Modena (túl sok fotó)

Ferrari úr első szerelőműhelye. Ma múzeum.

Dagi a háttérben.

A múzeumban van étterem is. Januárban ettem utoljára olyan finomat, mint itt.
Az is Olaszországban volt. Grrr, ezek szerint nem valami sűrűn járok Taljánföldre.

Egy "bocconcino", parmezánkrémes cracker szárított olajbogyómorzsákkal.

Azt mesélte a szakács (séf?), aki mindig kijött a műhelyéből társalogni velünk, hogy
ez nem akármilyen hús, nem ipari, hanem Trentinóban készíti egy 76 éves signora,
akitől bátran vásárolnak, mert a minőség garantált.
Finom is volt! Balzsamecetet viszont én többet nem veszek sima gyalog boltban, mert
közelébe sem ér ennek, ami a fotón látható.

Róla beszéltem fentebb. Ő jött ki hozzánk és csak mesélt és mesélt.
Például azt, hogy az édesanyja Enzo Ferrari szakácsnője volt.
Itt megállt a homokóra, és azt hiszem, még most sem tértem magamhoz.

Ferrariék szakácsa mesélte, hogy saját kezűleg gyúrta és tekerte a tortelliniket,
mert ő ezt nem adja ki a kezéből. Ezt csak szívvel-lélekkel lehet csinálni, másképp nem megy.
Ez is parmezánsajtos szósz. Komolyan mondom, sírni támad kedvem, annyira finom volt!

Miliő

Tudom, hogy ciki ételt fotózni egy étteremben, de engem ez most nem érdekelt. Fotóztam és kész. Egyszerűen mindenkinek meg akartam mutatni ezeket az élményeimet.

Modenában nem kirándulgattunk, ezért csak ezeket a fotókat tudom megmutatni. Igaz, a cégnél is lőttem pár fotót, de gyanítom, hogy azok csak nekem okoznak örömöt. Én hozzávetőlegesen 22 éve nehézipari gépekre "masztizok". :D