan jöttek, hívtak, hoztak, kérdeztek, bíztattak, főztek, mostak, hát igazán megérdemeltek egy-egy doboz macaront + kis karácsonyfafüggőt. Mary Poppins pedig egy fülbevalót is, mert most lesz a szülinapja. Igaz, elég sokan megérdemelnének egy doboz macaront, mert hányan és hányan jöttek és főztek és bíztattak és hívtak és mostak és nem engedét el a kezem. Jézusom, már megen' bőgök. Beszarás Állati, milyen kis lepkelelkű lettem. Itt írok, erre saját önnön magamat meghatom... igazán szép história, mondhatom... Várjatok, feltörlöm a követ.
A gyerekeim nagyon cukik, imádják a macaront, és amikor arra járunk, kapnak egyet-egyet. A fiam most a Pierre fantázianevűt kérte, mert az volt a legszebb (aranyfüsttel a tetején, ééértitek!), meg a legcsokisabb (ami mogyoró)... én ilyenkor nem veszek magamnak, mert smucig szarrágó vagyok, de kapok a gyerekektől egy-egy négyzetmillimétert köbmillimétert... azt a betyár mindenit, ha ettetek finomat!!! Egek!!! Ez a Pierre állati, komolyan, sokkot kaptam. Szarvasgomba és piemontei mogyorós. A szép a dologban az, hogy a rémesen finnyás fiam is el volt tőle ájulva.

Aztán mi volt még? A kislányom kicsit kamaszodik. Kezd folyamatos lenni a sértődése, duzzogása. Én ettől agylobot kapok, komolyan. Pedig ő egy végtelenül kedves gyerek, de ez az állandó durci?!?!?! Grrr! Tegnap ajándékot szeretett volna venni az éccsanyámnak, azaz az ő nagyanyjának. Oké, vegyünk. De szörnyű dolgokra tudott rábökni. Például egy porcelán tacskóra. Jó, hát szép volt, nekem is tetszett, de teljesen értelmetlen tárgy és még drága is. Nem engedtem meg neki. Bumm, durca. Aztán még kétszer, bumm, durca. Végül egy megfizethető (ezeröccá') mécsestartóba belementem, mert ott volt maga a készítője, aki nagyon kedves nő. A kislányomat is elbűvölte.

Aztán mi volt még? Voltam a szaknyelvi intézet értekezletén is, ahol el-elkallódott a gondolatom, alig értettem valamit. Azt tudom, hogy 7-én újra értekezlet. Felírtam. Ugyanis mindent elfelejtek.
Ott is volt bulika, vittem egy panettonét. A kislány, aki helyettesített, amikor a klinikán dekkoltam, és aki marad is, szóval ketten leszünk olaszosok, és én ennek örülök is, mert ki tudja, mi lesz velem, lehet, hogy semmi, lehet, hogy valami, szóval a kislány, mert hát nagyon fiatal, ellenben profi, én nem is értem, hogy lehet valakinek ennyire fiatalon ekkora mellénye (=önbizalma), szóval ez a kislány azt mondta, hogy a panettone Torinóban született, mert ő élt ott fél évet, és onnan tudja. Én úgy tudtam, hogy Milánóban. Mármint
panettone = Milano, pandoro = Verona. Mindegy is, gondoltam, megnézem, mit ír az internet. Tornioról szó sincs. Vagy én keresek rosszul. Áh, mindegy, lapozok. Kicsit féltékeny vagyok a kislányra, de közben pedig jól tudom, hogy nem kell rivalizálnom, meg hát a fiataloké a jövő, meg hát örüljek neki, hogy van aki helyettesíteni tud, meg hát ő egy kedves lány, mit nyávogok ilyeneken? Szóval igazából örülök neki.

Mi volt még? Anyósom... Kedves asszony, de engem minden alkalommal lezsibbaszt. Nagyon a fia mellett áll. Oké, logikus. Értem is. Persze azért őt is bosszantja, hogy a fiának van új csaja, és a csajnak egy kislánya. Minket nem hív a kisfia, de azért az új csajjal és a gyerekével megy ex apósomhoz karácsonyozni. Fúúúúúúj! Vagy legyek megértő? Ami elmúlt, az elmúlt? Jó, de ettől még a saját gyerekeit igazán felhívhatná olykor. A havi egy telefonálás (komolyan, hozzávetőlegesen egy! sőt, sokszor én kezdeményezem a hívást, nem ő), amikor mindenki azt mondja egymásnak, hogy "nem, nincs semmi újság, minden rendben", az valahogy olyan szarpofozásnak tűnik nekem. De nem? Most komolyan? Ez a "Mizu, hogy vagy? Jól. Hogy megy az iskola? Jól. Mit kérsz karácsonyra? Toronyórát. Aranylánccal. Szia. Szia." Van ennek értelme?
Anyós elmondta még, hogy a gyerekeim apjának a csajának a gyereke (óh, be szép) akkor született, amikor én (hónap, nap). Hát ez csodálatos. Miért kell nekem ilyeneket tudnom? Tököm tele.
De azért kedves nő az ex anyósom, csak lefárasztott, mert mindig jött utánam, mint egy pincsikutya és dumált. Rettenetesen sokat tud beszélni. A gyerekeim is sokat beszélnek. Felébrednek, és már beszélnek is. Nekem meg zsong a fejem. És akkor jön anyós és beszél. Szerintetek a jobb oldalam hányszor akarta feladni?

Mi volt még, várjatok... Nem tudom, majd írok, ha eszembe jut.



2019. december 13., péntek

Pletykarovat

Tegnap megérkezett anyósom. Éjjel 11:15-kor hívott, hogy kukumásérizsöszüiárrivé. Felébresztettem a kislányomat, aki a lelkemre köttötte, hogy meg se próbáljam otthon hagyni őt (nem is szándékoztam), ha nem ébredne fel, locsoljam le egy pohár vízzel (ezt nem tudom, honnan vette).
A kisfiam nagyon mélyen aludt, nem bírtam felébreszteni. A karomban sem bírtam volna kivinni. Így őt otthon hagytam. A kazánt lekapcsoltam. Néha félek, hogy biztos akkor lesz tűz, amikor egy pillanatra otthon hagyom őt, mert kiugrom a boltba. Annyi eszem viszont már nem volt, hogy arra is gondoljak, mi van, ha baleset történik velem. Hiába, hogy én csodálatosan biztonságosan vezetek, de annyi barom van az utakon. Felelőtlenség volt őt otthon hagyni. Oké, raktam egy telefont mellé, de na, attól még hülyeség volt tőlem egyedül hagyni őt. Oké, nem történt semmi, de akkor is.

Tegnap voltak itt az olasz partnerek. Vért izzadtam a tolmácsolás közben, mert az idős főnököm már hamut mond mamusz helyett. Már nincsenek értelmes mondatok. Se alany, se állítmány. Van két töltelékszó, amitől már minden kollégám kitépi a haját, ha meghallja. Nem volt pofám mindet lefordítani. Hiba volt?

Nem etikus, de én titokban elmentem vacsorázni az olasz fickóval. Persze azonnal felajánlotta a szobáját, amikor találkoztunk, mondván esik az eső. Nézz oda, micsoda rafinált taktika... Én meg azonnal hárítottam. Inamba szállt a bátorság? Nem volt kedvem hűbelebalázs variációra szexelni. Tudjátok, ő az, aki minden alkalommal bepróbálkozik, már meséltem róla. De hogy képzelik ezek a hapsik? Az eszem megáll. Helló Bezzeg, figyi már, esik az eső, ne menjünk sehova, feljössz? Beszarás. Én meg mondtam, hogy Helló Antonio, nem vagyunk mi cukorból, nem fogunk elolvadni egy kis esőtől, gyerünk, induljunk a városba. Oké, nem állítom, hogy nem csúsztatok, tudható, hogy nem vagyok egy valódi szűzmária... szóval oké, régen, olykor-olykor belefér(t) a hűbelebalázs, de mostanában már nem vagyok csitri, meg asszem' én már kimentem a divatból (mindenesetre valahol jól esik a nyomulása, miután nyáron olyan ocsmányul lerázott az a két hapsi). Szóval most szépen beültünk az autóba és bementünk a városba.
Igen ám, deeee... el kellett menni a szcientologia központba... mert ő meg akarta nekem venni a könyvet, ami majd megváltoztatja az életemet és minden kurva jó lesz, de olyan jó, hogy ma még el sem tudom képzelni. Szóval sarokba szorított. A jól nevelt énem nem mondta, hogy emészteapicsába, nem meek sehova. Igazából nem sokat tudok erről az egyházról, csak keveset, de nem vagyok jó véleménnyel.
Nem volt kedvem bemenni. De bementem. Picsába. Aztán ő ott jól elrihiröhizett a "haverjaival" (akkor látta őket először, mégis veregették egymás hátát). Én meg tolmácsoltam (volt, aki nem beszélt angolul). Aztán a figura megkérdezte tőlem, mennyi időm van arra, hogy megmutassa a központot. He? Én nem akarom megnézni, köszönöm - mondtam. Erre Antonio finoman megkért, hogy viselkedjek. Mert látta, hogy kekeckedni készülök (rajtam azonnal látszódik). Oké, összeszedtem magam, és civilizáltan viselkedtem. Persze amikor a figura arról beszélt, hogy a szaunájukban kiválóan ki tudják purifikálni az emberből a drogok által okozott lerakódásokat, akkor elkerekedett a szemem. Miről beszélsz te díszmajom a feslett ingujjadban???? Ki vagy öltözve, mint a cirkuszi porondmester, de az ingujjad feslik - mondtam magamban. Igazából pedig leállítottam, mondtam neki, hogy ezen átugorhatunk, mert nem vagyok drogos. Akkor gyorsan azt mondta: a dohányzás, a nem egészséges étkezés (közben ő is dagi volt), a gyógyszerek, akár az aspirin, ezek is mind károsak. Állati. Én közöltem, hogy nekem nem szabad szaunáznom. Erre a figura közölte: "de ez nem olyan szauna". Oké, mehetünk tovább - mondtam.
Megtekinthettem a kápolnát, az oktatási részleget, a mister hubber összest, és szeretetttel várnak - mondta a figura. Hát engem várhatsz, nem meek. Kész.
Mondjatok véleményt követőim, rajongóim (by Cyla). Normális vagy Bezzeg?

Aztán elmentünk egy étterembe, de telt házas volt, így elmentünk egy másikba, ami sokkal jobb választás volt. Igazából én már egy jó ideje vágyódtam ebben az étteremben enni. Erre tessék, véletlenül ott találtam magam.

Aztán szerencsére Antonio bedurcizott, mert látta, hogy hiába minden udvarlás, ebből ma nem lesz aktus, hívatott velem egy taxit, és elment a hotelbe. Se puszi, se pá. Mit gondolt, hogy az élet egy csettintés és megkaphat mindent? Hát nem.

(Eddig a részig kedd óta írom.)

Azóta megtudtam anyósomtól, hogy a gyermekek apja Velizyben lakik. Na, mi a szösz! Igazán cuki húzás... Annak idején nem volt hajlandó Versaillesbe költözni, mert az a sznobizmus netovábbja, és ő egy rendes melós családból származik, hát hogy gondolhattam én, hogy majd egy 100 négyzetméteres különálló, berendezett cselédházba költözünk (ez egy aupair állás lett volna, a barátnőmnél), ő nem alkuszik - mondta apjuk. Így elkezdtük a költözési sorozatot... és a lesüllyedést. Aztán most meg odaköltözött a sugar babyjéhez a luxiba (anyós nem így fogalmazott).
(Itt most hosszú füttyszó, mert vulgáris, nem tűri a monitor.)