Pipa vagyok

Mindig akad valami, amin pattoghatok, mint kecskeszar a deszkán. A múlt héten éppen azon, hogy Macskaszeműt (a kislányom új művészneve) elnevezte az óvónője Néma Kacsának, mivel nem hajlandó beszélni. Senkivel. Sem az óvónővel, sem a kis csoporttársaival. Az elején még csak a csoporttársaival nem állt szóba, viszont örömmel játszott és játszik velük ma is, még nevet is, ha valami vicces történik. Én egyedül ezt az óvónőt csípem maradéktalanul, mert ő az egyetlen, aki szívesen beszél két mondatot a szülőkkel és reggelente az ajtóhoz jön köszönni. Na nem mindig és nem automatikusan, de a többiek meg abszolút nem, csak gubbasztanak a sarokban a gyerekszékeken és a bajuszuk alatt köszönnek és meg sem moccannak. Általában egy-két gyerekkel játszanak (pl. memory), a többiek szerteszét. A gyerekeim meg ott állnak az ajtóban, mint Bálám szamara. A múltkor már ingerült lettem ettől a passzivitástól és közöltem a gyerekeimmel, menjenek csak be a terembe egyedül és találják fel magukat.

Vissza a kályhához. Annyira nagyon nem akadtam fent ezen a "lenémakacsázáson", de amikor a kis csoporttársak a játszótéren már nem úgy köszöntötték a kislányomat, hogy "sziaaaa Macskaszeműűű", hanem úgy, hogy "némákátyááá, néééémáááákátyáááá" (azon az irritáló, csúfolódó hangsúlyon), akkor felment a pumpa. Mire jók az ilyen ragadványnevek, pláne egy óvónő részéről? Egy nem látó kisgyereket Vak Tyúknak nevezne el? Egy duci kisgyereket Konyhamalacnak? A félénket Gyáva Nyúlnak? A büdös életbe!!!

Zavar, mert tudja jól, hogy éppen elváltunk apjukkal. Tudja jól, hogy a gyerekek másik országból, másik nyelvi környezetből érkeztek. Tudja, hogy megváltozott az életkörülményük. Tudnia kellene, hogy ezek egyenként is törést jelentenek egy gyerek számára, de nem, inkább fokozzák, halmozzák, gyerünk még egy lapát szar.

Ez egy oktató óvoda, ahová egyetemisták érkeznek élesben megtanulni az óvodapedagógus szakmát.

Vagy csak én drámázom túl és cuki a néma kacsa?

Tegnap pont ez az óvónő volt az esti ügyeletes, szóltam neki, hogy ne nevezze így a gyereket. Szerencsére jól vette, bár elsőre szívbajt kapott, hogy a játszótéren milyen hangsúllyal kántálják a gyerekek, mert persze nem voltam rest, előadtam neki legjobb színészi tudásom szerint.

És nincs vége, mert tudok még cifrákat mesélni az óvodáról...