2015. július 31., péntek

Menetrend szerinti járat

Mi van ma, péntek? Tegnap csütörtök? Akkor arra kell következtetnem, hogy menetrend szerinti járat lesz a csütörtöki balhé apjukkal? Egy kis leszarozás, egy kis zsarolás, egy kis megfélemlítés... Isteni. Ebből fakadóan alig tudtam reggel felkelni, de kurva nagy erővel sikerült magamat kirúgni az ágyból, hajat mosni és elindulni a spinningre, amin persze néha visszapattantak a gondolataim a tegnap esti "jó hangulatú" beszélgetésre, de szerencsére a pénteki edző annyira karizmatikus lány, hogy visszarángatott a jelenbe. 

Ja és hát annak hála, hogy balhézott a gyerekek apja, jól bezabáltam tortelliniből. Este. Egy lépcsőfokot még feljebb kellene lépnem ebben a nagy elhatározásomban. Ha sikerül rávennem magam, hogy reggel 5.30-kor keljek a tornáért, akkor mi a francért nem tudok ellenállni a zabálásnak, amikor búbánatos vagyok??? 

2015. július 30., csütörtök

Szomorú vagyok

Már megint kiszakad a lelkem a helyéről... Meghalt az egyik fórumtársam anyukája. Elég régóta fórumozok zártkörű körökben és ezek a virtuális emberek már valódi ismerőseim is, sőt, tovább megyek, barátoknak, de legalább nagyon jó haveroknak érzem őket. Időnként találkozunk is, sokat dumálunk, így meglehetősen sokat tudunk egymásról. Buxus anyukáját nem ismertem személyesen, de ismertem a mindennapjait.
Az a helyzet, hogy félek a magyar egészségügytől. 

------

Tegnap nálam aludtak az 1982 (!!!) óta barátnőmék, egyrészt, hogy még idén nyáron bulizhassunk egy utolsót közöset, másrészt, hogy ne kelljen vidékről bumlizniuk a reptérre kora reggel, nálam meg most aztán végképp sok hely van meg mindig alig várom, hogy kiengedhessem a gőzt, így pont jól jött, hogy jöttek. 

A törzshelyemre mentünk, már mondhatom, hogy nekem is van ilyenem. Nagyon tetszett nekik, világítottak a lampionok, még nem volt tömeg, amikor megérkeztünk, szólt a jó zene, mi jókat beszélgettünk, a kisgyerek mászkált. Azt nem tudom, hogy minden görögben ennyire él-e a tűz, de ez a Jorgos (nem így hívják) hihetetlen figura. Ha nem lett volna velünk a kisgyerekük, talán még táncolni is mennünk kellett volna, annyira benne volt a rock&roll a lábában... vagy a szirtaki. 

Jorgos akkora lendültet kapott, hogy szíve szerint átcseréltette volna a repülőjegyeket másik időpontra, csak ne ma kelljen nekik hazamenni, ennyire odavan Budapestért. Gondolkoznak rajta, hogy költözzenek-e ide, hiszen már éltek itt pár évet, de ugyanabban a cipőben járnak, mint én: jó lenne Budapesten maradni, de egyben Görögországban is. Nekem a Görögország behelyettesítendő Franciaországgal. Itt is lennék és ott is. Színtiszta kínlódás az egész. 

Most nagyon szomorú vagyok, hogy hazamennek, olyan ritka a környezetemben az ilyen abszolút jó fej házaspár, pedig igazából örülnöm kellene, mert mindketten azt tervezik, hogy jövő nyáron együtt nyaraljunk Görögországban. Nincs a görögnél szebb tenger, mondja Jorgos. Annyira bűbájos! És tényleg olyan, mint a Bazi nagy görög lagziban, valahogy mindig arra lyukadunk ki, hogy naná, hogy ezt is, azt is a görögök találták fel. :D 
Kaptam egy kis görög történelmi továbbképzést is, amit mostanában nagyon szeretek... csak 24 év késéssel esik le a tantusz, hogy a történelem állati érdekes dolog. 

2015. július 29., szerda

Lebuktam

Van ez a szuper Google, mindenki barátja, azon belül is egy csomó funkció, térkép, naptár, fordító, fényképtár és a google+. Arra akarok kilyukadni, hogy google "pluszozta" a sógornőm tesója a barna rizses posztomat. :D Röhögök. Magamon. Ő garantáltan tudja, ki irkál itt, simán felismerhető vagyok, nem elég álnevekkel machinálni. Ez csak azért baj, mert előfordul, hogy randa pletykás vagyok. Róluk, mint ahogy Mary Poppinsról és még kevesekről nem tudok pletykálni, szóval akár folytathatnám is blogot, ahogy eddig, de azt hiszem anyukám is olvasgat, és akkor nekem kampec :D. De akiket csípek, azokról nem fröcsögök, csak azokról, akiktől agybugyogást kapok meg hát magamról, persze most baj, hogy volt pár nem szalonképes sztorim.  
Az a gyanúm, hogy valahol én cseszhettem el, nyilván nyitva hagytam megint a bloggert és úgy szörföztem valamerre, a legjobb barátnőmnek például még felkérést is küldtem a bezzeggel a google-s fotóihoz, így fedezett fel magának, mondjuk tök mindegy, mert így sem olvas, mert őt a blogok baromira nem érdeklik. 

Azt akartam még elmesélni, hogy nincs kedvem szabira menni. Sajnos igazi nyaralásunk idén sem lesz. Minden kolléga kérdezi, mikor kezdem meg a rendes nyári szabit, de én mindig lerázom őket, nincs mit mesélni, még egy Balatont sem.
Annak idején, amikor Sara barátnőmnek sikerült elhelyezkednie, azt mondta, hogy dolgozni járni sokkal üdítőbb, mint otthon dekkolni a gyerekekkel. Öt év után ment vissza dolgozni, addig ő is HTB volt, ráadásul abból a fajtából, aki odaadóan főzött (én nem vagyok ügyes a konyhában), már teregetés közben párosította a zoknikat (na gondolhatjátok, én beteszek egy pár zoknit és garantáltan csak egyet találok meg teregetésnél), vasalt (utálok vasalni), állandóan takarított, ramadan idején (mert hát áttért... apropó, valaki ismer olyan muszlimot, aki áttért a katolikus vallásra? Úgy nézem, fordítva normális) heted hét országra szóló menüt csapott össze a vendégeknek, szóval ő jó feleség, mégis azt mondta, örül, hogy végre dolgozhat (mert hát ugye a mosfőztakarít az egyenlő a nullával). Most én is így érzem, örülök, hogy dolgozhatok. Természetesen bűntudatom is van, mert lepasszoltam a gyerekeket, én egy rendes magyar anya vagyok és muszáj, hogy frusztráljon az a tény, hogy nem 24/24-ben vagyok velük... Ebből meg az jutott eszembe, hogy mennyire fontos nekünk (úgy értem, a társadalomnak), hogy lássuk cseperedni a gyerekeinket. Bezzeg Franciaországban simán el tudnak menni az anyák és apák dolgozni a csecsemő mellől, mert fontos, hogy legyen miből megélniük, de gondolom az is, hogy építsék a karrierjüket is és hirtelen ne valakiből csapjanak át kizárólag szülőkké, én meg simán belementem abba, hogy néztem nőni és fejlődni a gyerekeket, míg nem jutott új csizmára. Nonszensz. Van pár apuka, akiket ismerek és akik távol dolgoznak a családjuktól, azért, hogy éhbérért dolgozzanak és csomó embertől hallom, hogy jujj, hát így hogy fogja látni felnőni a saját gyerekét. Engem, aki átélte ezt a garasoskodó szarságot kifejezetten idegesít a téma. Szerintem igenis felnőnek a gyerekek így is, hogy csak 2-3-4-6 hetente látja az apjukat. Akkor esett le a tantusz, amikor a barátnőméknél tanyáztunk és a férje mindig este 10-11-re ért haza, a gyerekek már aludtak. Ezzel a rengeteg melóval viszont meglehetősen jól éltek és élnek. Valószínűleg és szögletes és fafejű vagyok. Tudom, hogy vannak olyanok is, akik kidolgozzák a lelküket és mégsem megy jól, de azon csodálkozni, hogy valaki szorgalmasan húzza az igát, az furcsa. Most futnom kell, nem fűzhetem tovább a gondolatot. 

2015. július 28., kedd

Rögeszme

Most állandóan ezt hallgatom... 






Írni is lenne mit, de azt hiszem felettem lebeg a cenzúra bárdja...

Luca ír.

Apjuk keresi az új közös fészket.

Rajongók lerázva, ja de ezt meg már írtam, szóval akkor most csak annyi, hogy ügyesen tartom a gerincemet.

Tornázni járok, illetve hétfőn nem voltam, mert kifáradtam a 4 nap szabi alatt, ma reggel pedig elaludtam, francba.

2015. július 23., csütörtök

Semmi érdekes, csak kidumálom magamból

Tegnap egyedül voltam otthon, főztem magamnak a barna rizst, a főtt tojást, sütöttem a halat (olaj nélkül, naná), és rémesen unatkoztam, aztán pedig jól összebalhéztunk apjukkal, eléggé kétségbe estem, nem tudtam melyik barátomat riasszam, végül azt az utat választottam, hogy nem rikácsolom világgá (na majd most, itt), hogy már megint mekkora faszkalap volt. Ugyan írtam egy kis üzenetet a haveromnak, akire nem zúdítom rá a női nyervogásaimat, de ő nem vette a lapot (mitől vette volna, ha nem nyervogtam?) és elhívott koncertre, de én nem mentem, mert szarul voltam. Aztán persze kibékültünk apjukkal. Sajnos hiányzik. Aztán a ma reggeli tornán is eszembe jutottak a tegnapi dolgok és emiatt néha kiestem a ritmusból. A step padon kellett szaltózni és néha elbénáztam, nem mintha ettől összeomlott volna a világ, csak hát a tudat, hogy nem a tornára koncentrálok, hanem egy balhén agyalok... szar. 

Padödö koncert volt tegnap, ahova nem mentem el. Voltam már többször ifikoromban, ezért annyira nem sajnálom. Ezzel a haverommal még nem voltam, de lehet, hogy nem is baj, mert a legutóbbi Péterfy Bori koncerten jól elkeveredtünk, én középen üvöltöttem a Vámpírt, míg ő valahol hátul találkozott más haverokkal és oltották szomjukat. A végén megtaláltuk egymást, de hiába, mert a havernak kampec volt. 

Luca még mindig keres. 

2015. július 22., szerda

Balek is, szerencsés is

Aznap, amikor elkezdtem kocsival járni a torna miatt, nem jutott eszembe, hogy megyei matricát kell vennem, mivel elhagyom a fővárost, ráadásul ez nem is az odaúton esett le a tantusz, hanem már hazafelé, késő délután. Hogy lehettem ekkora hülye??? Jó, hát korán reggel volt, még nem üzemelt az agyam.

Az a mázlim, hogy van egy barátnőm, aki a Nemzeti Autópályánál (pontos nevét nem tudom, de biztosan Zrt.) dolgozik, megkérdeztem tőle, hogy utána tud-e nézni, sikerült-e lefotózniuk. Most jelzett vissza, hogy megúsztam. Hála az ég, mert tizenötezer forint lett volna. 
Alapvetően meg voltam győződve, hogy azon a szakaszon, amelyen én közlekedek garantáltan fotóznak, hogy minél vastagabb legyen az állami pénztárca, hiszen pont ott jelentős a forgalom reggel is, délután is, de ezek szerint nem teljesen pofátlanok. 

Egyebek

Így, hogy a torna miatt autóval járok dolgozni, legfeljebb 20 perc alatt a munkahelyemre érek, míg metróval és busszal 45, sőt 50 percig szoktam cammogni. Sajnos ez nem maradhat így, mert sokkal költségesebb kocsikázni, mint békávézni, francba.

Kitartóan járok tornázni. Ma persze nem, mert kell egy pihenőnap. Tegnap kikészültem. Annyira megdolgoztattatták velem a lábaimat, hogy alapos izomlázam lett, de legalább a térdem fölött már nem fityeg a háj. Mert hát nekem még ott is lógott. Brrr! A karom viszont kritikán aluli. 
A fogyás megállt, persze bosszant és türelmetlen vagyok, de tudom, hogy most tilos feladni, folytatni kell. Már csak 8 kiló van hátra. :DDD Picsába!
Ez a harmadik nap, hogy home made salátát eszem. Barna rizs (maximum három evőkanál), főtt tojás, paradicsom az alap, aztán variálom padlizsánnal, tonhallal, cukkinivel. Szeretem. 

Más:

Vasárnap vendégségben voltunk a gyerekekkel. Annál a két lánynál, akiket 1982 (!!!) óta mondhatom barátaimnak. Egy testvérpár, akiket nagyon szeretek, csak az a baj, hogy ritkán találkozunk, mert az egyikük Görögországban él, a másikuk pedig Olaszországban. Be is zsebeltem az ebből adódó 5-6. meghívást, amit idén nem tudok kihasználni. Mindenesetre jól esik, hogy annyira csípnek, hogy meghívtak és nem csak úgy, bele a levegőbe, hanem már tervezgettek is velem, hogy hová szeretnének elvinni, hogy utazzunk, mikor lenne jó. Ez nagy szó, hiszen a francia rokonok, például anyósom és apósom nem tepernek a kis unokáikért, pedig hely bőven lenne, egyiknél is, másiknál is. Valószínűleg még mindig nekem kellene pedáloznom. 

Szombaton a görög férj főzött. Volt szuvláki, tzatziki (azt hiszem egyiket sem tudom leírni rendesen), görög saláta, krumplik. Az olasz férj pedig gitározott. A gyerekek pancsoltak. Mi lányok beszélgettünk. A sütit én sütöttem, mert főzni nem szeretek, de sütni igen. Kókuszos kekszet vittem, jók lettek. 
Én eléggé odavagyok a gitározós pasasokért... Ez a gyengém. Ráadásul ennek az olasz férjnek göndör haja van... Ez a másik gyengém. 
A görög férj pedig vicces, beszélgetős, nagyon barátságos. Szuper jó érzés, hogy ez a két barátnőm így révbe ért, biztató, hogy igenis vannak sikersztorik. 

Más:

Jó, hogy már nem "kell" az energiámat a pasasokra pazarolni. Lucával még kétnaponta váltunk pár szót, ez jól esik, de sokkal jobb, hogy már nem kell izzani. 
Jó volt kipróbálni, hogy lázba tudok-e még hozni valakit és hát azt hiszem, három évre előre kipipáltam a dolgot. 

A gyerekek apjával álmodtam éjszaka. Együtt voltunk és minden jól ment. Úgy néz ki, hogy rá vágyódom. Közben az eszemmel tudom, hogy halott ügy. Francba, francba, francba! 


2015. július 21., kedd

Dédi

Lemondtam a balatoni nyaralást, mert a dédi súlyos beteg lett. Hozzá megyünk, meglátogatni őt. Akarom még látni életében a legendát. Mert ő az. 

1931-ben született Párizsban. Édesanyja várpalotai, édesapja Csirisről (ne keressétek, nincs fent a google mapson, de nekünk még van egy századfordulós térképünk, amelyen rajta szerepel) vándorolt ki Észak-Franciaországba, ott ismerkedtek meg és utaztak tovább, már ketten, Párizsba. Megszületett a dédi, hat évvel később a húga, akinek gyerekkora a tuberkolózisról szólt, ennél fogva elkerült a családtól egy szanatóriumba az Alpokba.

Volt, amikor a kislányok moziba mentek metróval, mert akkor még lehetett a gyerekeknek egyedül járniuk, és szirénázni kezdtek, futhattak haza, de nem jutottak messzire, inkább befutottak egy óvóhelyre.

A Rue du Roi de Sicile utcában* laktak a Le Maraisban*, ami szerintem egy meglehetősen bohém negyed, én például kifejezetten szeretem és szívesen élnék ott.

A dédi soha nem élt Magyarországon, mégis folyékonyan és választékosan beszél magyarul. Szerintem ez óriási. Hazánkfiai, akik kiszakadnak kicsit az országból, hajlamosak törni a magyart, ő pedig csak a Magyar Házba (ma a Párizsi Magyar Konzulátus található ott) járt magyart tanulni gyerekkorában, mégis megy neki. 

A dédi nekem nagyon sokat segített, míg Franciaországban éltünk. Nélküle már rég hazaköltöztem volna.

Nézegetem a repülőjegyeket. Remélem, nem késő... Sajnos még kórházban van, de amint kiengedik, repülünk hozzá. Műteni nem fogják, azt mondták semmi értelme nem lenne.

A férje, amikor megtudta, hogy tüdőrákos, elhagyta magát és egy hónapon belül meghalt. Nincs sok időnk... Ha tehetném, minden percet vele töltenék és szeretném, hogy a gyerekeim is. Szeretném, ha a gyerekeim emlékeznének rá. Persze tudom, Bandi még kicsi, nem biztos, hogy maradnak saját emlékei a dédiről, de Macskának már jó esélyei vannak rá.

Felhívtam telefonon. A hangján még nem történt változás.

Titokban azt remélem, hogy hamis riasztás az egész, mint apósom apjánál, Zsorzsnál, aki pár hónapja stroke-ot kapott és már lehúztuk a rolót nála, amikor fogta magát és felépült. Zsorzs, akinek a II. Világháborúban kioperáltak a tüdejéből nem kis részt, aki oxigénpalackkal él, még mindig éli zsörtölődős világát, hála az égnek. Remélem, a dédi is köztünk marad még, mert elég fájdalmas elképzelni, hogy pár hete maradt csak hátra.




* Ez olyan, mint az Apádra ütök című filmben a "The Il ristorante" :D

2015. július 17., péntek

Tavaly még megúsztuk

Nincs menekvés, idén hozzánk is jönnek családlátogatásra az óvodából.

Addigi teendők: sütit sütni, üdítőt betárazni, kifesteni, apró anomáliákat eltüntetni, pókokat kiterelni az udvarra, új huzatot szerezni a fotelre, szőnyeget kipucoltatni (mert eredetileg fehér, de már piros is a piros akril festéktől), gyerekekből jó gyerekeket faragni.

Lezárom a hetet

Négy nap alatt lezavartam három randit (mindenki képzelje el magának, hogy meddig mentünk el, kávé egy pötty édeskével és teasüteménnyel? Vagy fergeteges dugásig hempergésig*?), ebből kettőt most azonnal le is zárok, mert semmi értelme nem lenne a folytatásnak, akkor meg minek hülyítsük egymást, minek pazaroljunk el egy fél Joulet is teljesen feleslegesen? Azért nem fog ez ilyen flottul menni, ahogy én elképzelem, ugyanis az egyik pedálozik, a tegnapi meg máris kért következő randit. Francba, hogy semmi nem megy egyszerűen. 

Luca... bár tisztán látom, hogy vége, mégis jól esik, hogy továbbra is jelen van. Augusztusban eljön hozzám. De aztán tényleg vége! Nem akarok ingázni Budapest és Milánó között. Elsősorban a gyerekekre kell tekintettel lennem, nem hagyhatom, hogy a hülye szerelmi életem elvakítson. Nem vagyok már fruska, igazán benőhetne a fejem lágya. 

Jó, hát a tegnapi randi is cuki volt, mert ennek a figurának nagyon csillogó humora van. Nagyon sokat nevettem. Persze annyit nem, mint Gazsival, aki a legnagyobb haverom, mert vele aztán tiszta móka és kacagás az élet, kár, hogy irgalmatlanul sokat dolgozik, de megértő vagyok, annak legalább van értelme, mert meglehetősen gyorsan trappol felfelé a szuperszónikus multinacionális cég létráján. Szóval teljesen megértem, hogy fontosabb dolgoznia, mint velem röhögőgörcsöt kapni. El sem hiszitek, hogy én Franciaországban konkrétan soha nem nevettem. Azért az elég kemény, nem? Én, aki nagyon szeretek teletorokból hohotázni, ott semmi, nulla, zéró nevetés volt. 




* kár, hogy finomkodni kell. Kell? 

2015. július 16., csütörtök

Beszámoló

Luca... jó volt, de jobb, hogy vége. Örömmel mentem és szomorúan jöttem el.
Négy héten át pezsegtünk, húztuk egymás idegeit, aztán találkoztunk és szuper volt, de tudjuk mindketten, hogy ennek a sztorinak nincs jövője, így én most vegyes érzelmekkel vagyok, kicsit bánatos, hogy lezártuk (már megint), de örülök is, nem kell, hogy forrjon a fejem az ide-oda randiktól. A lángolásnak is vége. Megkaptuk, amit akartunk, ennél fogva elaludt a parázs. Így a legjobb. Nem mehetek bele holmi 1000 km-re lévő kalandba. 

Másért is szomorú vagyok. Amikor elindult a repülő, nagyon örültem, majdnem sírtam is, hogy visszataláltam az eredeti csavargó életmódomhoz, hosszú volt ez az év... Aztán hazafelé már el voltam kenődve, hogy ez az Olaszország alig hasonlít ahhoz, amelyet eredetileg szeretek. Illetve dehogynem, csak hát eddig volt rajtam egy rózsaszín szemüveg, most pedig kicsit kiábrándult vagyok... Mindenből. Még van mit faragni rajtam.

Nem, az olaszok nem változtak meg, mert amikor felszálltam a buszra, amely kivisz a repülőhöz, egy olasz pasas (mert hát látszik, hogy ki olasz és ki nem) máris elkezdett bámulni, láttam, hogy keresi a szemkontaktust, az első rácsodálkozás után többször lecsekkoltam. Teljesen elszoktam a flörtöléstől, mert Franciaországban engem azt hiszem senki, de senki nem bámult meg, senki nem próbált velem flörtölni és hát ez eléggé leamortizálta a női öntudatomat. Persze lehet, hogy aszexuális lettem a szülések után, mittomén.

Szerencsére Luca azért még írogat... egy végső szakítás fájt volna... ez így, hogy haverokká váltunk, jó.

Lago di Como


Tegnap voltam olyan balek, hogy reggel 4,30-ra állítottam be a reggeli vekkert vagy rajta maradt a hétfői beállítás... basszuskulcs, nem vagyok normális. Rendesen felkeltem, lezuhanyoztam, szépen felöltöztem, de még korom sötét volt kint és nagy csend, ezért megnéztem az órát: 4.50. Visszafeküdtem aludni. De a napomnak mégis meszeltek... 

A tegnapi randi... hát szarul sült el. A rajongó továbbra is rajong, sőt, egyre jobban pedálozik, már a szülinapomra is ajándékot akar venni, de én nem engedem neki, mert nincs kedvem feladni az önállóságomat (micsoda zagyvaság, tudom)... Sajnos jó ideje nem kapok semmit szülinapra és karácsonyra a gyerekeim apjától, na hát akkor pont egy ilyen rajongótól sem kell, aki még konkrétan senkim, se hapsim, se szeretőm, se semmi, még a végén úgy érezné, hogy ezzel kész is vagyunk bármire. Na ne. Meg hát ez a nagy pedálozás nekem túl furcsa, nem tudom bekajálni... Azt hiszem, még most, az elején kell leráznom lezárnom. Jobb a béke.

De mesélek valami örömtelit, mert érzem, ezektől a pasasoktól lekonyul a kedvem.

Tegnap este voltam az 1982 óta barátnőmmel és görög* férjével a Római parton a Fellini Római Kultúrbisztróban. Gyerekek, én nem is tudtam, hogy ez ekkora villámcsapás lesz. Spanyol nyelven szóló filmet vetítettek a mozivászonra, miközben máshonnan szólt az állati klassz zene, a fröccs üdítő volt, mi ültünk a nyugszékeken és egy mécses mellett beszélgettünk, beszélgettünk és beszélgettünk**.




* A görögök olyan zabálnivalóan beszélnek olaszul és ez a fiú annyira él-hal az országáért, hogy ilyenkor, amikor találkozunk, mindig Görögországba akarok költözni, de legalább nyaralni.

** Most már tudom, hogy mégis tudok még olaszul.

2015. július 12., vasárnap

Túlszervezve

El sem mesélem, hogy mire készülök, mert nem hinnétek el... De holnap felülök a repülőre és találkozom a 9 évvel ezelőtti szerelmemmel. Szerdán, ha nem sikerül jól a hétfő, randizok az egyik rajongómmal, mert annyira teper, hogy nem tudok már nemet mondani, csütörtökön pedig a 8 évvel ezelőtti fickómmal, tőle meg akarok kérdezni pár dolgot az aktuálpolitikáról, mert ő nyakig benne van és én hülye vagyok a témához, viszont érdekel. Gondolom, nem három fiúval hempergek majd egymás után, mert nem vagyok én olyan. 

2015. július 10., péntek

Faltörő kos

Ma egy ötvenöt körüli kollégám köszöntött úgy, hogy "szia szép kolléganő". Ezen én úgy meglepődtem, hogy csak makogni tudtam és nem megköszöntem a bókot, hanem elmeséltem nekik, hogy apukámtól minden alkalommal, amikor találkozunk, kapok egy fricskát, hogy dagadt vagyok és ennél tovább már ne hízzak, mert kipukkadok. Ehhez képest tegnap vettem egy szoknyát, 38-as. Ez már-már egy normális ember ruhamérete, nem? Na jó, nyilván elméretezték, mert én eredetileg 44-es vagyok. Mindenesetre rendületlenül járok reggel 7-re tornázni, ezen a héten már négyszer voltam és még nincs vége. Ma például spinning volt, amit imádok, legszívesebben egész nap csak ülnék a bicajon és szétégetném a combjaimat a tekeréssel. A héten még csak egyszer ettem tilosat, a többi mind teljes kiőrlésű volt és rengeteg zöldség. 

Tudom, hogy az eszemet kellene villogtatni, de azon nincs mit, ezért most arra törekszem, hogy legalább a külalak legyen elfogadható, abba kevesebb munkát kell fektetni, mint az észbe. Sajnos én ilyen lusta vagyok. 

2015. július 8., szerda

Ideálom

Tudom, hogy vannak sokkal fontosabb, sőt, életbevágó kérdések, de most mégis meg akarom mutatni nektek a magával ragadó figurát. 



Na jó, ez Az angol beteg című filmből az indiai színész, nem pont a kollégám, de ma jöttem rá, hogy innen volt nekem annyira ismerős, még ha az enyém nem is hord turbánt és nem ilyen a bőrszíne. A kisugárzás, a konty és az arcszőrzet viszont stimmel.  

Emlékszem, huszonéves voltam, amikor a filmet láttam, és nekem már akkor is ez az indiai fiús vonal tetszett a legjobban az egészben. Pláne, amikor kis csiga mécsesekkel kirakott úton vezette Juliette Binoche-t a templomba (ha egyáltalán jól emlékszem). Micsoda csöpögő romantika... Brrr! Szeretem, amikor kiszakad a lelkem a tüdőmből. 

2015. július 6., hétfő

Megszakadok

Amikor gyerek voltam, állandóan zenét hallgattam. Pár éve kihalt belőlem ez a mániám. Pedig nagy zenehallgató voltam, kaptam is fricskát bőven, "az Adi már megint nincs közöttünk...".

Úgy néz ki, ebben is kezdek újra magamra találni. Üvölt a fülemben a zene és kiszakad a lelkem...


A fiúk... Luca teljes erőből sprintel. Nehéz nekem nem beleszerelmesedni. Nekem, aki két pislogás alatt képes szerelembe esni.

A kolléga is vakon jön utánam. Nem bírom leszerelni. Jól esik, persze, eléggé sokat melóztunk együtt, sorsközösség volt a miénk, de nem szabad, nem szabad, nem szabad!!!

A másik két kolléga nem érdekel, jönnek, legyeskednek, nevetgélünk, de semmi több.

Van egy kollégám, aki viszont engem hoz lázba, mert nagyon szép fiú, hosszú a haja, kontyban hordja, szakálla is van, igazi hipster. Vidám, nagyon sokat nevet, fergeteges a humora és okos. De fiatal, nem akarok én tőle semmit, csak legeltetem a szemem és élvezni, hogy ilyen emberek is vannak, tele van életigenléssel. Régen láttam ilyet.
Kutyát és pókot tilos bevinni? - kérdezte a kislányom.


2015. július 3., péntek

Tegnap

Tegnap megnéztük Saul fiát a moziban. Nem könnyű film. Valóban a székben ragad az ember, amikor vége a filmnek. 

Aztán beültünk a Gozsdu udvarba. Még mindig meglep, hogy Budapest mennyire pezseg, eszméletlen mennyi vadítóan csinos nő mászkál esténként ezeken az utcákon... Még jó, hogy ma is voltam tornázni (3. alkalommal!!!), különben elásnám magam. Ma spinkondi volt, hát a 15. perctől fogva majd megdöglöttem, a fejem belobbant, rákvörös lettem, de végig tudtam csinálni (na jó, nem állítottam rettenetes ellenállóra a bicajt). Kezdek rákattanni, jól esik, várom a következőt és várom, hogy végre ledobjam az úszógumikat.
Tegnap vacsora után még megittunk egy kávét is, gondolom ennek köszönhetem, hogy éjjel 2.30-kor még kukorékoltam. Éjfélkor fogtam magam és elkezdtem kitakarítani, ágyat húzni, pakolni, vasalni, a kicsöpögött epret kimosni a hűtőből, sőt még porszívóztam is, bíztam a vastag falakban, így most egészen vállalható az odúm. 


2015. július 1., szerda

Nem megyek sehova, pedig...

Megvan a nyár ötödik meghívása. Most Sara hívott meg a Giglio szigetre, a szüleihez, mert ő maga még mindig Párizs alsóvárosban él. Azt mondja, arrafelé nincs munka és az olasz fiúkból is elege van. Franc tudja, szerintem nagyobb flash lehet ott élni, mint a párizsi agglomerációban, persze nem értek hozzá, csak fantáziálok. Remélem, egyszer megnézhetem élőben a szülővárosát. Olaszországból soha nem elég (kivétel, amikor kekec firenzeiekkel kell dolgozni, a többiek viszont rendben vannak). 


Childfree

Reggel 6-kor ráértem megfőzni az ebédemet*, miután lezuhanyoztam, megmostam a hajam és ropogósra vasalt szoknyába bújtam. Aztán még arra is ráértem, hogy rendes frizurát csináljak a frissen mosott hajamból és még rúzst is kentem magamra a szempillaspirálon kívül (értelemszerűen egyiket szájra, másikat szemre). A végén ott toporogtam a lakásban, még volt időm indulásig, nem tudtam magammal mit kezdeni. A metróhoz nem futottam, hanem sétáltam. Ma este pedig Urszulával találkozom. 




* Este nem értem rá, mert nem volt kedvem, de szezon van, érik a cukkini, muszáj kihasználni, ráadásul még jót is tesz a fogyásomnak. Remélem!