Sóvirág - Vígszínház

Bazsi novemberig feltankolt színházjeggyel, ő a kultúrfelelős. Az idei évad első darabja a Sóvirág volt. Belecsapok a lecsóba: állítom, hogy én még ilyen jó színházi előadáson nem jártam. Nagyon intenzív és erős darab, végig éberen figyeltem, egy pillanatra nem ült le a kíváncsiságom, hogy mi lesz a vége. Nem is akartam, hogy vége legyen, annyira magával ragadó volt. 

Tudom, otrombaság ilyet mondani, de én szeretek holokauszt (amely szó nem helyénvaló, shoaht kell mondani, javasolják a hozzáértők) túlélőkkel találkozni. Meg szeretném próbálni valahogy finomítani ezt a gondolatomat, például mondhatnám, hogy érdekel, mit mesél egy túlélő. 

Fahidi Éva könyvét azonnal szeretném megvenni, miután láttam az előadásban. Életigenlő, hiteles, elragadó, minden mondata, minden mozdulata olyan volt, hogy úgy éreztem, megállt a homokóra.

Cuhorka Emese pedig olyan volt, mintha Siát láttam volna táncolni, csak élőben és az orrom előtt öt méterrel. Elképesztő előadó. Ami azért még ennél is jobban tetszett, az az, hogy micsoda kapcsolatba került Fahidi Évával. Ahogy egymáshoz érnek, mint a nagyi és a lánya. Emese vigyázott Éva minden mozdulatára, leste a hogylétét, vízzel kínálta. 

Az ő duettjükből állt össze a történet. Az idős és a fiatal összefonódása. 

Az előadás olyan volt, mintha improvizáltak volna, nagyon közvetlen volt, mintha hozzánk, nézőkhöz beszéltek volna, de aztán persze kiderült, hogy ez egy nagyon is összerakott színdarab.  

Az is nagyon érdekes volt, ahogy ugráltak az idősíkban, hol 7 éves énjükről meséltek, hol a 18 évesről, aztán megint vissza a 7 éveshez és így tovább, ami zavaró is lehetett volna, de egyszer csak leesett a tantusz és megértettem: az idős emberek is pontosan így szoktak "ugrálni" az időben. 

Sokat nevettünk az előadás során, annyira jó poénokkal jöttek, de képzeljétek, én életemben először sírtam színházban, mert azért ez az élettörténet nagyon is súlyos, miközben Fahidi Éva mindennek ellenére nagyon pozitív. Próbáltam magam tartani, erősnek mutatkozni, de ezek a könnyek csak úgy jöttek. Nem kibuggyantak a szememből, amikor drámai volt a hangulat, hanem észrevétlenül kigördültek. Azt vettem észre, hogy potyognak. Nem akartam én ott sírni Bazsi és Réka közt, hogy nézne az ki?!? - gondoltam magamban. De befolyásolhattam volna én a könnyeimet, amikor felcsendült Chopin? Vagy amikor a haláltáborokról mesélt? Nem. 

fidelio.hu

Ha lehetőségetek van rá, nézzétek meg!