A tindernek vége

A tinderről leszedtem magam. Betelt a pohár. Most akkor innentől fogva nem lesz miről írni.

Közkívánatra*: tinder folyt.köv.

Egyszer csak, egy keddi napon írt egy viking, hogy helló, beszélsz angolul? Itt vakációzok péntekig. Mire én, hogy sajnos nem beszélek angolul. Igen ám, de ezzel egy vikinget nem lehet csak úgy lerázni... beszélgetésbe elegyedtünk. Angolul. (Vérciki, google translate, ne mondjatok semmit.) Addig-addig beszélgettünk, míg randira hívott. Másnap ráérek, de csak egy órácskára, többre nem - írtam neki. Erre fel ez a randi olyan jól sikerült, hogy másnap, csütörtökön is sokat dumáltunk, és hogy, hogy nem, ihletem támadt megírni neki az utcám nevét, hogy nézze meg, én itt lakom. Csak annyit írt, ha benne vagyok, akkor veszi a cipőjét és jön**. És jött. Éjfélkor. Kiszöktem a lakásból, reménykedtem, hogy mindenki nagyon mélyen alszik (anyósomék nálunk húsvétolnak még mindig). Mint a kamaszok, úgy csináltuk... mármint búcsúcsók, nem egyéb. Egészen romantikus volt.

Ez a második villámrandi*** olyan jól sikerült, hogy felvetette, mi lenne, ha legközelebb nála találkoznánk. Így esett meg, hogy trállállá, májusban kiugrom Oslóba****. Oké, csak 24 óra az egész (májusban még egyáltalán nem érek rá többet vakációzgatni), de na, hát ideje volt kilépni az olasz-francia-magyar Bermuda-háromszögből. Ki kell lépni néha a komfortzónából. És főleg, muszáj végre megtanulni angolul, mert ez a makogás rémesen kínos, amit én rendezek. Egyúttal rögvest lekötöm Milonka szabad kapacitását, ha maradt még neki...

 * per Martina con affetto :)
** mert a szállodája és a lakásom közt kereken 3 perc gyalogút volt
*** tényleg csak elköszöntünk egymástól, mert még aznap hajnalban utazott haza
**** itt kérek felszállási engedélyt anyukámtól

Tinder by bezzeg

Tavasz van, felpattantam körülnézni a halpiacra. Mint minden tavasszal, immáron három éve.

Könyvet kellene írni, szerintem bestseller lenne.

Milonka is említette az egyik posztjában, hogy a fiúknak sem könnyű a tinderpálya... Ezt megerősítem, mert megnéztük egy kollégámmal a női oldalt, hát gyerekek, Dunát lehet rekeszteni a csücsöri szájjal, rajzolt szemöldökkel. Szépek, szépek a lányok. Csúnya lány egyáltalán nincs. Oké, a kolléga jóval fiatalabb, így könnyű. Azért 32 évesen én sem 45 voltam. Labdába sem rúgok. :D

De nézzük a listámat:

Kifogtam egy jófiút. Cuki is, írni is tud, magas is, szép is, mi kell még? Találkoztunk. Aztán... nem etikus megírni, hogy értkélhetetlen centiméter. Nem elsőre, mert én is jólány vagyok, of course. Basszus, babakukac... én még ilyet nem láttam. De most tartsam meg moziba menni?  Nem. Valamint itt kellett volna lehúzni a tinderrolót. Végleg.

Aztán kifogtam egy jó embert (egybe?), aki nős. Tipikus. De jókat beszélgettünk. Beszélgettünk, beszélgettünk, kértem tőle fotót (csak tudni szerettem volna, hogy vajon a Notre Dame-i toronyőrrel társalgok-e). Mivel nős, egy legó a profilképe... (bezzeg, bezzeg... nem vagy normális... jó, jó, de én nem akarok rendes fix kapcsolatot... akkor is hülye vagy bezzeg!)
Azért, ha valaki belefutott a legóemberbe, meséljen! Úgy képzelem, csomó mindenkit hülyít.
Küldött egy fotót, egyetlen egyet, hm, jó bőr. Linda barátnőm azonban ügyesen lenyomozta (google a haverja), és hogy, hogy nem, kiderült, ezer éve randivonalazik (vagy melyik), más néven persze, ott gyereke sincs (de van, elvileg), és egyéb nemegyezőségek. Kértem, küldjön még fotót, mert egy fotó nem fotó, és mit ad isten, mit nem, a felesége hirtelen kómába esett... Nem, nem vicc. Úgy értem, nem kamuzok.

Aztán vannak a durcás emberek, akik pattognak, ha mégsem akarok randizni. Valahogy nem hoznak lázba. Akkor meg miért húztam őket jobbra? Magam sem tudom. Helyes arc, jobbra. Aztán mégsem érzem a közös nevezőt. (Azóta már tudom, hogy van egy olyan gomb, hogy "nem is ismertük egymást, részemről vége".)

Volt egy ígéretes olasz, aki még tulipánt is hozott nekem (nem is akármilyet), de a csizma sarkából érkezett, ülj le bezzeg, egyes. Nihil novum sub sole. Jegeltem.

Volt még pár olasz, aki ozé fotóért könyörgött. Jégre velük.

Vannak az érdekes külföldiek, gitároznak és vörös a szemöldökük vagy gyönyörű vikingek, akik persze jó messze élnek. Van értelme? Nincs.

Rengeteg a sima match, beszélgetés nélkül. Itt is, mint fent: van értelme? Nincs.

Ezzel befejeztem. Majd jövő tavasszal, hátha újra lesz kedvem.

A polip és a parafadugó története

Mindig azt hiszem magamról, hogy sokat tudok Olaszországról (már-már nagyképű vagyok, de lévén ezt tudom magamról, igyekszem visszafogni a lovakat), aztán jön a fekete leves, még mindig tudnak újat mondani, de ez még önmagában nem szenzáció, jó pap is holtig tanul, hanem amikor egy nem talján szakértő mond olyat, amiről soha életemben nem hallottam, na az már valami. Ciki. Igazából nem ciki, nem tudhatok én sem mindent a világegyetemről, de azért az, hogy soha nem hallottam még arról, hogy a polip főzővizébe parafadugót kell rakni, az hallatlan. Ráadásul egy kollégám mesélte, akit nem csípett meg az olasz cecelégy.

Utána kellett olvasnom, mi ez a parafadugós sztori? Három magyarázat is van. Lehet, hogy több is, de a harmadiknál elegem lett a legendákból.

Onnan indul az "internet", hogy a polip úgy lesz puha, ha a főzővizébe parafadugót dobunk. Pont. Na de ez még nem magyarázat, tovább kellett olvasni.

Első verzió: a poliphalászok, hogy meg tudják különböztetni a saját fogásukat, megjelölt parafadugót kötöttek a puhatestű csápjához, bedobták egy nagy közös fazékba (minden halász egy fazékban főzte a zsákmányt), megfőzték, amikor el kellett adni, nem volt vita, hogy kié melyik.

Második: a legenda szerint azért kötötték a polip karjához a dugót, mert főzéskor a dugó feljött a víz felszínére, így könnyebb volt kiemelni a főzővízből égési sérülések nélkül.

Harmadik: a sztori az, hogy a különbözőképpen megjelölt dugókkal különböztették meg, hogy mennyi ideje főtt a polip a fazékban.

A kolléga meg azért kérdezett rá, hogy mit tudok erről a kuriózumról, mert meséltem neki, hogy a legutóbbi olasz útnál a főnököm nem akart húst enni, amikor ebédelni mentünk, mert nagyböjtöl, igen ám, de nem jutott eszembe olaszul, hogy hogy mondják azt, hogy böjt (quaresima), ezért körülírtam, tudjátok, amikor húsvét előtt nem eszünk húst. Kővé dermedtek az olasz partnerek, de a pincér is. Néztek egymásra némán, hátha valakinek eszébe jut, ment az idő, egyszer csak megszólalt az egyikük: che figura di merda (ezt az égést!). Jóval később jutott valamelyiküknek eszébe.

Hogy mennyire fontos a követési távolság

A gyerekeim táborban voltak, mindketten. Azért az elég jó, meg is terveztem a napjaimat, hétfőn Kati, kedden Mari, szerdán Csabi, csütörtökön Fradi. Péntekre senkit, mert ilyenkor délután kettőre érnek haza a táborozók. Igen ám, de hétfőn kipurcantam, nem mentem én sehova, otthon döglöttem a tévé előtt, ami azért nem volt rossz, mert ciki, nem ciki, de Jóbarátokat néztem. Kedden elmentem a Random Trip koncertre, ami most jó volt (nem mindig tetszik), aztán mit ad isten, mit nem, megláttam az okos fiú haját, hátulról. Simán felismerem a hajáról. Ja, tudom már, fészekhajúnak hívtam, beszéltünk is róla annak idején itt a blogon, hogy akkor ezt egyben, vagy külön kell írni. :D A barátnőm noszogatott, hogy menjek oda hozzá. Én nem akartam, hiszen már eltelt egy év, hogy nem szexeltünk találkoztunk. De aztán mégis odamentem, hiszen nem vesztünk mi össze, egyszerűen csak... elmúlt. Nem bántam meg, mert igazán törökméz* volt: puszi, puszi, ölelgetés, mizu, mizu, ölelgetés, puszi, puszi. De én nem is erről akarok mesélni...
Szerdán délelőtt 11 órakor telefonált a tanárnő, hogy a fiam hányt, mehetek érte, és akkor tudtam, hogy vége a hétnek. Beültem az autóba és elautókáztam a táborba, ami a Dunakanyarban van, így hát az M2-es úton mentem, szépen, lassan, mint mindenki, mert útfelújítás folyik. Előttem egy gázpalackot szállító teherautó ment, és egyszer csak hopp, lepattant egy gázpalack és átpattogott a szemben lévő sávba. Egyrészt marha mázli, hogy jelentős követési távolságot tartok, különben lehet, hogy már halott ember lennék, másrészt mázli, hogy a szembe sávban is észbe kapott az autós, különben ő is halott ember lenne. Emlékszem, pár hónapja egy lányt ölt meg egy elguruló autókerék, hát akkor erre képes lett volna egy gázpalack is, gondolom. Mindenesetre elég alaposan megijedtem, de nemcsak én, a mögöttem lévők is, hirtelen mindenki lelassult 20-ra (oké, lehet, hogy csak miattam, mert én is nyomtam egy kövér féket, annyira betojtam). Ezt akartam elmesélni.
Csütörtök semmi, péntek semmi. Így telt el az én gyerekmentes hetem.




* nem merem leírni, hogy cuki :D

Egy kufferral hány lovat lehet megülni?

Közben idén kiolvastam két könyvet, kereken dupla annyit, mint tavaly. Kellemetlen leírni, de igaz. Ami jó, hogy már belekezdtem a harmadikba. A gyerekeimet ma felraktam a buszra, táborba mentek, mindketten. Így most van kerek négy napom saját magamra. Még az is lehet, hogy befejezem ezt a harmadikat. Igazából a legjobb az lenne, ha készülnék az órákra, mert megráztam magam, és lettek tanítványaim. Az egyik adagról még nem akarok írni, mert olybá tűnik, muszáj egy kicsit babonásnak lenni. Amikor elpofázok valamit, az nem sül el jól, így most inkább hallgatok. De azért sejthetitek, hogy miről van szó, ti, akik olvassátok a kommentárokat... Azért azt elmesélem, hogy amikor az első megbeszélésre mentem, máris vittem magammal három óra kész anyagot a tanmenetből, és az igazgató csak pislogott, hogy így felkészültem, nagyon jól esett, mert a munkahelyemen ritka a pozitív visszacsatolás. Megfeszülhetek én, akkor is inkább elnyomnak, mint a cigicsikket. 

Ez így pont jó, hogy megtartom magamnak az őskövület munkahelyem (mindentől függetlenül egy biztonságos hely, rendesen fizetjük az adót, mehetek a gyerekeimért, amikor kell, meleg van télen, hideg van nyáron), mellette ott a friss cég, a szuper főnökkel (kár, hogy még annyira fiatal cég, hogy nem tud alkalmazni rendes 8 órában), a szombati tanítványka és ez az új hely. Ez így jó. Most érzek magamban annyi erőt, hogy ezt tudjam csinálni. Sok, de értelmes. Tetszik, hogy végre van valami, amit szeretek csinálni. Így azért könnyű. Ettől persze vannak olyan részek az életemben, amik nem működnek... El is felejtettem mesélni, pedig akartam, hogy hamut szórok a fejemre. Tavaly nyáron írtam, hogy anyósom háza botrányosan rendetlen és koszos, hát most lepipáltam őt, az ő háza hozzám képest a patyolat és a múzeum egyvelege. Valahogy nem tudok megküzdeni a nálunk felhalmozodó kupival és retekkel. Na majd most, a négy nap alatt megpróbálom. Ráadásul lomtalanítás is lesz, hálleluja, én biz kidobom, amit már évek óta csak kerülgetünk. A jófogás.hu-n például nem kell senkinek az étkezőgarnitúrám, már 5.000 forintért sem (pedig nem is annnnnyira csúnya). Természetesen inkább moziba mennék, mint otthon súrolni a konyha, szőnyeg, tükrök stb-t. Látjátok? Ma este tehát moziba megyek, olvasok és nagytakarítok, közben készülök az órákra. Jah, és bevállaltam egy tolmácsolást is, számomra teljesen idegen terep a nyelvezete, szóval arra is illene készülnöm. 

Heim Pál Gyermekkórház

Már megint kórház? Te nem bírsz magaddal? - kérdezhetnétek.

Most a szemészetre kellett vinnem a fiamat, mert az iskolában a védőnő úgy látta, hogy indokolt megnzézetni. A kórházban kiderült, hogy semmi baja.

Most csak azért írok mert az sérvműtétes poszt egészen sok kattintást hozott a konyhára, hogy leírhassam, teljesen elégedett vagyok a Heim Pál Gyerekkórházzal is, kedves volt a doktornő és az asszisztense is.

Amikor telefonon érdeklődtem, hogy a kerületünk szerint egyáltalán hova, kihez, hányra kell menni, tájékoztattak, hogy csak áprilisra tudnak időpontot biztosítani, de ha gondolom, sorba is állhatok, hétfőtől csütörtökig 9-11 óráig van rendelés. Uccu neki, hétfőn már fél 9-kor a recepciónál álltunk. Sor nem volt, a recepciós kedves volt. Onnan aztán felmentünk az első emeletre, ahol nem hittem a szememnek, annyian voltak, de nem aggódtam, szabit vettem ki, ráértünk.

Mondjuk balek voltam, mert nem vittem se könyvet, se kártyát, mint mások, akik ezek szerint már ismerik a terepet. Ellenben hála az ég, hogy valaki * feltalálta a telefont, aztán az okostelefont, tudtunk mesét nézni, mégsem kellett magunkat kockásra unni. Most a Play Mobilos animációkat szoktuk nézni, sőt, egyszer megpróbáltam én is csinálni egyet, de nem sikerült túl jól, több idő kellene hozzá, hogy finomítsak, amin finomítani kell (például a háttereken, mekkorát mozduljanak a figurák, aztán ott van egy halom rejtett trükk az applikáción...). Elkanyarodtam.

Csak egy órát kellett várnunk, és bekerültünk, megvizsgálták a fiamat, pontosan úgy, ahogy a felnőtteket szokták, kivétel, hogy nézni kellett egy plüssmackó orrát is, szemüveg nem kell, a viszontlátásra.

* az ember már semmiben nem lehet biztos?