Tegnap megérkezett anyósom. Éjjel 11:15-kor hívott, hogy kukumásérizsöszüiárrivé. Felébresztettem a kislányomat, aki a lelkemre köttötte, hogy meg se próbáljam otthon hagyni őt (nem is szándékoztam), ha nem ébredne fel, locsoljam le egy pohár vízzel (ezt nem tudom, honnan vette).
A kisfiam nagyon mélyen aludt, nem bírtam felébreszteni. A karomban sem bírtam volna kivinni. Így őt otthon hagytam. A kazánt lekapcsoltam. Néha félek, hogy biztos akkor lesz tűz, amikor egy pillanatra otthon hagyom őt, mert kiugrom a boltba. Annyi eszem viszont már nem volt, hogy arra is gondoljak, mi van, ha baleset történik velem. Hiába, hogy én csodálatosan biztonságosan vezetek, de annyi barom van az utakon. Felelőtlenség volt őt otthon hagyni. Oké, raktam egy telefont mellé, de na, attól még hülyeség volt tőlem egyedül hagyni őt. Oké, nem történt semmi, de akkor is.
Tegnap voltak itt az olasz partnerek. Vért izzadtam a tolmácsolás közben, mert az idős főnököm már hamut mond mamusz helyett. Már nincsenek értelmes mondatok. Se alany, se állítmány. Van két töltelékszó, amitől már minden kollégám kitépi a haját, ha meghallja. Nem volt pofám mindet lefordítani. Hiba volt?
Nem etikus, de én titokban elmentem vacsorázni az olasz fickóval. Persze azonnal felajánlotta a szobáját, amikor találkoztunk, mondván esik az eső. Nézz oda, micsoda rafinált taktika... Én meg azonnal hárítottam. Inamba szállt a bátorság? Nem volt kedvem hűbelebalázs variációra szexelni. Tudjátok, ő az, aki minden alkalommal bepróbálkozik, már meséltem róla. De hogy képzelik ezek a hapsik? Az eszem megáll. Helló Bezzeg, figyi már, esik az eső, ne menjünk sehova, feljössz? Beszarás. Én meg mondtam, hogy Helló Antonio, nem vagyunk mi cukorból, nem fogunk elolvadni egy kis esőtől, gyerünk, induljunk a városba. Oké, nem állítom, hogy nem csúsztatok, tudható, hogy nem vagyok egy valódi szűzmária... szóval oké, régen, olykor-olykor belefér(t) a hűbelebalázs, de mostanában már nem vagyok csitri, meg asszem' én már kimentem a divatból (mindenesetre valahol jól esik a nyomulása, miután nyáron olyan ocsmányul lerázott az a két hapsi). Szóval most szépen beültünk az autóba és bementünk a városba.
Igen ám, deeee... el kellett menni a szcientologia központba... mert ő meg akarta nekem venni a könyvet, ami majd megváltoztatja az életemet és minden kurva jó lesz, de olyan jó, hogy ma még el sem tudom képzelni. Szóval sarokba szorított. A jól nevelt énem nem mondta, hogy emészteapicsába, nem meek sehova. Igazából nem sokat tudok erről az egyházról, csak keveset, de nem vagyok jó véleménnyel.
Nem volt kedvem bemenni. De bementem. Picsába. Aztán ő ott jól elrihiröhizett a "haverjaival" (akkor látta őket először, mégis veregették egymás hátát). Én meg tolmácsoltam (volt, aki nem beszélt angolul). Aztán a figura megkérdezte tőlem, mennyi időm van arra, hogy megmutassa a központot. He? Én nem akarom megnézni, köszönöm - mondtam. Erre Antonio finoman megkért, hogy viselkedjek. Mert látta, hogy kekeckedni készülök (rajtam azonnal látszódik). Oké, összeszedtem magam, és civilizáltan viselkedtem. Persze amikor a figura arról beszélt, hogy a szaunájukban kiválóan ki tudják purifikálni az emberből a drogok által okozott lerakódásokat, akkor elkerekedett a szemem. Miről beszélsz te díszmajom a feslett ingujjadban???? Ki vagy öltözve, mint a cirkuszi porondmester, de az ingujjad feslik - mondtam magamban. Igazából pedig leállítottam, mondtam neki, hogy ezen átugorhatunk, mert nem vagyok drogos. Akkor gyorsan azt mondta: a dohányzás, a nem egészséges étkezés (közben ő is dagi volt), a gyógyszerek, akár az aspirin, ezek is mind károsak. Állati. Én közöltem, hogy nekem nem szabad szaunáznom. Erre a figura közölte: "de ez nem olyan szauna". Oké, mehetünk tovább - mondtam.
Megtekinthettem a kápolnát, az oktatási részleget, a mister hubber összest, és szeretetttel várnak - mondta a figura. Hát engem várhatsz, nem meek. Kész.
Mondjatok véleményt követőim, rajongóim (by Cyla). Normális vagy Bezzeg?
Aztán elmentünk egy étterembe, de telt házas volt, így elmentünk egy másikba, ami sokkal jobb választás volt. Igazából én már egy jó ideje vágyódtam ebben az étteremben enni. Erre tessék, véletlenül ott találtam magam.
Aztán szerencsére Antonio bedurcizott, mert látta, hogy hiába minden udvarlás, ebből ma nem lesz aktus, hívatott velem egy taxit, és elment a hotelbe. Se puszi, se pá. Mit gondolt, hogy az élet egy csettintés és megkaphat mindent? Hát nem.
(Eddig a részig kedd óta írom.)
Azóta megtudtam anyósomtól, hogy a gyermekek apja Velizyben lakik. Na, mi a szösz! Igazán cuki húzás... Annak idején nem volt hajlandó Versaillesbe költözni, mert az a sznobizmus netovábbja, és ő egy rendes melós családból származik, hát hogy gondolhattam én, hogy majd egy 100 négyzetméteres különálló, berendezett cselédházba költözünk (ez egy aupair állás lett volna, a barátnőmnél), ő nem alkuszik - mondta apjuk. Így elkezdtük a költözési sorozatot... és a lesüllyedést. Aztán most meg odaköltözött a sugar babyjéhez a luxiba (anyós nem így fogalmazott).
(Itt most hosszú füttyszó, mert vulgáris, nem tűri a monitor.)
2019. december 13., péntek
2019. december 12., csütörtök
Hol kamillázik Bezzeg?
Előfordul, hogy felpattanok a SOTE Neurológiai Klinika honlapjára, és nézegetem az orvosokat. Kiváltképp az én orvosomat, őt már kívülről fújom, így megnézem a többieket is. Sármos fiú az én orvosom, ahogy a nagymamám mondaná, ha élne. Neki a 70 év alatti férfiak mind fiúk voltak. Én meg forgattam a szemeimet, hogy "de mama, egy 68 éves ember nem nevezhető fiúnak!", persze ma már kezdem érteni őt, hiszen az 50 éves emberek még csitri harmincasok a szememben. Lévén én is 50 leszek holnap (nem. de majdnem. basszus, hogy a picsbe lehetek én majdnem 50???? értitek, 50. én nem lehetek 50, egyszerűen képtelenség, nem opció. nem erről akartam írni, csak éppen elkapott a gépszíj, megyek is, visszakanyarodok a kályhához.)
Előfordul, hogy felpattanok a SOTE Neurológiai Klinika honlapjára kamillázni*. Hogy megnyugodjak. Működik. Megnyugszom. Kisimulnak az idegeim. Nézegetem az orvosokat. Nem, nem a fotójukat... de, de, azt is, de főleg a szakmai életüket. Nézegetem az orvosokat, és attól jobban érzem magam. Abszurd? Az.
Előfordul, hogy felpattanok a SOTE Neurológiai Klinika honlapjára, és ott elidőzök.
* Annak idején, amikor rosszcsontok voltunk az osztálytársaimmal, Annamaria Valentini, a tanítónők non plus ultrája, mindig hozatott magának egy kamillateát a bárból, hogy megnyugodjon. A.D. MCMLXXXII, Via dei Giubbonari, Roma
2019. december 11., szerda
Normális vagy, Bezzeg?
Ti, akik felnőttek vagytok, szoktatok még elkalandozni a gondolatokkal? Ábrándozni? Szoktatok sztorikat építeni magatokban? Aztán szoktátok magatokat azon venni észre... namégeccer', ez nem sikerült valami echte magyar mondatra... most nézem, az első mondat is lehetne szebb... szóval, van olyan, hogy azon veszitek észre magatokat, hogy potyognak a könnyeitek a meghatottságtól, mert annyira jól sikerült a sztori? (Szomorú, vagy vidám, az mindegy.)
Én még mindig nagy mestere vagyok ennek. Holott már nem vagyok óvodás.
A munkahelyen egészen hülyének nézhetnek, ha nem elég óvatos az ember.
Meg úton-útfélen, a villamoson, trolin is. Ezt mindenképpen magányosan érdemes csinálni, hogy az ember megtarthassa a többieket abban a hitükben, hogy normálisak vagyunk, de
hát mit csináljunk, ha nem tudjuk kordában tartani a rakoncátlan, fegyelmezetlen gondolatokat?
2019. december 8., vasárnap
Túl hosszú
Pénteken volt a kislányom karácsonyi koncertje (többedmagával), ezért autóval mentem dolgozni, tudván, hogy gyorsbusz nincs délután 3 körül. Igen ám, de közeleg a karácsony, én nem tudom, mit képzeltem, de rettenetes dugóba kerültem. Semennyi esélyem nem volt odaérni. Pláne úgy, hogy még a kisfiamat is fel kellett vennem az iskolában. (A kislányomat elvitte a zeneiskolába Noémi).
Naná,, hogy nem volt parkolóhely az iskola környékén. Leraktam hát az autót a tök tilosban. Meg még megnyomtam valami gombot is, mert ügyesen beriasztott. Amitől elindulni sem tudtam. Őrület volt. Aztán még, hogy ne legyen elég, magammal vittem a hibbant anyut is (aki szellemeket lát... A többit nem ecsetelem), meg akarták hallgatni a koncertet a kislányával. Anyu a vinnyogó autóban halál nyugodtan mesélt és mesélt. Mint aki nem hallja, hogy üvölt az autó, amit nem tudok elinditani, és próbálnék koncentrálni, hogy megoldást találjak. Nagyon jó volt, komolyan, kihullott az összes hajam.
Pár perc késéssel odaértünk, persze a két tanintézet közt is dugó volt, magamban nagyon szegyeltem magam, hogy nem vagyok képes a lányom koncertjére odaérni. Szerencsére még csak a nyitóspeatch speech ment.
A lányom nagyon ügyes volt. Állati büszke vagyok rá. Oké, volt egy-két félreütés, de bumm, semmi baj.
Eljött anyósom (ex) nővére is egy haverjaval. Namégeccer: nem anyósom ex nővére, hanem ex anyósom nővére. Ők tényleg késtek. De a lányomat meg tudták hallgatni.
A koncert után futás a tornára. Nem az én tornámra, mert nekem nincs olyanom.
Tornáról haza.
Midőn gyalogoltunk haza, a fiúk kitalálták, hogy a fiam menjen aludni Márkékhoz. Nem, ez szombaton volt, nem pénteken. Megzavarodtam a szombati munkanaptól. Szerencsére nekünk ezek a szombati munkanapok kötelezően szabik. El is mentem egy körmöshöz lekapartatni a géllakot. Untam. Most olyan, amilyet a gésák políroztak a hapsiknak. Aztán irány a gyerekekért a suliba. A fiam ment Márkékhoz. Én maradtam a lányommal. Csajos napot akartunk csapni, csak én elaludtam. Egyszerűen nem bírom szuflával. Holott jön anyósom (ex) kedden, valamiféle rendet kellene csapni.
Képzeljétek, nem volt már jegy aCsíkszereda Csíkszerda Vespro-koncert egyikére sem, teljes sold out volt, de Kriszti szerzett nekünk, ha már kórustag. Hűha, ez a koncert nagyon jó volt. Hogy visszacsatoljak az előző posztomra, tényleg beleborzongtam, a karszőrtöveim is égnek álltak. Most majd állandóan ilyen koncertre akarok majd járni.
A fiam helyett a lányom barátnőjét vittük magunkkal. Nekik nem annyira tetszett. Furcsa. Nem értem. Az ovistársuk is énekelt (Kriszti lánya), szerintem nem piskóta egy 250 fős kórushoz tartozni.
Este, amikor hazaértünk, naná, hogy nem volt parkolóhely. Nem valami menő helyen lakunk, de van néhány étterem, ami idevonz annyi embert, hogy mi helyiek nem tudunk hova parkolni. Így, amikor sikerült jó messzire lerakni az autót már tudtam, hogy képtelen leszek vacsorát főzni, ráadásul a lányom rágta a fülem, hogy menjünk étterembe. Így esett meg, hogy a meki lett a kompromisszum. Gyors, egészségtelen, de legalább étterem. -szerű.
Vasárnap jó későig aludtunk. Én persze felébredtem 5:45-kor, nincs mit tenni a biológiai óra ellen. Hála ég hulla voltam (he?) vissza tudtam aludni. Egészen kilencig aludtunk.
Aztán rohanás a hobbiboltba. Irreálisan sok pénzért vettem szürreális fassságokat. Négyféle pompomt, pislogó szemeket, minicsigából hetet is, miniatűr hintalovat, házat, szarvast stb. Luca napi vásár lesz az iskolában. Arra készültünk ma Noémiéknél. Onnan még elkutyagoltam az Orczy parkba a fiamért, mert oda mentek ugrálni ebben a szokatlan napsütésben.
Délután, amikor hazaértünk, még készültünk a matekdolgozatra a fiammal. Meg verset is tanítottam neki.
Már ott tart, hogy elfogadta, hogy ő buta. És jó neki az egyes. Ez rémes. Én biztatom. Nem bántom. Holnap fogadóóra, megnezem, mit mondanak. Nyilván a felnőtt a felnőttnek csupa jót mind majd. Ami viszont nem az igazság.
Aztán sütöttem egy lasagnet, abból visznek holnap is.
Ja, jön holnap két olasz partner. Hiányzott, mint púp a hatamról. Hogy hogy fogok négyre az iskolába menni, nem tudom. De fontos menni. Nem érdekel a főnököm. A gyerek a fontos.
Kedden mennek el az olaszok. Kedden késő este jön anyósom. Előreláthatólag elpusztulok. (Ma chi me lo fa fare???)
Hétfő zeneiskola is. Szólok anyukámnak, mentsen meg.
Kedden torna. Szerdán torna (elmarad a zeneiskola). Csütörtök semmi. Pénteken angol gála. Szombaton iskola. Valahogy nem várom a karácsonyt. Ez így túl durva.
Naná,, hogy nem volt parkolóhely az iskola környékén. Leraktam hát az autót a tök tilosban. Meg még megnyomtam valami gombot is, mert ügyesen beriasztott. Amitől elindulni sem tudtam. Őrület volt. Aztán még, hogy ne legyen elég, magammal vittem a hibbant anyut is (aki szellemeket lát... A többit nem ecsetelem), meg akarták hallgatni a koncertet a kislányával. Anyu a vinnyogó autóban halál nyugodtan mesélt és mesélt. Mint aki nem hallja, hogy üvölt az autó, amit nem tudok elinditani, és próbálnék koncentrálni, hogy megoldást találjak. Nagyon jó volt, komolyan, kihullott az összes hajam.
Pár perc késéssel odaértünk, persze a két tanintézet közt is dugó volt, magamban nagyon szegyeltem magam, hogy nem vagyok képes a lányom koncertjére odaérni. Szerencsére még csak a nyitó
A lányom nagyon ügyes volt. Állati büszke vagyok rá. Oké, volt egy-két félreütés, de bumm, semmi baj.
Eljött anyósom (ex) nővére is egy haverjaval. Namégeccer: nem anyósom ex nővére, hanem ex anyósom nővére. Ők tényleg késtek. De a lányomat meg tudták hallgatni.
A koncert után futás a tornára. Nem az én tornámra, mert nekem nincs olyanom.
Tornáról haza.
Midőn gyalogoltunk haza, a fiúk kitalálták, hogy a fiam menjen aludni Márkékhoz. Nem, ez szombaton volt, nem pénteken. Megzavarodtam a szombati munkanaptól. Szerencsére nekünk ezek a szombati munkanapok kötelezően szabik. El is mentem egy körmöshöz lekapartatni a géllakot. Untam. Most olyan, amilyet a gésák políroztak a hapsiknak. Aztán irány a gyerekekért a suliba. A fiam ment Márkékhoz. Én maradtam a lányommal. Csajos napot akartunk csapni, csak én elaludtam. Egyszerűen nem bírom szuflával. Holott jön anyósom (ex) kedden, valamiféle rendet kellene csapni.
Képzeljétek, nem volt már jegy a
A fiam helyett a lányom barátnőjét vittük magunkkal. Nekik nem annyira tetszett. Furcsa. Nem értem. Az ovistársuk is énekelt (Kriszti lánya), szerintem nem piskóta egy 250 fős kórushoz tartozni.
Este, amikor hazaértünk, naná, hogy nem volt parkolóhely. Nem valami menő helyen lakunk, de van néhány étterem, ami idevonz annyi embert, hogy mi helyiek nem tudunk hova parkolni. Így, amikor sikerült jó messzire lerakni az autót már tudtam, hogy képtelen leszek vacsorát főzni, ráadásul a lányom rágta a fülem, hogy menjünk étterembe. Így esett meg, hogy a meki lett a kompromisszum. Gyors, egészségtelen, de legalább étterem. -szerű.
Vasárnap jó későig aludtunk. Én persze felébredtem 5:45-kor, nincs mit tenni a biológiai óra ellen. Hála ég hulla voltam (he?) vissza tudtam aludni. Egészen kilencig aludtunk.
Aztán rohanás a hobbiboltba. Irreálisan sok pénzért vettem szürreális fassságokat. Négyféle pompomt, pislogó szemeket, minicsigából hetet is, miniatűr hintalovat, házat, szarvast stb. Luca napi vásár lesz az iskolában. Arra készültünk ma Noémiéknél. Onnan még elkutyagoltam az Orczy parkba a fiamért, mert oda mentek ugrálni ebben a szokatlan napsütésben.
Délután, amikor hazaértünk, még készültünk a matekdolgozatra a fiammal. Meg verset is tanítottam neki.
Már ott tart, hogy elfogadta, hogy ő buta. És jó neki az egyes. Ez rémes. Én biztatom. Nem bántom. Holnap fogadóóra, megnezem, mit mondanak. Nyilván a felnőtt a felnőttnek csupa jót mind majd. Ami viszont nem az igazság.
Aztán sütöttem egy lasagnet, abból visznek holnap is.
Ja, jön holnap két olasz partner. Hiányzott, mint púp a hatamról. Hogy hogy fogok négyre az iskolába menni, nem tudom. De fontos menni. Nem érdekel a főnököm. A gyerek a fontos.
Kedden mennek el az olaszok. Kedden késő este jön anyósom. Előreláthatólag elpusztulok. (Ma chi me lo fa fare???)
Hétfő zeneiskola is. Szólok anyukámnak, mentsen meg.
Kedden torna. Szerdán torna (elmarad a zeneiskola). Csütörtök semmi. Pénteken angol gála. Szombaton iskola. Valahogy nem várom a karácsonyt. Ez így túl durva.
2019. december 6., péntek
Voltam egy mindset pszichológia előadáson. "Velünk élő múlt - örökségeink nyomában" volt a címe. A sógornőm gondolta, hogy érdekes lehet számomra, hátha a valamelyik dédszülőmtől, ükszülőmtől, szépszülőmtől származnak a bajaim.
Majd mesélek az előadásról, de nekem a legjobban az épület tetszett, inkább ezzel kezdem. Nem jártam még soha a Neuschloss Palotában. Ilyenkor, amikor ilyen szép épületben járok, mindig ábrándozom, hogy bárcsak ott lakhanték. Kinéznék az ablakon, és nem volnék mérges. A lépcsőház, a plafonfreskó (oké, mennyezetfreskó), a kilátás, a lift, annyira szép.
Neuschloss-Knüsli Kornél tervezte az épületet, aki az állatkert elefántos főkapuját és elefántházát is, meg egyéb épületeket is. Tudtátok? Én nem.
Annyira tetszik, hogy Kornél felvette a felesége vzetéknevét. Knüsli. Most mondjátok meg, hát nem bájos? Jó, de Lujza nem vette fel Kornél vezetéknevét?
Az előadáson csomót röhögtem. Mert az előadónak többször felállt a szőr a karján, olyan eszméletlen esetek adódtak. Mindig mutatta a karját és mondta, hogy húúú, feláll a szőr a karomon, nektek is? Nekem nem biz nem. Egyrészt epilálom, másrészt attól, hogy egy elmesélt családi esetről csípőből elhiggyek bármit, hát na. Úgy értem, a család-pszichoterapeuta (az egyik előadó) felvázolt egy családi sztorit, példuál van egy anyu, egy apu, a gyerek és a nagymama, ők élnek együtt egy fedél alatt, igen ám, de anyu meg apu nincsenek jóban. Miért? Fejtsük meg közösen - nem mondták, de már el is kezdték a szituáció ábrázolását úgy, hogy kihívtak a nézők közül pár embert, elkezdődött hát a családállítás. A család-pszichoterapeuta persze tudja az egész sztorit, éppen dolgozik rajtuk, hogy "minden jó, ha a vége jó" legyen, de mi nézők nem tudhattuk, hogy éppen hol tart a terápia, még üti-vágja egymást anyu és apu, vagy már szent a béke. Aztán a családállító (a másik előadó) kihívott pár embert, akiknek a térben meg kellett találniuk a helyüket (??? én itt elakadtam). Először jöjjön egy vállalkozó kedvű férfi, ő lesz az apa. Aztán jöjjön egy nő, ő lesz az anya. Aztán jönnie kellett a gyereknek és a nagyinak. Aztán hogy, hogy nem, de jönnie kellett anyu előző szerelmének. Vagy a nagyiénak. Meg még jöttek elhalt feltételezett ikertestvérek, meg egyéb szereplők. Egészen nagy tömeg alakult ki a térben (a térben, értitek, kiborulok...).
Ezek után jött a "ki, mit érez". A gyereket idegesítette, taszította apu; apu szeretett volna horgászni menni a gyerekkel (ezt onnan tudjuk, hogy kereste a szemkontaktust a fiával); anyu a gyereket szerette; a nagyi indefferns volt stb. Én azon röhögtem nagyon, hogy a penészvirág fiatal lány, aki anyut ábrázolta, mondta, hogy őt mintha mágnessel vonzaná a gyereket ábrázoló fiú. Hát naná, a srác egy jóképű figura, szakállas, magas, fiatal, tényleg egy helyes fiatal volt. Meg akartam kérdezni a sztárpszichológustól, hogy kizárt dolog, hogy a lánynak szimplán tetszik a fiú? De nem akartam trollkodni... Ezek az emberek, akik ott voltak, nyilván hisznek ebben a ... dologban.
Aztán mindenféle turpisság kiderült az általunk nem ismert családról, hogy például a nagyi apjának volt egy előző nagy szerelme, meg az anyunak ikerterhessége volt, és hasonlók, igen ám, de ezek mind csak feltételezések, maga a család, akiről beszéltek, nem volt ott, így aztán soha nem fogjuk megtudni, hogy a családállító sztárpszichológus keze szőre jogosan állt-e égnek. Mindenesetre én jót mulattam.
Egyedül mentem, a sógornőm végül nem jött el, készül a vizsgáira, de jobb is, mert legalább nem hoztam rá szégyent, amikor vállalhatatlanul röhögtem, holott leginkább tágra nyitott szemekkel kellett volna huhognom, miközben a hidegnek kellett volna futkosnia a karomon, mert kiderült, hogy a senki által nem ismert család nagypapájának az apukájának volt egy előző nagy szerelme, akit nem vett feleségül, mert nem tudott gyereket szülni. Vagy én értettem valamit félre? Akkoriban is elváltak az emberek? Az 1900-as évek elejéről beszéltünk, gondolom. Házasságkötés nélkül nem hiszem, hogy gyereket terveztek volna akkoriban a szerelembe esett emberek, csak úgy, bele a sűrűjébe. Na mindegy, lehet, hogy a nagypapának volt egy második felesége, aki csak a tok volt (igen, így mondták), csináltak egy csomó gyereket, de nagypapa mindeközben visszajárt az első nőhöz (igen, ezt megállapították ott az átszellemült térben elhelyezett nézőkkel), mert őt szerette igazán, aztán a "tok" meghalt, végül újra összejöttek (basszus, már én sem értettem, hogy ki, kivel van) nagypapa és az első nő. És ez így ment két órán keresztül. Nem mondom, hogy nem szórakoztam jól. Ha ihatnék bort, még azt is kaphattam volna, na akkor még az is lehet, hogy megállíthatatlanul röhögtem volna, kezemben a szép, csillogó, öblös boros pohárral, de nem iszom alkoholt. Így esett meg, hogy a kiszakadó nevetés után szépen vissza tudtam rendeződni látens úrinővé. Ha ihatnék bort, még azt is kaphattam volna, na akkor még az is lehet, hogy megállíthatatlanul röhögtem volna, kezemben a szép, csillogó, öblös boros pohárral, de nem iszom alkoholt. Így esett meg, hogy a kiszakadó nevetés után szépen vissza tudtam rendeződni látens úrinővé. Ha ihattam volna bort, nézhettem volna ki az ablakon, előttem a dunai panorámával, kezemben a menő pohárral, merenghettem volna az élet dolgain. Ilyen menő hely ez, hogy bemész és mit iszol? Nagy business ez a pszichológia. Nem szarral gurigáznak. A sógornőm meg mindig elkapja az aktuális legmenőbb divathullámot, tudja, honnan fúj a Passzátszél. Én miért nem voltam képes érezni annak idején, hogy miből lehet majd busásan megélni?
Frissítés: senkit nem akartam megsérteni. Bocsánat, ha valakit mégis.
Majd mesélek az előadásról, de nekem a legjobban az épület tetszett, inkább ezzel kezdem. Nem jártam még soha a Neuschloss Palotában. Ilyenkor, amikor ilyen szép épületben járok, mindig ábrándozom, hogy bárcsak ott lakhanték. Kinéznék az ablakon, és nem volnék mérges. A lépcsőház, a plafonfreskó (oké, mennyezetfreskó), a kilátás, a lift, annyira szép.
Neuschloss-Knüsli Kornél tervezte az épületet, aki az állatkert elefántos főkapuját és elefántházát is, meg egyéb épületeket is. Tudtátok? Én nem.
Annyira tetszik, hogy Kornél felvette a felesége vzetéknevét. Knüsli. Most mondjátok meg, hát nem bájos? Jó, de Lujza nem vette fel Kornél vezetéknevét?
![]() |
| Nem Blaha, hanem Küsli Lujza és férje, Kornél. |
Az előadáson csomót röhögtem. Mert az előadónak többször felállt a szőr a karján, olyan eszméletlen esetek adódtak. Mindig mutatta a karját és mondta, hogy húúú, feláll a szőr a karomon, nektek is? Nekem nem biz nem. Egyrészt epilálom, másrészt attól, hogy egy elmesélt családi esetről csípőből elhiggyek bármit, hát na. Úgy értem, a család-pszichoterapeuta (az egyik előadó) felvázolt egy családi sztorit, példuál van egy anyu, egy apu, a gyerek és a nagymama, ők élnek együtt egy fedél alatt, igen ám, de anyu meg apu nincsenek jóban. Miért? Fejtsük meg közösen - nem mondták, de már el is kezdték a szituáció ábrázolását úgy, hogy kihívtak a nézők közül pár embert, elkezdődött hát a családállítás. A család-pszichoterapeuta persze tudja az egész sztorit, éppen dolgozik rajtuk, hogy "minden jó, ha a vége jó" legyen, de mi nézők nem tudhattuk, hogy éppen hol tart a terápia, még üti-vágja egymást anyu és apu, vagy már szent a béke. Aztán a családállító (a másik előadó) kihívott pár embert, akiknek a térben meg kellett találniuk a helyüket (??? én itt elakadtam). Először jöjjön egy vállalkozó kedvű férfi, ő lesz az apa. Aztán jöjjön egy nő, ő lesz az anya. Aztán jönnie kellett a gyereknek és a nagyinak. Aztán hogy, hogy nem, de jönnie kellett anyu előző szerelmének. Vagy a nagyiénak. Meg még jöttek elhalt feltételezett ikertestvérek, meg egyéb szereplők. Egészen nagy tömeg alakult ki a térben (a térben, értitek, kiborulok...).
Ezek után jött a "ki, mit érez". A gyereket idegesítette, taszította apu; apu szeretett volna horgászni menni a gyerekkel (ezt onnan tudjuk, hogy kereste a szemkontaktust a fiával); anyu a gyereket szerette; a nagyi indefferns volt stb. Én azon röhögtem nagyon, hogy a penészvirág fiatal lány, aki anyut ábrázolta, mondta, hogy őt mintha mágnessel vonzaná a gyereket ábrázoló fiú. Hát naná, a srác egy jóképű figura, szakállas, magas, fiatal, tényleg egy helyes fiatal volt. Meg akartam kérdezni a sztárpszichológustól, hogy kizárt dolog, hogy a lánynak szimplán tetszik a fiú? De nem akartam trollkodni... Ezek az emberek, akik ott voltak, nyilván hisznek ebben a ... dologban.
Aztán mindenféle turpisság kiderült az általunk nem ismert családról, hogy például a nagyi apjának volt egy előző nagy szerelme, meg az anyunak ikerterhessége volt, és hasonlók, igen ám, de ezek mind csak feltételezések, maga a család, akiről beszéltek, nem volt ott, így aztán soha nem fogjuk megtudni, hogy a családállító sztárpszichológus keze szőre jogosan állt-e égnek. Mindenesetre én jót mulattam.
Egyedül mentem, a sógornőm végül nem jött el, készül a vizsgáira, de jobb is, mert legalább nem hoztam rá szégyent, amikor vállalhatatlanul röhögtem, holott leginkább tágra nyitott szemekkel kellett volna huhognom, miközben a hidegnek kellett volna futkosnia a karomon, mert kiderült, hogy a senki által nem ismert család nagypapájának az apukájának volt egy előző nagy szerelme, akit nem vett feleségül, mert nem tudott gyereket szülni. Vagy én értettem valamit félre? Akkoriban is elváltak az emberek? Az 1900-as évek elejéről beszéltünk, gondolom. Házasságkötés nélkül nem hiszem, hogy gyereket terveztek volna akkoriban a szerelembe esett emberek, csak úgy, bele a sűrűjébe. Na mindegy, lehet, hogy a nagypapának volt egy második felesége, aki csak a tok volt (igen, így mondták), csináltak egy csomó gyereket, de nagypapa mindeközben visszajárt az első nőhöz (igen, ezt megállapították ott az átszellemült térben elhelyezett nézőkkel), mert őt szerette igazán, aztán a "tok" meghalt, végül újra összejöttek (basszus, már én sem értettem, hogy ki, kivel van) nagypapa és az első nő. És ez így ment két órán keresztül. Nem mondom, hogy nem szórakoztam jól. Ha ihatnék bort, még azt is kaphattam volna, na akkor még az is lehet, hogy megállíthatatlanul röhögtem volna, kezemben a szép, csillogó, öblös boros pohárral, de nem iszom alkoholt. Így esett meg, hogy a kiszakadó nevetés után szépen vissza tudtam rendeződni látens úrinővé. Ha ihatnék bort, még azt is kaphattam volna, na akkor még az is lehet, hogy megállíthatatlanul röhögtem volna, kezemben a szép, csillogó, öblös boros pohárral, de nem iszom alkoholt. Így esett meg, hogy a kiszakadó nevetés után szépen vissza tudtam rendeződni látens úrinővé. Ha ihattam volna bort, nézhettem volna ki az ablakon, előttem a dunai panorámával, kezemben a menő pohárral, merenghettem volna az élet dolgain. Ilyen menő hely ez, hogy bemész és mit iszol? Nagy business ez a pszichológia. Nem szarral gurigáznak. A sógornőm meg mindig elkapja az aktuális legmenőbb divathullámot, tudja, honnan fúj a Passzátszél. Én miért nem voltam képes érezni annak idején, hogy miből lehet majd busásan megélni?
Frissítés: senkit nem akartam megsérteni. Bocsánat, ha valakit mégis.
2019. december 5., csütörtök
Iskolai menza
Kedden, amikor a gyerekekért mentem, még ott volt egy csomó kis osztálytárs a klubszobában, fogtam hát magam, és kifaggattam őket, hogy ti sem eszitek meg az ebédet? Rá is zendítettek mindahányan, csak mondták, csak mondták a magukét. Azt is elárulták, hogy aznap az osztályfőnök lefotózta az ebédet, mert annyira kevés volt és gyenge. Több sem kellett, írtam gyorsan az ofőnek, hogy azt hallottam, hogy már senki nem eszi meg az ebédet, sőt, a fotóról is tudok, és hogy írniuk kell a gyerekeknek egy fogalmazást a remek menzáról. Az ofő megerősítette, a hír igaz, a gyerekeknek nem ízlik az iskolai ebéd, sőt, a tanárok közül már csak az igazgató fizeti be, hogy saját bőrén tapasztalja meg, mit esznek a gyerekek. Sőt, ő odament aznap leméretni, hogy valóban annyit kell-e kapniuk, mint ami a tányéron van. Igen, annyit. Az én véleményem, hogy ennyit és ilyet a kórházban kapnak az olyan betegek, akik már "ultradiétán" vannak. Egy kis marék főtt krumpli, egy kis főtt csirkemell. Meg a leves. A leves sem valami gazdag dolog.
Gondoltam egyet, írtam a szülőknek a csoportba, hogy tegyünk valamit. Írjunk petíciót, írjunk Jamie Olivernek, mittomén', mozduljunk meg. Egy aktív anyu van, néhány támogató, egy-két "úgysem fog sikerülni" anyu.
Áh, most jut eszembe, az igazgató megpróbálta bontani a szerződést a menzásokkal, de falakba ütközött. Asszem' úgy érzem, fejétől büzlik a hal.
Az ofőnek is vannak gyerekei, az ő gyerekei iskolájába bejárnak a szülők, menzakommandó. Igen ám, de előre be kell jelenteni, hogy mennek, így hát bafhatják, aznap szép adagok vannak és szép ételek.
Mindenesetre ma finomfőzelék volt kiírva az ebédlőre (szép táblázat, mindenféle sóadattal, cukoradattal, kalóriatartalommal, csak éppen az nincs rajta, hogy mégis ki főz, se egy cégnév, se egy cím, se egy telefonszám), én sem szeretem, a gyerekeim nem is ismerik, ezért este még a cimbalom és az okmányiroda (éljen a IX. kerületi okmányiroda, irtó rendesek, kedvesek, gyorsak) után főztem egy ehető ebédet a gyerekeimnek, ma azt vitték be az iskolába (+ tízórai, uzsonna). Rémesen unom, hogy állandóan éhesek, amikor megyek értük.
Persze mindez titok!
Gondoltam egyet, írtam a szülőknek a csoportba, hogy tegyünk valamit. Írjunk petíciót, írjunk Jamie Olivernek, mittomén', mozduljunk meg. Egy aktív anyu van, néhány támogató, egy-két "úgysem fog sikerülni" anyu.
Áh, most jut eszembe, az igazgató megpróbálta bontani a szerződést a menzásokkal, de falakba ütközött. Asszem' úgy érzem, fejétől büzlik a hal.
Az ofőnek is vannak gyerekei, az ő gyerekei iskolájába bejárnak a szülők, menzakommandó. Igen ám, de előre be kell jelenteni, hogy mennek, így hát bafhatják, aznap szép adagok vannak és szép ételek.
Mindenesetre ma finomfőzelék volt kiírva az ebédlőre (szép táblázat, mindenféle sóadattal, cukoradattal, kalóriatartalommal, csak éppen az nincs rajta, hogy mégis ki főz, se egy cégnév, se egy cím, se egy telefonszám), én sem szeretem, a gyerekeim nem is ismerik, ezért este még a cimbalom és az okmányiroda (éljen a IX. kerületi okmányiroda, irtó rendesek, kedvesek, gyorsak) után főztem egy ehető ebédet a gyerekeimnek, ma azt vitték be az iskolába (+ tízórai, uzsonna). Rémesen unom, hogy állandóan éhesek, amikor megyek értük.
Persze mindez titok!
2019. december 4., szerda
Vasmacska és egyéb állatfajták
Közeleg a karácsony, és én már túl is estem az idei karácsonyi vásáron. Tavaly, de talán még előtte sem sikerült eljutnom egyikbe sem, idén meg rögtön a villanygyújtásra mentünk el, Óbudára. Egészen csinos ez az óbudai karácsonyi vásár. Tűrhető a tömeg, a churros és a pizza, mint traditional hungarian christmas food, megfizethető, a fények szépek. Kétszer is kimentünk, először ebédelni, mert nem főztünk, ellenben éhesek voltunk. De nagyon fáztunk, ezért inkább hazamentünk Ildiékhez, mert náluk vendégeskedtünk, nem maradtunk korcsolyázni, holott megígértem a gyerekeimnek. A vásárban szembesültünk, hogy a korcsolyapálya csak délután hatkor nyit, így másodjára hatra mentünk ki. Terv szerint hatra. Azonban a gyerekek hiába, hogy órákon át szépen játszottak egymással, délután 5 körül elszabadult a pokol, párnacsatát rendeztek, ezért mi felnőttek úgy érzetük, azonnal ki kell szabadulnunk a lakásból, ki a hidegre. Ki is mentünk. De nem volt még hat óra, ezért korcsolyázni sem lehetett. A nap sem sütött már, ezért baromi hidegnek éreztük a hideget, nekem még téli kabátom sem volt (elszakadt a régi), ezért fogtam magam, és betessékeltem mindenkit a múzeumba. Kedvesek voltak, nem zavartak ki, sőt, hellyel kínáltak. Van ott a recepción pár asztal, padok, székek, szép párnák, sőt, még vízautomata (hát ez meg mi? - kérdezhetnétek) is.
Aztán kisvártatva, gondolom a fáradtságtól, a fiam elkezdett utánozni engem, amin én nagyon röhögtem, aztán a többiek is rázendítettek, a kislányom meg ártatlan arccal legalább nyolcszor megkérdezte, hogy kimehet-e futkározni a gyerekekkel, szóval sztereóban kaptam a hülyeséget. A végén már mindenki pukkadozott a nevetéstől, dőltünk jobbra, dőltünk balra, én nem kaptam levegőt, a lányom mentőt akart hívni, Ildinek folytak a könnyei, a fiam meg még mindig nem hagyta abba a majmolást, és akkor szerencsére a múzeumi recepciós szólt, hogy mindjárt hat, záróra. Így nem haltam meg.
Aztán megtekintettük a fénygyújtást, a korcsolyapályán a szép táncelőadást, aztán hazamentünk. Korcsolyázási lehetőség nem adódott.
Ahogy mentünk hazafelé, mesélte Ildi, hogy a Vasmacskában állatok is vannak, ők ott rendezték meg a kislánya szülinapját. (Hm, nem is rossz ötlet. Kár, hogy kicsit messze van tőlünk.) Több se kellett, a gyerekeim már bent is teremtek. Bementek, és civilizáltan viselkedtek, hállelujah, ritka, ritka pillanat, amikor nem balhéznak egymással. Mi felnőttek nem mentünk be (smucig vagyok), kint vártunk rájuk. Aztán ahogy vártunk, észrevettem, hogy a kiskertben van egy szamár és egy póniló, bementünk hát megsimogatni őket. A fiam meg bement az étterembe répát venni az állatoknak, mert ki volt írva, hogy "répa 50 Ft" (végül ingyen kapta meg). Önállóan, egyedül intézkedett. Nagyon büszke voltam rá. Én ilyen idős koromban egy beszari gyerek voltam.
Most meg a munkahelyen ülök, és dolgozom. Dolgoznék. De dumálnak mellettem, zavarnak, ezért gondoltam, felpattanok, írok egy kis blogot.
A kolléganőm hozott nekem egy zsák játékot még nyáron, de nem vittem haza, mert már nem férünk el a sok kacattól. Most meg gondolt egyet a kolléganő, odaadja a játékokat a nem annyira tehetős gyerekeknek illetve egy óvodának. Igen ám, de a porcelánbabának leesett az egyik szeméről a szempilla, így hát lementem az egyik kollégámhoz visszaragasztani a helyére. Ahogy vártam a liftre (most egy leesett babaszempilláról fogok sorokon keresztül mesélni??? Lapozzatok, ha már nem bírjátok.) ott termett az egyik vicces kollégám. Meglátta a babát, rögtön elkezdett sztorizgatni. Hogy amikor San Marinóban jártak, a felesége késztetést érzett megvásárolni egy csomó porcelánbabát. Ugyanis a felesége gyűjtögető típus. Például Görögországban az egyik parton kavicsot gyűjtöttek, mert olyan szépek voltak a kavicsok. De annyit szedtek össze, hogy már teli kosarakkal vánszorogtak fel a partról - közben ábrázolta, miként vonszolták magukat -, nehezek voltak, mint az ólom. Igen ám, de ezeket valahogy haza is kellett hozni Magyarországra, a bőröndök meg túlsúlyosak volt, de a kavicsot semmiképpen nem akarták otthagyni. Ezért felvettek magukra minden létező ruhát, tiszta dagadtak voltak. Mindenki egy szál pólóban, rövidnadrágban, papucsban, ők meg mint a Michelin-babák. Természetesen ezt is illusztrálta. Én ezen annyira röhögtem, de annyira, mint egy hiéna és egy pelikán gyermeke. Igen ám, de ahogy álltunk a lift előtt, és én görnyedve üvöltöttem a röhögéstől, vendégek érkeztek. Én nem tudom, hogy mit szólhattak, de remélem, nem köpnek be az öreg indiánfőnöknek, mert akkor kikapunk. Ő nem nagyon bírja a hahotázást. Ugyan elvárja, hogy boldogok legyünk, és hülyének néz, ha nem vagyunk azok (mindenki meneküljön, ha a boldogságról támad kedve beszélgetni), de ne röhögcséljünk, legyünk rendezettek, összeszedettek, komolyak. Cuki posztot akartam írni a nevetésről, erre tessék, már megen' befeszülök. Na ne! Szerencsére most meg egy másik vicces kolléga jött be, éppen hárman szakadnak a röhögéstől velem szemben. Így nem lehet dolgozni, mindjárt kiesek a cipőmből és leesek a székről.
Megyek, megnézem, megragadt-e a baba szempillája.
Aztán kisvártatva, gondolom a fáradtságtól, a fiam elkezdett utánozni engem, amin én nagyon röhögtem, aztán a többiek is rázendítettek, a kislányom meg ártatlan arccal legalább nyolcszor megkérdezte, hogy kimehet-e futkározni a gyerekekkel, szóval sztereóban kaptam a hülyeséget. A végén már mindenki pukkadozott a nevetéstől, dőltünk jobbra, dőltünk balra, én nem kaptam levegőt, a lányom mentőt akart hívni, Ildinek folytak a könnyei, a fiam meg még mindig nem hagyta abba a majmolást, és akkor szerencsére a múzeumi recepciós szólt, hogy mindjárt hat, záróra. Így nem haltam meg.
Aztán megtekintettük a fénygyújtást, a korcsolyapályán a szép táncelőadást, aztán hazamentünk. Korcsolyázási lehetőség nem adódott.
Ahogy mentünk hazafelé, mesélte Ildi, hogy a Vasmacskában állatok is vannak, ők ott rendezték meg a kislánya szülinapját. (Hm, nem is rossz ötlet. Kár, hogy kicsit messze van tőlünk.) Több se kellett, a gyerekeim már bent is teremtek. Bementek, és civilizáltan viselkedtek, hállelujah, ritka, ritka pillanat, amikor nem balhéznak egymással. Mi felnőttek nem mentünk be (smucig vagyok), kint vártunk rájuk. Aztán ahogy vártunk, észrevettem, hogy a kiskertben van egy szamár és egy póniló, bementünk hát megsimogatni őket. A fiam meg bement az étterembe répát venni az állatoknak, mert ki volt írva, hogy "répa 50 Ft" (végül ingyen kapta meg). Önállóan, egyedül intézkedett. Nagyon büszke voltam rá. Én ilyen idős koromban egy beszari gyerek voltam.
Most meg a munkahelyen ülök, és dolgozom. Dolgoznék. De dumálnak mellettem, zavarnak, ezért gondoltam, felpattanok, írok egy kis blogot.
A kolléganőm hozott nekem egy zsák játékot még nyáron, de nem vittem haza, mert már nem férünk el a sok kacattól. Most meg gondolt egyet a kolléganő, odaadja a játékokat a nem annyira tehetős gyerekeknek illetve egy óvodának. Igen ám, de a porcelánbabának leesett az egyik szeméről a szempilla, így hát lementem az egyik kollégámhoz visszaragasztani a helyére. Ahogy vártam a liftre (most egy leesett babaszempilláról fogok sorokon keresztül mesélni??? Lapozzatok, ha már nem bírjátok.) ott termett az egyik vicces kollégám. Meglátta a babát, rögtön elkezdett sztorizgatni. Hogy amikor San Marinóban jártak, a felesége késztetést érzett megvásárolni egy csomó porcelánbabát. Ugyanis a felesége gyűjtögető típus. Például Görögországban az egyik parton kavicsot gyűjtöttek, mert olyan szépek voltak a kavicsok. De annyit szedtek össze, hogy már teli kosarakkal vánszorogtak fel a partról - közben ábrázolta, miként vonszolták magukat -, nehezek voltak, mint az ólom. Igen ám, de ezeket valahogy haza is kellett hozni Magyarországra, a bőröndök meg túlsúlyosak volt, de a kavicsot semmiképpen nem akarták otthagyni. Ezért felvettek magukra minden létező ruhát, tiszta dagadtak voltak. Mindenki egy szál pólóban, rövidnadrágban, papucsban, ők meg mint a Michelin-babák. Természetesen ezt is illusztrálta. Én ezen annyira röhögtem, de annyira, mint egy hiéna és egy pelikán gyermeke. Igen ám, de ahogy álltunk a lift előtt, és én görnyedve üvöltöttem a röhögéstől, vendégek érkeztek. Én nem tudom, hogy mit szólhattak, de remélem, nem köpnek be az öreg indiánfőnöknek, mert akkor kikapunk. Ő nem nagyon bírja a hahotázást. Ugyan elvárja, hogy boldogok legyünk, és hülyének néz, ha nem vagyunk azok (mindenki meneküljön, ha a boldogságról támad kedve beszélgetni), de ne röhögcséljünk, legyünk rendezettek, összeszedettek, komolyak. Cuki posztot akartam írni a nevetésről, erre tessék, már megen' befeszülök. Na ne! Szerencsére most meg egy másik vicces kolléga jött be, éppen hárman szakadnak a röhögéstől velem szemben. Így nem lehet dolgozni, mindjárt kiesek a cipőmből és leesek a székről.
Megyek, megnézem, megragadt-e a baba szempillája.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
