Velőig meg vagyok hatva

Ma valami egészen szürreális dolog történt. Az ovis kiránduláson az egyik lány megkérdezte a nevemet. Elsőre nem gondoltam én semmire, ott álltunk többen, bandáztunk, mondtam a keresztnevem becézett alakját, mert mostanában azt szeretem, megkérdeztem az övét is, de ő tovább kérdezett, mégpedig az anyukám nevét, mivel - ahogy mondta - néha szokta látni őt az oviban. Akkor már megtorpantam, bátortalanul mondtam anyukám keresztnevét (közönség előtt nem akartam kitárulkozni), de még mindig nem sejtettem, hova akar kilyukadni. Megkérdezte a vezetéknevét is, mondtam, és akkor a lány rávágta, hogy hol dolgozott anyukám és nekem még mindig nem derengett semmi. Hát jó, gondoltam, egy munkahelyük volt, létezhet ilyen véletlen. De amikor kimondta az apukája nevét, ott megállt az idő, kimerevedtek a szemeim, kővé dermedtem, nem tudtam megmukkanni sem. Én ezzel a lánnyal együtt bandáztam, barátnők voltunk egészen pontosan 1975-től 1980-ig Kelet-Berlinben. Egy házban laktunk. A lányaink pedig most egy óvodai csoportba járnak és barátnők. 

Utána meglehetősen sokat beszélgettünk, elmeséltük egymásnak az azóta történt életünket (nem fért bele az időbe 35 év). Ő valódi festőművész is a rendes polgári foglalkozásán kívül. Kezdem magam szürke egérnek érezni a sok valóban érdekes ovis szülő között. Még, hogy szutyok nyócker... Micsoda kincsekre lelek, nem térek magamhoz.