Csak finoman

Nem vagyunk különösebben jóban a gyerekeim apjával. Két éve külön élünk. Ő Bezzegországban, én Budapestországban a két gyerekünkkel.

Már számtalanszor nekifutottam, hogy leírom a tényeket, aztán inkább kitörlöm az egészet.

Tegnap hazautazott, én meg eléggé elkeseredtem. Az az igazság, hogy amikor itt van nálunk, olyan, mintha vakációznánk, holott én olyankor dolgozom, sőt, most dupla melóm is volt (mert egy fizu nem elég), a gyerekek meg óvodában, iskolában vannak. Senki nem érti, hogy miért nem a hosszú hétvégén jött, esetleg az őszi szünetben, de én ilyeneket meg sem kérdezek tőle, mert ő egy pukkancs, már nem bírom nézni a duzzogását (és ez egy enyhe kifejezés).

Alapvetően tök jó vele, amikor itt van nálunk. Leszámítva, hogy olyan kupit tud csinálni, amilyet ti még nem láttatok életetekben. Borzalmas.
Igaz, hogy életében először vasalt, nem tudom mi alapon panaszkodom rá. Egy halom gyerekruhát és a blúzaimat is kivasalta. Teregetett is, el-ké-pesz-tő!
Főzött is. Bevásárolt. Unalmában kétszer is elment gyerekruhákat venni. Vajon ki szólt neki, hogy kapja össze magát, mert 2015. októbere óta sikerült vennie két ping-pong ütőt és néhány ping-pong lasztit, egy heti élelmiszert és slussz? Se karácsonyra nem jött el ünnepelni, mondván őt a karácsony hidegen hagyja, a húsvét még annál is kevesebbet ér a szemében, a gyerekeinek ugyan megígérte, hogy a szülinapjukra eljön, aztán mégsem sikerült. Vajon magától volt ilyen bőkezű? Még új biciklit is vett a lányunknak. Szülinapra. A fiunknak pedig egy labdát. Labdát. 7.000 Forintért (hétezer, jól olvassátok). Egy öt éves gyereknek. Akinek van labdája. Na mindegy, ne akadjak már fent minden szaron. Aztán persze rájött ő is Decathlonban (ami ugye Bezzegországban alapult), hogy lehet kapni labdát 3 fillérért is. Tényleg mindegy!
Még egy-két hülyeség miatt kaptam agylobot, de már annyira laza vagyok, hogy nem pattogok. Például a fiunknak vett fehér nadrágot. A lányunknak egy ünnepi ruhát, amilyen már pont van neki, de ez tényleg a legkevesebb, kicserélem másikra.
Cipőcskéket is vett. Négyet is. Tisztára belehúzott.
Sőt, befizette az internetszámlámat és tankolt egyet az autómba. Magam sem értem. Főleg, hogy pár hónapja kerek-perec leírta, hogy lófasz masnival, nem ad gyerektartást, mert úgy könnyű lenne nekem, oldjam meg, ahogy tudom. Nem kértem én tőle, csak közöltem, hogy a családi pótlékos papírt igazán elintézhetné így két év után. Természetesen kaptam hideget-meleget, volt hiszti, fenyegetés, zsarolás. "Ezek az én gyerekeim, nem a tieid" - mondta, de én már annyira kemény vagyok, hogy nem fostam össze magam félelmemben,  mint annak idején Bezzegországban. Franc tudja, azért egy anyára azt mondani, hogy a gyerekei nem az övék, elég vad. Meg hát a kurva nénikéjét, ki dekkolt a SOTE I-es női klinikán 3 hónapon át terhesen? Ő? Nem. A másikkal ki vonult be a műtőbe egyedül? Ő? Nem. A harmadikról ne is beszéljünk.
Mivel mi nem szóban beszélünk egymással, amikor nincs itt, hanem viberen, skype-on, ezért szépen lefotóztam (PrtScn) ezt a csodálatos mondatát, miszerint a gyerekeink nem az enyémek, csak az övék és hogy egy kanyit nem hajlandó adni gyerektartásra. Persze ettől még bárki mondhatja ebben a túlfejlett, túldigitalizált, túlinformatikált világban, hogy én ezt összemontázsoltam.

Mivel ő Bezzegországban született, számára nagyon fontos, hogy a gyerekek megfelelő napi zöldség- és gyümölcsadagot egyenek, és ne csak előrecsomagolt szart. Féltem is, hogy a gyerekek elszólják magukat, és ennek rendje és módja szerint be is igazolódott a félelmem. A kislányunk ketchupot kért valami kajához. A ketchup pedig a sátán műve. De sajnos én meg-megengedek nekik olyan ennivalókat, amitől egy francia kiborul, például csokis pudingot este, ne adj úristen Túró Rudit. Legfeljebb gyümölcsös joghurtot fogyaszthatnak desszertnek. Inni vizet. Gyümölcsléről ne is álmodjanak. Képzeljétek, most először nem volt vaskalapos. Egészen tűrhető volt a kajához való hozzáállása. Mondjuk egyszer megszorította a fiunk karjait, amit a kisfiam úgy értelmezett, hogy húha, a papa milyen erős.

Mennyi mindent tudnék mesélni...

Gyorsan hozzáteszem, hogy nyilvánvalóan én sem vagyok egy matyóhímzés, biztosan én is sokat hibáztam, amikor még együtt éltünk, el is mondta, hogy milyen kemény volt egyedül dolgoznia, miközben én nem dolgoztam. Cöcö, csak hát nekem attól még volt bevételem és igenis előfordult, hogy dolgoztam olykor-olykor, de azt is lefikázta, holott ő éppen munkanélküli volt, én dolgoztam, onnantól fogva az egy forint plusz is több a nullánál, pláne, hogy az ő fizuját simán elértem, amíg keresett, jaj, mennyit tudnék mesélni...

És akkor ez az ember megjelenik itt és szinte cuki és még hiányzik is. Nem vagyok túlzottan normális, tudom.

Jogosan gondolhatjátok, hogy kamuzok, mert abszurd, amit fent leírtam, bár ha belegondolok, nem is Budapestország ez, hanem Abszurdisztán, így a fent leírtak talán már nem is tűnnek annyira képtelenségnek.