Rémálom

Már a második éjszaka voltak rémálmaim. Szörnyen lefáradok alvás közben, érzem, hogy egyre rosszabb, nem elég, hogy nem pihenek, de még a maradék energiámat is lehúzza. 

Ma hajnalban például Moszkvában jártam*. Én kirándultam, a kollégáim pedig dolgoztak és tovább nem mesélem el, mert egyrészt nem is emlékszem már kristály tisztán, másrészt nyilván nem is olyan érdekes. 

Tegnap végre találkoztam Éva barátnőmmel, akivel 7 (hét!) éve nem láttuk egymást személyesen. Minket összeköt egy szál. "Cellatársak" voltunk a SOTE I-en, amikor terhesek voltunk. Három hónapon át laktunk egy kórteremben, ágyszomszédok voltunk. Megismétlem: három hónapon át! Egyszer megszámoltam, valami 101 napra jött ki az ottlétem. 

Ő ikreket várt, én a kislányomat. Mindketten magas vérnyomás miatt lettünk bevarrva, aztán persze halmoztuk a kórokat. 

Jót nosztalgiáztunk tegnap. Jót a francokat, ez azért erős lenne. Ő elveszítette az egyik babát, én pedig előtte egy kisfiút. Akkoriban még morcos voltam, hogy nincs igazság a földön, ő 27. hétre szült egy élő gyereket, én meg 27. hétre egy nem élőt. Ami hülyeség volt tőlem, mert ő is elveszített egy gyereket, és akkoriban még nem tudtam, mivel jár koraszülöttként a világra jönni. Én a dolgok jó részét akartam látni, illetve még nyalogattam a sebeimet, gondolom ezért láttam úgy, ahogy. Azóta persze másként látom a világot, beleástam magam a témába, tisztában vagyok vele, hogy vannak dolgok, amelyeket nem lehet befolyásolni. Esik, ahogy puffan, ami szarul hangzik, de így van. 

Éva mesélte, hogy szülés után négy hónappal is jegyzetelte, hogy mennyi vizet ivott meg és mennyit pisilt ki. Az anyukája szólt rá, hogy hékás, erre már nincs szükség. Ettől függetlenül fejben még két évvel később is számolta, hogy mennyit ivott meg aznap. Tényleg fel kellett jegyeznünk, hogy mennyit ittunk és mérőedénybe kellett pisilnünk, aztán feljegyezni mindent egy adatlapra. Aztán kellett még méricskélni, hogy mennyi szénhidrátot ettünk, vércukorszintet mérni, vérnyomást, persze, magzatmozást, meg mi mindent még. Állati volt. 

Elmeséltük, hogy mi magunknak kellett ágyneműt húzni. Kislattyogtunk a nővérszobába, kértünk tiszta ágyneműt, áthúztuk, a használtat visszavittük a nővérszobába. Azoknak a lányoknak, akik kénytelenek voltak 24/24-ben feküdni, a nővérek húzták át az ágyukat.
Mi magunk végeztük el a CTG vizsgálatot is (magzati szívhang monitorozás). Minden reggel indult a vadászat, hogy ki csap le előbb a jobb gépekre. Voltak olyan gépek, amelyeknek a zsinórja már szét volt esve, látszódtak a huzalok. Az ikresek vért izzadtak, mire meg tudtak csinálni értelmesen egy 20 perces vizsgálatot. Szorozva kettővel, hárommal, kinek hány magzat volt a méhében. Ott is az volt, mint az ágyneműnél, mentünk, kértünk zselét, keresgéltük a kórtermekben a gépeket, számoltuk, hogy körülbelül mikor kerülhetünk sorra. Tök önállóan. Azért persze volt, hogy ezekkel a gagyi gépekkel nem találtuk a magzat szívhangját és akkor jött egy nővér segíteni, ők azért mégis csak dörzsöltebbek a zöldfülű terheseknél. 

Arra is emlékeztünk, hogy az én matracom annyira ultra gagyi volt, hogy egyszer, amikor csak ketten maradtunk a szobában, mert éppen nem adódott senki más a másik két ágyra, akkor én bizony kicseréltem a matracot az ágyamon, mert szó szerint nem bírtam tovább. Mintha ágyrácson kellett volna feküdnöm, olyan volt. 

Képzeljétek, én voltam a "lázírólány". Minden reggel végig kellett másznom az emeleten és minden terhes hőmérsékletét fel kellett jegyeznem egy adatlapra. Ez jó volt, mert legalább bratyizhattam mindenkivel. Van olyan ismerősöm a facebookon, aki addig kutatott, míg meg nem talált, engem, a lázírólányt. Elmesélte, hogy nagyon megszeretett, mert mindig szívesen beszélgettem vele és ez akkor nagyon fontos volt számára. Micsoda életsztorikat lehetett megismerni, azt a mindenit! 

Kár, hogy akkoriban, ami azért nem is volt olyan nagyon régen, 2009-et írtunk, még nem volt lehetőség laptopot bevinni a kórházba, mert nem volt mobilinternet, akkor meg minek?!? Mondjuk jobb is, így is jártak be emberek lopni, pláne a szemészetre, ahol a frissen műtött szeműekhez jártak, és ugyan nem a szemüket kilopni, csak a szekrényük tartalmát. Még ilyen infók is eljutottak hozzánk, a szülészetre. Micsoda sztorikat lehetett volna megírni! 

Utána még találkoztam Vera barátnőmékkel. Sajnos úgy néz ki, hogy jövő húsvétig nem látjuk egymást. Kivéve, ha a férje besózódik és eljönnek a The Cure koncertre. Meglátjuk. Hiányozni fognak. 

Verával is nosztalgiáztunk. Vele 1982 óta vagyunk barátnők, de ezt már meséltem. Átzongoráztuk, hogy az akkori gyerekcsapatból kinek hogy alakult az élete. Kikből lett valaki. Érdekes sztorik ezek is. Megállapítottuk, hogy élhetetlenek vagyunk és nem tudunk kellőképpen segget nyalni, ezért tartunk itt. 

Végül hazamentem. 

* Azt hiszitek, megússzátok az álomfejtést, mi? Na nem! :D 

Azért Moszkva, mert apukám egy régi kollégája most költözött haza onnan, mindent látni a Facebookon. Ennek a régi kollégának a lánya egy szép lány, kifejezetten szép az arca (szeretem a szép embereket, na!). Apukám mondta nekem pár hete, hogy nézzem meg, bezzeg ő mennyire jól néz ki. Utalva arra, hogy én meg nem. Aztán egyszer csak azt láttuk, hogy nyaralni mentek és ott már nem csak a lány arca látszódott, hanem az alkata is, és hát 1,5-szer akkora, mint én. Vagy ugyanakkora. De nem törékeny. Tököm tele ezzel a kövérséggel. Persze, tudom, torna, diéta, életmódváltás. Nem könnyű. 

Beszélgettünk Veráékkal erről a témáról is. A férje is mondta a magáét, hogy a saját anyja, aki nem egy hülye nő, mindig szembeállítja őt a tesójával: "nézd meg, Eleni jár edzeni!", "nézd meg, Jorgosnak bezzeg már van gyereke!". Mire jó ez? Jorgosnak sem lenne semmi baja Elenivel, és én is imádom a tesómat, ő egy nagyon rendes, szeretetreméltó fiú, de ezzel a szembeállítással elindul az emberben egyfajta féltékenység, egyfajta irigység. Azért szerencsére apukám nem mindig csesztet a kövérségemmel, van, hogy napokig nem téma.