2014. november 26., szerda

Nagy az az állatkert... (Túl hosszú beszámoló a hülye ovis szülőkről)

Tegnap délután szülői értekezlet volt. Természetesen mindkét gyerekemnek egyszerre volt, azonos időpontban, más-más teremben, én meg egy vagyok. Bementem hát Bandita csoportjába, ahol aztán naná, hogy kaptam hideget-meleget. 

Az első problémát azzal okoztam, hogy felszólaltam egy másik anyuka érdekében. Arról van szó, hogy a szülők zöme csokit is akar rakni a Mikulás-csomagba, de bioanyu nem, mert ő már régi motoros, van egy nagycsoportos lánya is, tudja, hogy fognak kapni az önkormányzattól és a menzaszolgálattól is műcsokit, minek költsük mi is ilyenre a pénzt. Felszólaltam, rávettem a többieket (kézfeltartással kell szavazni mindenről), hogy kizárólag értelmes csokit vegyünk, gagyit ne, legyünk tekintettel bioanyura is (aki kitartóan csak egészséges dolgokat ad a gyerekeinek). 
Mellettem a rosszfogú (értds: csúnya és hiányzó, de azért szimpatikus, mert nekem elsőre mindenki az) anyu mondta, hogy "de hát a gyerekek úúúúgy várják a csokit!"... 

Második problémát azzal okoztam, hogy meg mertem kérdezni, hogy a szülő-gyerek közös barkácsnapot lehetne-e mondjuk fél öt körül kezdeni, hogy ne maradjak le, de le lettem hurrogva. Persze nekem a fél öt is túl korai, nem érnék oda, de azért ábrándoztam róla egy sort. Aztán meg nyakon lettem öntve jeges vízzel (a macska meg fel lett mászva a fára).

A harmadik problémát nem közvetlenül én okoztam, hanem az előzőből fakadt. Lesz majd egy kis karácsonyi előadás, amit az óvónő úgy közölt, hogy jól megforgatta a szemeit, elbiggyesztette a szája sarkát, lesújtóan nézett és rám mérte az ütést: "már meg sem merem említeni, hogy mikor fog kezdődni..". OK, adást vettem. 
Ja, a legjobb, ezután még irányítottan beszólt, hogy aki reggel ügyeletre hozza a gyerekeit, azoknak délután ötkor már nem lenne szabad az oviban lenniük. Mondom: adást vettem! Tájékoztattam óvónőt, hogy dolgozni kell, mert élni kell valamiből, nincs más választás, sakk-matt (azt már nem mertem hozzátenni, hogy így is gáz, mert nem túlórázhatok).

Negyedik probléma, hogy írtak "bemeneti értékelőt" a gyerekekről. Szeptembertől novemberig. A fiam kapott egy x-et a romboló/agresszív rovatba. Kifutott belőlem a vér. Bár szóltak, hogy bármilyen kérdésünk van az értékelővel kapcsolatban, ne most tegyük fel, hanem máskor, én persze nem fértem a cipőmbe, megkérdeztem, hogy mennyire kell ezt a rombolást/agressziót komolyan gondolni és miért csak most "szólnak"? Miért nem tájékoztattak már korábban? Állítólag, ha kellene ezzel foglalkozni, akkor már kijöttek volna családlátogatóba és elirányítottak volna a nevelési tanácsadóba és pszichológushoz. Ezt válaszolták. Én nem hagyom magam, minden este, amikor megyek a gyerekeimért, megkérdezem, hogy hogy ment a napjuk, de a válasz mindig az, hogy minden rendben. Az első pár hétben (szeptemberben) még szóltak, hogy Bandi nem eszik és nem beszél, aztán ez is elmúlt, mert azóta eszik is, beszél is. 
Bezzeg Franciaországban, amikor Bandita bekerült az oviban, az óvónő szólt azonnal, hogy verekszik (halálosan cikinek éreztem), megkért, hogy beszéljek a gyerekkel és szólt, hogy ő is fog beszélni vele. A gyerekem szó szerint egy (kis ráhagyással kettő, de nem több) hét alatt teljesen abbahagyta a verekedést. Itt még azt sem tudom, mit jelent a rombolás/agresszió. Verekszik? Ha verekszik, miért nem szóltak? Vagy beszéltek ők vele? De ha beszéltek, akkor novemberben miért van az az értékelőjén, hogy gáz van? Vagy ha nincs gáz, mert hát azt mondták, hogy nincs, akkor miért írták le? 

Az ötödik probléma, de ehhez már nem szóltam hozzá, szépen be lehet engem idomítani és kussolok én, szóval a negyedik az, hogy lesz felnőtt farsangi buli. A Gozsdu udvarban. Hogy megismerhessük a pedagógusokat más aspektusból (???). Lesz enni és inni (??? miből??? Hát még wc-papírt sem kapnak a KLIK-től, kocsmázásra miből jut???). Én imádok bulizni, de úgy érzem, sokat fizetünk. Kell ajándék az óvónőknek, a dajkáknak, az igazgatónőnek, tegnap megszavaztuk a konyhás néniket is, mert segítenek feladni a cipőket a gyerekekre (az enyémre szisztematikusan kacsalábasan... hm... büdös a szitu, de nyilván én vagyok rosszindulatú), mindenkinek névnapra, karácsonyra, pedagógusnapra, évzáróra. Emellett ugye színház, kirándulás, zöldség-gyümölcs, wc-papír, szappan, zsepi, szalvéta, fogkefe, fogkrém, papír is jól jön és mi minden még. Szóval Gozsdu... Vagy én vagyok túl szarrágó? Most őszintén, én vagyok fösvény, garaskodó, smucig? 

Hatodik probléma, amihez már megint hozzápofáztam, a személyiségi jogok. Az egyik anyuka feldobta az ötletet, hogy behoz egy fényképezőt az óvónőknek, hogy láthassa a gyerekét, aki még kicsi és nem igazán mesél az oviról. Kíváncsi, miket csinálnak. Szerintem jó ötlet, de anyuka le lett szavazva, mert hát a személyiségi jogok és a szülők zöme nem akarja látni a csemetéjét a FB-on. Én meg felemeltem a kezem, mint az isiben és hozzászóltam. Az ovi honlapján van egy galéria, teles-tele a gyerekek fotóival. Ja, hát azokra aláírtak a szülők egy beleegyező nyilatkozatot. Én meg vissza: hát erre az új ötletre is írhatnánk nyilatkozatot. De nem, nem lehet azt csak úgy! Meg kell kérdezni a vezetőséget. Komolyan mondom, egy csomó szülő utálta a gondolatot, hogy a gyereke felkerüljön az internetekbe. Basszuskulcs, hát nem értik, hogy így is úgy is felkerülnek, mert az ovi honlapján, ha akarják, ha nem, ott lesz a gyerekük fotója? Hol a ráció???

Odasúgtam bioanyunak, hogy "bezzeg az ujjal mutogatás nem sért személyiségi jogokat, pfff!". Lehetne hetedik problémának nevezni, de csöndben maradtam. Van egy táblázat, melyen vezetik, hogy ki hol tart a csoportpénz befizetésekkel és bizony van pár szülő, aki nem fizetett még egy fia kanyit sem (havi ezer Forint). A jelenlévők meg kikezdték ezeket az embereket, igaz nevek nem csengtek el, de hát mindenki tudja kikről van szó, hiszen le van írva a táblázatba feketén fehéren. Az óvónő is forgatta a szemét és mondta, hogy naná, hogy pont ezek a szülők nem hoztak még zöldség-gyümölcsöt. Persze ezt tilos volt a jegyzőkönyvben megemlíteni. Értitek??? Tilos!!! Bár mindent jegyzőkönyvbe kell venni, de ezt nem, mert különben megüthetik a bokájukat. Menten visszamegyek Franciaországba! Az, hogy nem a 12. kerületben élünk, hanem a nem túl gazdag nyóckerben, az nem számít. Ezek szerint nem olvasnak híreket (TV-ben híreket nézni egyenlő a nullával). 

Azt már meséltem, hogy a szeptemberi szülői értekezleten azt is mondták, hogy aki nem hoz orvosi igazolást, ha beteg a gyerek, akkor húha! Mire az egyik anyuka szólt, hogy a fia orra folyamatosan folyik, éppen orrmandula-műtétre várnak és az orvos kiadja az igazolást, hogy egészséges, mivel nem fertőző. Erre az óvónők (mindketten) közölték, hogy nekik jogosultságuk van jelenteni (drága óvónő, úgy érti, fel?) az orvost a megfelelő fórumon, mert mi az, hogy orrfolyós gyereknek kiad egészséges igazolást. Értitek? Lehet, hogy csak fenyeget, de hogy a francban kérdőjelezheti meg az orvos véleményét??? 

Itt tartunk. 

Amit leírtam, az teljesen megfelel a valóságnak. Kicsit sem kamu, sajnos.




2014. november 25., kedd

Pipa vagyok

Mindig akad valami, amin pattoghatok, mint kecskeszar a deszkán. A múlt héten éppen azon, hogy Macskaszeműt (a kislányom új művészneve) elnevezte az óvónője Néma Kacsának, mivel nem hajlandó beszélni. Senkivel. Sem az óvónővel, sem a kis csoporttársaival. Az elején még csak a csoporttársaival nem állt szóba, viszont örömmel játszott és játszik velük ma is, még nevet is, ha valami vicces történik. Én egyedül ezt az óvónőt csípem maradéktalanul, mert ő az egyetlen, aki szívesen beszél két mondatot a szülőkkel és reggelente az ajtóhoz jön köszönni. Na nem mindig és nem automatikusan, de a többiek meg abszolút nem, csak gubbasztanak a sarokban a gyerekszékeken és a bajuszuk alatt köszönnek és meg sem moccannak. Általában egy-két gyerekkel játszanak (pl. memory), a többiek szerteszét. A gyerekeim meg ott állnak az ajtóban, mint Bálám szamara. A múltkor már ingerült lettem ettől a passzivitástól és közöltem a gyerekeimmel, menjenek csak be a terembe egyedül és találják fel magukat.

Vissza a kályhához. Annyira nagyon nem akadtam fent ezen a "lenémakacsázáson", de amikor a kis csoporttársak a játszótéren már nem úgy köszöntötték a kislányomat, hogy "sziaaaa Macskaszeműűű", hanem úgy, hogy "némákátyááá, néééémáááákátyáááá" (azon az irritáló, csúfolódó hangsúlyon), akkor felment a pumpa. Mire jók az ilyen ragadványnevek, pláne egy óvónő részéről? Egy nem látó kisgyereket Vak Tyúknak nevezne el? Egy duci kisgyereket Konyhamalacnak? A félénket Gyáva Nyúlnak? A büdös életbe!!!

Zavar, mert tudja jól, hogy éppen elváltunk apjukkal. Tudja jól, hogy a gyerekek másik országból, másik nyelvi környezetből érkeztek. Tudja, hogy megváltozott az életkörülményük. Tudnia kellene, hogy ezek egyenként is törést jelentenek egy gyerek számára, de nem, inkább fokozzák, halmozzák, gyerünk még egy lapát szar.

Ez egy oktató óvoda, ahová egyetemisták érkeznek élesben megtanulni az óvodapedagógus szakmát.

Vagy csak én drámázom túl és cuki a néma kacsa?

Tegnap pont ez az óvónő volt az esti ügyeletes, szóltam neki, hogy ne nevezze így a gyereket. Szerencsére jól vette, bár elsőre szívbajt kapott, hogy a játszótéren milyen hangsúllyal kántálják a gyerekek, mert persze nem voltam rest, előadtam neki legjobb színészi tudásom szerint.

És nincs vége, mert tudok még cifrákat mesélni az óvodáról...



2014. november 23., vasárnap

Ketreceim

A hócipőm tele a függőségekkel. Állandóan sakkban tart valami. Ki akarok szabadulni az önketrecből. Három hete eldöntöttem, hogy újra örökre le kell szoknom a cigiről. Sikerült is egy héten át nem bűzölögni, csak hát a nagy indiánfőnök olyanokat mondott, hogy elszállt az agyam és rágyújtottam. Felhívtam egy kollégát, hogy adjon azonnal egy cigit. Igen ám, de most megint írt IKL a dohányzás ártalmairól és most ettől már végképp selejtnek érezném magam, ha újra rászoknék. Az első leszokásnál is őt olvasva mondtam magamnak, hogy STOP.
Persze a terhességek és szoptatás közben egyáltalan nem nyúltam cigihez és az is mázli (talán...), hogy csak 30 év fölött kezdtem. 

Aztán van a másik nagy démon, a zabálás. Név szerint a kényszerevés. Érdekes, a legutóbbi értékelhető fogyás sem önmagamnak volt köszönhető, hanem anyukámnak. Ő, aki a világ legtürelmesebb és legtoleránsabb embere szólt rám, hogy elég legyen. Már ő sem bírta nézni, hogy elgurulok. Sajnos most újra kell kezdenem, mert visszaestem. Sosem leszek normális. Pedig tudom a szabályokat. Terhesség alatt, "hála" a diabétesznek, nagyon is komolyan tudtam venni a diétázást. Most meg? 

Folyó héten az internetből lett elegem. Irgalmatlan sok időt lop el a gyerekeimtől és önmagamtól is. Pedig már erről is ügyesen leszoktam, hála a Telecom töketlenségének. Kereken 28 napot kellett várnom a net bekötéséhez, mert az ügyintézők (szám szerint 7, valódi is, telefonos is) nem látta, hogy nincs beikszelve egy rubrika a monitorjukon, miáltal a szerelőbrigád nem látja, hogy létezik egy megrendelés, melyet teljesíteni kellene. Hétszer reklamáltam, rengetegszer telefonon is, de ez utóbbit megelégeltem, mert csak a pénzt nyelte a telefonomról. 
Sajnos a netre csúnyán és gyorsan rá lehet szokni.

Ezen felül még rágom a körmeimet és a körömágyaimat, recsegtetem a csontjaimat, főleg az ujjaimat., csavarom a hajamat, rágom a számat, de ezek annyira nagyon nem zavarnak, maximum leesnek az ujjaim jövőre. Próbálom csökkenteni, de nem izgatom magam rajta túlzottan.

Még jó, hogy az alkohol és a szerencsejáték nem hoz lázba.

Megmutatom, mit csinálok internetezés helyett. Tejes dobozból karácsonyi dekorációt. Igaz, miközben Marissal ragasztgattunk, addig Bandi kiöntötte a piros festéket a fehér szőnyegre. Szerencsésre nem mindet. Egy pillanatra nem figyelek oda és már össze is törte az egyik havazógömbömet a sok közül (gyűjtöm, de ezt csak lazán, kb. 30-nál tartok).


2014. november 22., szombat

Kortárs francia nyelvlecke

Annak, aki franciául tanul vagy akar tanulni hamisítatlan francia metakommunikációval fűszerezve, ez a videó jól jöhet. Van egy kolléganőm, franciából készül nyelvvizsgázni januárban, de ő nem tud olyanokat, hogy "impec'", "möf", "tu déconnes ou quoi?" és hasonlókat, amik persze egy nyelvvizsga során nem szükségesek, csak a valódi francia hétköznapokban elengedhetetlenek, ha nem akarunk a körön kívül maradni. 

Aktuálisan a videóban szereplő a francia férfí színész nagy Ő-m. Romain Duris. Orrfelhúzással*, szájbiggysztéssel, fejrázással együtt. 

A fejem lágya, hogy mikor fog benőni? Örök rejtély.







Még nem láttam a Casse-tête chinois c. filmet, de már tűkön ülök!

* Tamkó ;)


Ui.: csak rendes pc-n látni a videót, tablettről nem. Nem tudom megjavítani.




2014. november 21., péntek

Filmajánló: I nostri figli

Vettem egy nagy levegőt és két mozijegyet, holott partnerem még nem volt hozzá. Mázlik mázlija, hogy - mit ad Isten/isten, mit nem - Krisztus barátnőm pont aznap járt Budapesten. Egy szem éjszakára! És ráért! Annyira jó volt vele nosztalgiázni... Régen vele (is) jártam az olasz filmhét filmjeire.

A mozi előtt még lehörpintettünk egy Aperol Spritzet, mert az olyan divatos itthon is, Franciaországban is, Olaszországban alap, aztán beültünk magára a filmre, amit most nem spojlerezek le, hátha egész szezonban vetíteni fogják és nemcsak aznap este, amikor mi láttuk. Érdemes megnézni szerintem, pláne akinek van egy kis olasz agylövése és szereti megfigyelni az olasz társadalmat.


A film főszereplőit azért felsorolom, mert fergetegesek.

Alessandro Gassmann, aki a nagy Vittorio Gasman fia, édesanyja, Juliette Mayniel, is színésznő, de őt nem ismerem. Alessandro az én szememben színészóriás. Szerelmes vagyok belé. 

Giovanna Mezzogiorno, ki ne ismerné őt itthon is? "A szemközti ablakban" például imádtam.

Luigi Lo Cascio, belé is szerelmes vagyok. La meglio gioventùban szerettem meg. Találkoztam vele élőben is. Na jó, csak színész-néző találkozó volt, de elolvadtam tőle.
A legenda úgy szól, hogy lehetett kérdezgetni Luigitől mindenfélét. A végén már úgy kellett a közönséget noszogatni, bátorítani, amikor én odasúgtam Wildnek (az igazi olasz filmnéző partnerem), hogy hm, jó lenne tudni a hotel nevét és a szobaszámát. Már mindenki kifogyott a kérdésekből, mire Luigi mondta, hogy egy lány igazán megkérdezhetné tőle a hoteljét és a szobaszámát. :D Sajnos inamba szállt a bátorság, illetve nem voltam én soha olyan szép, hogy ilyet meg mertem volna lépni meg hát mit szólt volna az elhunyt nagyanyám? Egy úrilánynak nem jutnak eszébe ilyen dolgok...

Barbora Bobulova, akinek az édesanyja magyar. Ő is annyira felkapott színésznő Olaszországban, mint a mi Osvárt Andreánk. Apropó, a Zűrös olasz esküvőre már szerdán nem lehetett jegyet kapni, holott csak pénteken vetítették. Lecsúsztam róla. 

A két fiatalt, Rosabell Laurenti Sellerst és Jacopo Olmo Antinorit még nem ismerem.




A film végén befaltunk egy gyrost és megbeszéltük az életeinket. Mindeközben Mary Poppins vigyázott Marcsira, aki abszolút élvezte Mary P. társaságát. Bandi a szüleimnél betegeskedett (láz és torokgyuszi).


Beakadt a lemez

Előre is sűrű bocsánatot kérek, mert hát nőnemű vagyok és mi nők bele-beleesünk a "Bocs, hogy élek!" csapdájába. Én mindenképpen. Remélem, mások vigyáznak magukra!

Arra akarok kilyukadni, hogy beakadt a lemez és most meg másról sem tudok beszélni, csak a gyerekekről és a munkáról. Szóval, bocs! De mit csináljak, egyszerűen nem történik semmi, ami kizökkenthetne és gondolkodásra késztethetne. Ja, de! Múlt héten voltam moziban, csak nem jutott idő elmesélni. Majd a következő posztban, mert hangot akarok neki adni, többet érdemel, mint besüllyeszteni két pelenkázás közé.

Amiről eredetileg írni akartam, az a gördülékeny reggeli rutin agyoncsapása az esti hercehurcával.

Beismerem, azért nálunk az esték nem mennek olyan flottul, mint a reggelek. Este, mert másnak nem nevezhetem, hiszen már vaksötét van fél ötkor is, amikor megyek a gyerekekért az oviba. Már a kapuban nyafognak, hogy ők nem villamossal akarnak menni, hanem metróval. Ami teljesen értelmetlen, mert hazafelé csak a villamos jó. Szóval nyafognak. Állati fáradtak lehetnek. Nem tudom mennyit pihennek ebéd után és azt sem, hogy mennyit esznek. Egyáltalán, esznek? 

A boltban még csak-csak elmegy, de amint kilépünk, megint indul a hiszti. Szerencsére nem látványos hiszti, nem verik magukat a földre (úgy adom elő, mintha olyan marhára mintacsalád lennénk, holott...). Hazáig gyalogolni kell, két sarok az egész, de alig bírják szuflával. 

Otthon aztán nincs kegyelem. Indul a sikoltozás, a futkározás, a verekedés. Hm, honnan szedik az energiát, mikor a bejárati kapunkig alig bírják magukat elvonszolni?!?!? És én nem értem, miért nem értik még mindig, hogy tilos verekedni. Nem értik, pedig én is egyre türelmesebb vagyok velük, már csak otthon a szüleimnél szakad el néha a cérna, de hatszemközt már-már kifejezetten (hm, itt ellentmondást neszelek) jóságos anya vagyok. Kár az elvesztegetett évekért, amikor nem voltam az. De most mit csináljak, tiszta idegzsába vagyok, amikor bírálnak, és apjuk ebben mester volt.

Az a helyzet, hogy úgy kell kirángatni a képz.. Basszuskulcs, 2.30-kor felébredtem, azt hittem reggel van, most meg szétszakad a fejem, borzasztó álmos vagyok, a jobb szememmel homályosan látok és tessék, nem jutnak eszembe a szavak, nem tudom mit akartam írni, egy szó, mint száz: újra meg kell győznöm magam, hogy alapjában véve nem vagyok szaranya.

Ja és hiányzik a világosság. Franciaországban állandóan pattogtam, hogy késő este is világos van, most meg kiborít a délután négy órai vaksötét. Mintha eddig nem tudtam volna. 

2014. november 19., szerda

Cenzúra nélkül

Aki gyereket vár vagy tervez ne olvasson tovább! Tényleg ne! Mondom, ne! Bár lehet, hogy jobb tisztában lenni vele, hogy az élet nem egy vattacukor és bárkivel előfordulhatnak gebaszok?

Megszületett Zsuzsu babája. 2,7 kg volt, 7 hónapos, (nem tudom, pontosan hány hetes, januárban kellett volna megszületnie). Megnézhette. Azt mondta, szép volt. Még fel is öltöztették. Most intézik a hamvasztást. (Boncolás nem lesz? Nem tudom.) Anyósom kifizetett 15 Eurót, hogy Zsuzsuval maradhasson egy szobában, ne legyen egyedül az első éjszakán.
Pszichológus már szülés előtt is foglalkozott vele, amikor megtudta, hogy beteg a magzat.
Mindez Franciaországban.

Egy másik ismerősöm, aki szintén halott magzatot szült, nem nézte meg a babáját, de zárt borítékban kapott róla fotót és kis gipsz kéz- és lábnyomatot. Később, ha mégis akarja, megnézheti. Ő 16 hetesen szült.
Ez is Franciaországban.

Ehhez képest én harmadmagammal szültem egy szülőszobában. Magyarországon, Budapesten, egy jónevű kórházban (én annak gondolom... -tam?). 2008-ban. Vasárnap lesz 6 éve.

Függönnyel voltunk elválasztva. A jobbomon fekvő lány egy órával előttem szült (az üvöltözős, káromkodós típus), a balomon lévő lány nem szült, csak napok óta nyitott méhszájjal feküdt, téglával felpolcolt ággyal (a lábnál lévő ágylábak alá pakolnak ilyenkor pár valódi téglát), és próbálták visszatartani a magzatot. Tehát az a lány jónéhány szülést végighallgatott. 

Nekem azt mondták az orvosok, jobb, hogy nem néztem meg. Nem civilnek való.
Az enyémet nem öltöztették fel. Franc tudja hova vitték. Jó, hát gondolom a közös égetőbe. Évekkel később is marcangolt ez az űr, rákérdeztem IKL-nél, hogy megy ez, holott az ember tudatalatt tudja, még ha nem is egészségügyis. Azóta is ott van bennem, hogy meg kellett volna nézni, bár elfogadom az orvosok véleményét is, mivel az enyém nem gyarapodott rendesen, kicsi volt és ki tudja mikor halt meg... Igaz, három hetet a kórházban feküdtem, akkor még élt, dopplerrel hallgatták a szívhangját, de kiengedtek a kórházból és 10 nap múlva elmentem egy privát ultrahangra, ahol közölték a hírt és még le is basztak, hogy nem járok terhesgondozásra?!? Ma sem értem, hogy nézték ki belőlem. Azért annyi lelki erőm még akadt az adott pillanatban, hogy elmondjam nekik, három hetet kórházban feküdtem és minden nap szóltam, hogy nem mozog a magzat, de le lettem intve, hogy első baba, majd fogom érezni, csak várjak...
Szülés után az első éjjel a szülőszobában maradtam, a többi napon négyágyas szobában az abortuszra várókkal.
Pszichológus nem, de egy kedves klinikai gondozó elbeszélgetett velem a szülés után. Egyszer. Bár mondta, hogy csak szóljak, ha még szükségem lenne beszélgetni. Szóltam is, de lerázott azzal, hogy látja rajtam, erős vagyok, nem lesz velem baj.
Az orvosok, szülésznők mind kedvesek voltak. Néhányan szigorúak, távolságtartók, de még ez is érthető.

Hetek múlva elmentem Singer Magdihoz, aki csoportterápiát indított, de nehezen ment, a csoport lemorzsolódott, pedig hasznos volt. Rajtam segített.

Legfeljebb hamucipőke

Nincsenek gondolataim. Pontosabban vannak, de silányak. Reggel ötkor kelek, hat után ébresztem az elsőt, negyed hétkor a másodikat, háromnegyedkor már kipisilve, felöltözve, megreggelizve, fogmosva, megfésülve kilépünk a kapun, hála ég (vagy a következetes esti rutinnak, amiből nem engedek) röhögve, futólépésben suhanunk a körúton, hét órakor kilépek az ovi kapuján, irány a metró, a budaörsi busz felé, nyolc előtt tíz perccel becsekkolok a munkahelyemen. Tegnap óta már hét és fél órát robotolok. A maradék egy órát ebéddel és traccspartival töltöm. Muszáj beszélgetni a többiekkel, kiengedni a gőzt, mert a szobámban van egy kolléganő, aki egész nap beszél (mérnök és hangosan fejben számol, hétszer hét negyvenkilenc...) és nekem kifüstöl tőle az agyam, nem tudok koncentrálni. Már nem tudok túlórázni, mint a gyerekek előtt, mert így is ötre érek értük az oviba, ahonnan beugrunk a kisboltba friss kiflit vásárolni és persze valamit, amit a gyerekek választanak. Kukacos gumicukrot, csokis "joghurtot" (Franciaországban így mondják a csokis pudingot), ivójoghurtot. Itthon engedem, hogy kiengedjék az energiát, amit napközben nem pazaroltak el. Futkároznak, birkóznak, sikítoznak, óriási rumlit csapnak, közben én vacsorát készítek. Vacsora, fürdés, pizsama, aztán mese nincs, rendet KELL rakniuk. Ezek után jöhet a mese. Nyolckor, legkésőbb fél kilenckor alvás. Sajnos én is elalszom velük. Igaz, éjfélkor felébredek, mert csörög a telefonom. Softverhibás, nincs mit tenni, éjfélkor ébreszt. Bárcsak Hamupipőke lenne ennek a mesének is a vége... olyankor kicsit olvasok, de blogot írni nincs erőm (mintha ahhoz muszklik kellenének...). 

Mindenesetre egyelőre nagyon is élvezem a mókuskereket. Ezt a részét igen. Sajnos sokakat idegesítek. Anyukám kiosztott, mert nem szép gombát vásároltam szombaton. Szerintem teljesen jól kinéző gombák voltak. Apukám leszid, ha fegyelmezem a gyerekeket (na jó, éppen kiabáltam). Unokatesóm hátam mögött kifikázott. Hm, nincsenek is olyan sokan.

Most jut eszembe. Hogy tehette Michele Sità? Belement a játékba és szerepel a Barátok közt szuperprodukcióban, amit én ki nem állhatok. Jó, régen, úgy 110 évvel ezelőtt még én is néztem, bevallom. Michelet nem ismerem jól, de azt tudom, hogy itt Magyarországon nagyon szépen igazgatja az olasz kulturális életünket. Mi lenne velünk nélküle? Azzal nyugtatom magam, hogy talán egy milliméterrel jobb, mintha valami valódi fosat valóságshowban szerepelne. Vagy csak én vagyok túl szigorú műértelmiségi?



2014. november 17., hétfő

Itt vagyok, a munka világában

Annyira leírhatatlanul jó érzés, hogy végre igazából dolgozhatok. Eddig sokszor szó szerint nem volt mit csinálnom, napi 7,5 órában unatkoztam (netezetem, de nem felhőtlenül...), hiába topogtam a vezetőség ajtajában azzal, hogy ha meglátnak, berántanak és adnak munkát.

Annyira jól esik a munka, hogy bizsereg tőle az agyam. Most egy elég kemény jogi szöveget fordítok, 12 oldal, sietni kell, bekrepálok, de még így is kifejezetten élvezem. Persze belátom, hogy ez csak nekem nehéz, mert ennyi "üdülés" után (itt a gyereknevelést nevezik annak) elég alaposan berozsdásodtak az agytekervényeim. Rendszeresen bonjourt köszönök buon giorno helyett. Nehéz visszatalálni az eredeti pályámra. 

Letelt egy hónap, már csak kettőt kell kibírni, hogy ne legyek homeless.

2014. november 12., szerda

Charles Aznavour

Tessék, itt tartok!  Úgy kell magam visszafogni,  hogy ne zokogjak potyogjanak a könnyeim a munkahelyemen. Fojtogat a nosztalgia. Piszkosul hiányzik a francia rádiózás. Hála ég, hogy ma már az internettel ez nem akadály. De nem mehetek vissza, nem, nem, nem!

Anyósom, akit nem mindig csípek, mindig úgy énekelte ezt a dalt, mint egy himnuszt és már én is úgy, de azért az István a királyt (és még sorolhatnám miket) is úgy, nem kell félteni minket magyarokat sem. 




2014. november 11., kedd

Jelentés egy másik óvodából

Kollégámmal rendszeresen felrakjuk a végtelenített lemezt, és a gyerekeink óvodai életéről beszélgetünk (ha már szülésről nem tudunk).

Azt mesélte, hogy a kislányának már az első hetekben megtanították az ovi mottóját, amit katonásan rikkantott otthon is. Kapaszkodjatok meg!


Csend, rend, fegyelem! 


Igen. Három és fél éveseknek tanítják ezt a vezérmondatot, mihez tartás végett. Ami még furcsa, hogy nem egy ócska oviban, hanem egy jóféle II. kerületiben. 

2014. november 10., hétfő

Szörnyhal

Túl gyakran villan be a fejembe egy-egy franciaországi helyszín. Mintha az otthonomat téptem volna ki magamból az elköltözéssel, holott otthonról szó sincs. Otthonnak soha nem neveztem  Franciaországot. Ezek szerint viszont mégis piszkosul hiányzik. 

Hiányzik a templomunk, a körforgalmunk, a piacunk, az utca emberei, akik rám szoktak köszönni, hiányzik a pékségünk, a tánctermünk, a sétányunk, a patikusunk, a körhintáink és sorolhatnám... 

Ma véletlenül megtaláltam ezt a furcsa, döglött, beazonosíthatatlan halas fotót és elszorult a szívem. Mi a francért jöttem haza, itthon nincsenek ilyen furcsa őslények. De gyorsan tisztáztam magamban, hogy miért kellett visszajönnöm Észak-Kóreába az őshazába és most már rendben vagyok.

Alsó hangon is két méteres.










2014. november 7., péntek

XII. Olasz Filmfesztivál / Mittelcinemafest

Szerdán elindult az éves rendes olasz filmfesztivál, a Mittelcinemafest. Mindig nagyon jó szokott lenni. Én a gyerekek születése előtt minden nap ott ültem a Puskin moziban, töretlenül és rendszerint beleszerelmesedtem egy-egy rendezőbe vagy színészbe, aki hajlandó volt eljönni sztárvendégnek és beszélgetni a közönséggel. Idén Osvárt Andrea lesz az egyik fővendég. Kíváncsi vagyok rá, mert azt mondják, nagyon kedves nő. Kicsit irigylem is, hogy micsoda dübörgő olasz karriert futott be, én meg nem. Na jó, ahhoz mondjuk minimum szépnek kellene lenni, de legalább okosnak. 




Én persze nem tudok menni minden filmre, de talán kettőre eljutok. A drága Mary Poppins barátnő-kolléganőm bevállalta a gyerekeim felügyeletét, csak választanom kell magamnak egy szimpatikus filmet. Amíg Franciaországban töltöttem napjaimat, addig mindig nagyon hiányzott az éves olasz filmfesztivál-adagom, kerestem én, de Párizsban nem találtam, csak Annecyben vagy Toulouseban és egy harmadik messzi városban (már nem emlékszem, hol lehetett), ahová nem juthattam el. Most végre eljött az én időm! 

Mary Poppins pedig már nemcsak külalakra lesz hűséges a nevéhez, hanem tényleg felcsap bébicsősznek. Benne teljesen megbízom, van két gyereke és szerintem ő pályát tévesztett, minimum óvónőnek kellene lennie. Vagy a stand up lenne még jó neki.

A múlt héten csütörtökön egy pocsék vígjátékot néztünk meg, ami egyáltalán nem volt víg (Tamko, itt válaszolok, bocs, hogy csak most jutottam ide). Néha nevettünk, de leginkább kínunkban. Babysitting, a felvigyázó a film címe. Megnéztük mi a trailert, elolvastuk a szinopszist, de nem sejtettük, hogy ekkora baklövés lesz. 

Ha nem akarjátok megnézni, akkor olvassátok el az összefoglalóját. Bár ennyi időt sem érdemes pazarolni rá. 

Gyermeki fantázia

Korai, korai, tudom, tudom, de már elkezdtem puhatolózni a gyerekeknél, hogy mit fognak a Mikulásnak és a Jézuskának írni a levelükbe (írni ugyan még nem tudnak, de nem tiltakoztak). Befeküdtem velük az ágyba, hogy lenyugodjanak a pörgésből és rázendítettem, hogy hamarosan jön a Mikulás, ki kell pucolni a csizmákat és kirakni az ablakba. Persze Macskaszemű gyanút fogott, hát nem a kéményen keresztül kellene érkeznie? Elmagyaráztam neki, hogy lévén nekünk nincs kandallónk, kénytelen a Mikulás és a Jézuska az ablakon keresztül bejönni, az a legkézenfekvőbb. Majd a karácsonyfát is oda fogjuk telepíteni, kényelmi okokból, hogy megkönnyítsük a dolgukat. 

Macskaszemű átölelt és mondta, ő a legjobban a Jézuskát szereti. Én pedig visszakérdeztem, kíváncsi voltam, milyennek gondolja ő a Jézuskát. Kiderült, hogy szép ruhája van. Felül kék és csíkos, alul sárga és szoknya. Hm, valami nem stimmel, gondolkodtam, de nem esett le a tantusz. Feltételeztem, hogy valamelyik hercegnőre gondolhat, ezt ő megerősítette, mire én felvilágosítottam, hogy Jézus fiú és ekkor jött a meglepetés. Macskaszeműből szó szerint kitört a zokogás, hogy én ne mondjak ilyet, hogy fiú, hát hogy lehetne fiú, amikor a Jézuska lány?!?!? Alig tudtam megvigasztalni.

Reggel, miután megitta a kakaóját és megette a gabonagolyókat (szigorúan külön), már felöltözött (pontosabban felöltöztettem, hogy haladjunk), leült rajzolni. A kezébe került a hercegnős kifestője és rábökött, erről a lányról beszélt: Hófehérke. 

Én nem pontosan értem, honnan ez a zűrzavar, hiszen van kis Betlehemünk otthon, amit karácsonykor előszedünk. A gyerekek imádják, mert világít, forog, zenél, van rajta padlás, ahol a tyúkok kotlanak, van bennük tehén, csacsi, a három királyok, Mária, József és persze az elmaradhatatlan Gesù Bambino. 

Jézus


Azt is tudom, tudom, hogy babablogból Dunát lehet rekeszteni, brrr!

2014. november 6., csütörtök

Egyből két legyet

Óvodából jövet-menet rendszeresen a Rákóczi téren szállok fel és le a zöld metróról. Igaz, így még senki nem nevezi, hiszen mindenki négyes metrónak hívja, holott eddig igenis sokan szín szerint neveztük nevén a metróvonalakat: piros, sárga, kék. Párizsban azért elég nagy bajban voltam, kénytelen voltam szám szerint megnevezni a metrókat, hiszen nemcsak egyféle lilás-rózsaszínes vonal van, hanem rögtön négy: babarózsa, magenta, döglött lila és lilahagyma. Zöldből is négyféle: hernyó zöld, libafoszöld, mérges zöld, menta zöld. 



De én nem is erről akarok csevegni, hanem arról, hogy vajon az én gyerekeim fogják tudni, hogy a Rákóczi tér hallatán illik elpirulni? Fogják tudni, hogy annak idején még az anyjuk is látott arra kurva néniket szobrozni? Ma már annyira korszerű, tiszta, tetszetős a környéke, fel sem ismerni az "eredeti funkcióját". Tovább megyek. A Moszkva teret ők már magától értetődően Széll Kálmán térnek fogják nevezni? Még tovább. Fogják tudni, hogy volt valaha Bástya és Horizont mozi? Hogy utóbbit a nagyapjuk még Híradó mozinak nevezi a mai napig? Nagyon érdekes volt ez már az én fiatalkoromban is, hogy az édesapám olyan utcaneveket, mozikat, kávéházakat emlegetett, amiket én már más néven ismertem. Sőt, a Royal szállóban is dolgozott valaha, ahová én már csak moziba jártam, mert a szállodai szerepét megszüntették, aztán egyszer csak bezárták a mozit is, végül most újra a régi pompájában tündököl és szállodaként (az ember csak kapkodja a fejét, mint a ping-pong meccsen). Én még Apolló mozinak hívtam, voltam is ott pár filmet megnézni, apukám Vörös Csillagnak. 
Ahol mi lakunk, ott is mozi volt, ma már nincs. 
A Kultiplex helyére már nem moziba, hanem játszótérre járunk, fogják tudni a mai gyerekek? Fogja őket érdekelni? Vagy le sem bagózzák majd? 



Apukám azt hiszem a legtöbbször a Híradóban és a Szikrában járhatott, azt hallottam tőle a legsűrűbben. 

Majának mindenesetre elmeséltem már, hogy volt valaha egy Vörösmarty mozi, ahova az anyukája és apukája beült egy francia filmre, majd másnap megszületett ő maga. Azt is elmesélem majd neki, hogy a Szikrában, amelyet én már Metrónak neveztem, jó időben elhúzták a tetőt és a csillagos ég alatt nézhettük a mozifilmeket.

2014. november 5., szerda

Dráma

Én magam sem tudom elképzelni, mennyire, de mennyire nehéz lehet Zsuzsunak, pedig közel kerültem a tragédiájához, de amit most ő átél, az érzelmileg felfoghatatlan egy olyan ember részére, aki ebbe nem kóstolt bele.

Beteg babát vár. Hét hónapos terhes és a magzat agya nem fejlődik megfelelő ütemben. Kimondták, tegnap óta már másodszor, biztos, hogy beteg lesz.

Az orvosok mondták neki, ilyen esetben dönthet úgy, hogy megszüli idő előtt, de ő nem képes rá. Elhiszem. Egy nő, ráadásul akinek már van egy kisgyereke, és aki érzi a kis magzat mozgását, rúgásait, akár már a csuklását is, aki látta az ultrahang vizsgálat közben a szemét, száját, kezét, lábát, képtelen lenne rá. Első körben. Aztán lehet, hogy addig rágja magát, hogy mégis. Amibe - gondolom - lelkileg ő is belehal, a magzatával együtt. Mindenesetre mindkét döntés őrületesen nehéz: menjen vagy maradjon?

Remélem Franciaországban nem kell kutatómunkát végeznie, hogy találjon segítséget, mint annak idején nekem. Ezt egyedül biztos nagyon nehéz lesz feldolgoznia. A pszichológia pedig igenis segít! 
Én Singer Magdit találtam meg, aki szerintem a szakmájában egyedülálló, ezért meglehetősen leterhelt volt. Rajta kívül én mást nem találtam (ma már vannak). Igaz, ma már toborozza a gyászcsoportvezetőket, hogy ne tátongjon az űr, legyen a gyászolóknak kihez fordulniuk, ha mégsem bírnának megbírkózni a "feladattal".

A mai környezet nem tud mit kezdeni egy ilyen tragédiával, inkább átmennek az út túlsó partjára, inkább elfordítják a fejüket, mintsem találkozni kelljen a szerencsétlenül járt embertárssal. Az ember hirtelen ott találja magát egyedül a kínjával, hát naná, hogy kell egy segítő kéz, mely irányt mutat, de semmiképpen nem engedi belefulladni a kálváriájába. Apró lépésekkel kihúzza a gyötrelem mocsarából.

Öt évvel ezelőtt is, de pár napja is sokat gondoltam Singer Magdira, nézegettem is a tanfolyamait, szeretnék a "stábjához" tartozni, mert engem elvarázsolt. Azt nem sejtettem, hogy pont Zsuzsu... bár azt megtanultam, hogy bárki kerülhet nyakszorító helyzetbe. 


(Remélem, nem sértek személyiségi jogokat, ezért a béke kedvéért a nevét megváltoztattam.)


2014. november 3., hétfő

Egysejtű leszek

Amikor 5 éven át arról ábrándoztam, hogy milyen jó lehet dolgozni és felnőtt emberekkel eszmét cserélni nem egészen arra gondoltam, hogy a Celeb vagyok, ments ki innen című szuper értelmiségi műsor roppant eseménydús történeteit kell majd mértéktelen hosszú perceken át meghallgatnom. 

Most azt hiszitek, kamuzok, ugye? Elhihetitek, nem. Ez folyik a munkahelyemen, igaz, csak női körökben. Összefoglalom: ismeretlen celeb megkívánta a Coca Colát és a többi celebnek egy órán át kellett szökdellnie vagy táncolnia, hogy azt megkaphassa, amiből nem ihatott, de ivott, erre a többi celeb megorrolt rá, de mivel éhes volt és már nem volt mit enni, kapott 10 szem mogyorót. 

Azt hittem, az anyaság már felzabálta az összes, eleve elenyésző agysejtemet, de úgy látom, hogy még van lejjebb... A kutya fenébe, ilyen alapon maradhattam volna utczaseprőnek Franciaországban is. Semmivel nem vagyok magasabb reptű itthon. 

20 forint

Megrökönyödtem. Már nagy erőkkel szervezik az ovisok anyukái a Mikulás-csomagot. Komolyan, legalább két hete folyik a levelezés. Ott tartunk, hogy a kislányok kapjanak miniatűr, színes befőttes gumiból karkőtőt, ami most oly divatos. A fiúk nem tudni, mit kapnak, mert nincs filléres ötlet. Nekem sincs, bevallom. A csokit mindenki megvétózta, mivel azt úgyis kapnak majd  egy raklappal a nagyszülőktől, sőt az önkrományzattól is, de az előreláthatólag hitvány lesz, mint tavaly is (ezt nem én mondom, csak pletykálok). Ráadásul a leghangosabban az tiltakozott a csoki ellen, aki hozzávetőlegesen 90 kilós, a férje 120 és ő volt az első, aki behozta az oviba a majonézt, kecsöpöt (itt így mondják) mustárt és mézet. Igen, ezeket is kérték az oviban a szülői értekezleten, amikor a zöldség-gyümölcsöt beszéltük át. Micsoda egészséges életmód már három évesen... Jó, persze, álszent vagyok, itthon is kapnak ilyesmit. Havi egyszer. Jó, jóóó, én most alapos agymosáson mentem át Franciaországban, ahol csak a Nutella elfogadott hozzáadott cukorból. Túlzok, persze. De a ketchup, majonéz igenis korlátozva van nálunk (mustár nincs, méz lehetne, de nincs). 

Aztán jött ez az email és elkerekedett a szemem: 

"Sajnos lekéstük a 149HUF-s akciót. :(
Most már csak 15%-s árengedmény van, ami azt jelenti, hogy jelenleg 169HUF-ba kerül egy könyv. Az a jó, hogy a szállítás az viszont mindig ingyenes."

Trixi könyvecskékre gondoltak, ami tényleg jó ötlet és aranyos! 

Én elég ágrólszakadt vagyok, de 20 Forinton nem torpanok meg. Lehet, hogy kellene és akkor Bentleyvel járhatnék?

Meg mi ez a 20 forint a havi 1000 Forintos osztálypénzhez képest, ha még hozzátesszük a zöldség-gyümölcsöt, amit szintén vinni kell (jó, csak havi egyszer), a szappant, wc-papírt, szalvétát, háztartási papírt, zsepit és váltócipőt (amit értek és elfogadok), tornacipőt (amit nem értek és nem fogadok el, hiszen a váltócipő talpa tiszta és gumiból van... Mi a francért kell venni még egyet? Jah, hogy szokja a gyerek a cipőváltást. De az, hogy az óvónő, aki mellesleg kedves, szeretem, nem képes a gyereknek kicserélni a kacsalábbal felvett lábbelit, az bosszant. Szóltam érte. Azt mondta, ne legyen a gyereknek kudarcélménye. Az nem sámít, ha a gyerek lába szorong a cipőben...)?

2014. november 2., vasárnap

A pesti éjszaka

Gyerekek, hogy mekkora pezsgő élet van Budapesten!!! Tudtam én, hogy dübörög a csehóturizmus, de ez... Nem találok szavakat! Tegnap este belekóstoltam és nem akartam többé 41 éves lenni. Komolyan mondom, többször eszembe jutott, hogy a legjobb lenne visszafiatalodni, legalább egy tizessel.

Mi, kriplik, délután fél hatkor találkoztunk. Gyerekkori barátnőim ők, 32 éve ismerem őket, de nem voltunk mi sülve-főve együtt, teltek el úgy évek, hosszú évek, amikor nem találkoztunk. Most aztán bepótoltuk a mulasztást.

A cél az volt, hogy együnk egy pizzát a Nostra pizza (vagy Mamma Sofia?) "pizza a taglio" miniatűr állóétteremben. Csupa jót olvastam róla. Finom is volt a pizza, de persze nem hozta a Campo' pékségének színvonalát. Azt hiszem, az lekörözhetetlen. Rómába, ha megyek majd (mert megyek!), nem hagyom ki. Sokat jártam ott dolgozni, de naná, hogy nem értem rá elcsavarogni oda, vagy ha mégis, hát már zárva volt, lévén ez egy pékség (valódi és békebeli).

Magdi mesélte, hogy amikor legutóbb járt Rómában, Timi, aki ott él, elvitte őt a régi általános iskolánkhoz. Be is akartak menni, de nem engedték be őket. Biztonsági személyzet áll a kapuban, átvilágító kapunk kell bemenni: zsidó iskola lett. Régen, a mi időnkben még vegyes iskola volt. Én azért fejembe vettem, hogy bemegyek (az iskola is zárva volt, mire végeztem a munkával, naná... mert oda mindig elzarándokolok, nincs mese). Majd írok kérvényt az igazgatónőnek.

Vissza a budapesti éjszakához. "Betoltunk" (trendi vagyok, mi? Ilyen szavakat is ismerek, fél lábbal a kriptában) 2-2 pizzát, aztán uzsgyi a következő kocsmába. Be is ültünk egy gyönyörűbe (nevekről fogalmam sincs), álomszáp spanyol csempes volt a padló, faberakásos a fal, régi, rusztikus padokon ültünk és kértünk egy aperol spritzet. Nem volt. Beültünk a Gozsdu udvar egyetlen kávézójába, ahol semennyi alkoholt nem lehetett kapni. Igen, ilyen pancserek vagyunk!

Jöhetett a következő ötlet. Kerestük a legjobbat és eljutottunk a Szimplába. Forralt bort ittam. Hibátlan volt. Ráadásul a színpad közelébe ültünk le, ahol gyönyörű zenét játszottak, én majdnem sírva fakadtam, annyira megérintett.

Fáztunk, gyerünk tovább! Szembe jött velünk a Zinger burger, hát nem megálltunk egy hamburgerre is? A jéghidegben? Kiscipőben? De, de! Mindhárman ettünk, naná!

Még jobban fáztunk, mint a Szimplában, gyerünk tovább! Beültünk egy ultra menő helyre, ahol üvöltött a zene és csak a kinti, beponyvázott teraszon volt hely. Szerencsére kibírható volt a hideg. 
Ott már volt spritz.

Megnézegettük a régi fotókat, amiket Orsi hozott és sokat, rengeteget dumáltunk. Közben a Gozsdu színpadán is folyt a műsor, kétfelől kaptuk a zajártalmat.

A legjobb éjszakai fazon egy fehér védőruhába beöltözött fickó volt, aki azt kiabálta: ebooolaaaa! Mindenki őt fotózta, pedig voltak még jó halloweeni arcok rajta kívül.

A pesti lányok... a pesti fiatal lányok álomszépek! Meg kell állapítanom, hogy lejárt lemez vagyok hozzájuk képest. Érdekes érzés tudni, hogy valaha, 6 évvel ezelőtt még én is rajta voltam halpiaci kínálaton. Ma meg már lehúzhatom a rolót. Az a mázlim, hogy nem fáj. Kipróbáltam, jó volt, de most másnak élek örömmel.