2019. december 12., csütörtök

Hol kamillázik Bezzeg?

Előfordul, hogy felpattanok a SOTE Neurológiai Klinika honlapjára, és nézegetem az orvosokat. Kiváltképp az én orvosomat, őt már kívülről fújom, így megnézem a többieket is. Sármos fiú az én orvosom, ahogy a nagymamám mondaná, ha élne. Neki a 70 év alatti férfiak mind fiúk voltak. Én meg forgattam a szemeimet, hogy "de mama, egy 68 éves ember nem nevezhető fiúnak!", persze ma már kezdem érteni őt, hiszen az 50 éves emberek még csitri harmincasok a szememben. Lévén én is 50 leszek holnap (nem. de majdnem. basszus, hogy a picsbe lehetek én majdnem 50???? értitek, 50. én nem lehetek 50, egyszerűen képtelenség, nem opció. nem erről akartam írni, csak éppen elkapott a gépszíj, megyek is, visszakanyarodok a kályhához.)

Előfordul, hogy felpattanok a SOTE Neurológiai Klinika honlapjára kamillázni*. Hogy megnyugodjak. Működik. Megnyugszom. Kisimulnak az idegeim. Nézegetem az orvosokat. Nem, nem a fotójukat... de, de, azt is, de főleg a szakmai életüket. Nézegetem az orvosokat, és attól jobban érzem magam. Abszurd? Az. 

Előfordul, hogy felpattanok a SOTE Neurológiai Klinika honlapjára, és ott elidőzök.














* Annak idején, amikor rosszcsontok voltunk az osztálytársaimmal, Annamaria Valentini,  a tanítónők non plus ultrája, mindig hozatott magának egy kamillateát a bárból, hogy megnyugodjon. A.D. MCMLXXXII, Via dei Giubbonari, Roma

2019. december 11., szerda

Normális vagy, Bezzeg?

Ti, akik felnőttek vagytok, szoktatok még elkalandozni a gondolatokkal? Ábrándozni? Szoktatok sztorikat építeni magatokban? Aztán szoktátok magatokat azon venni észre... namégeccer', ez nem sikerült valami echte magyar mondatra... most nézem, az első mondat is lehetne szebb... szóval, van olyan, hogy azon veszitek észre magatokat, hogy potyognak a könnyeitek a meghatottságtól, mert annyira jól sikerült a sztori? (Szomorú, vagy vidám, az mindegy.)

Én még mindig nagy mestere vagyok ennek. Holott már nem vagyok óvodás.

A munkahelyen egészen hülyének nézhetnek, ha nem elég óvatos az ember. Meg úton-útfélen, a  villamoson, trolin is. Ezt mindenképpen magányosan érdemes csinálni, hogy az ember megtarthassa a többieket abban a hitükben, hogy normálisak vagyunk, de hát mit csináljunk, ha nem tudjuk kordában tartani a rakoncátlan, fegyelmezetlen gondolatokat?

2019. december 8., vasárnap

Túl hosszú

Pénteken volt a kislányom karácsonyi koncertje (többedmagával), ezért autóval mentem dolgozni, tudván, hogy gyorsbusz nincs délután 3 körül. Igen ám, de közeleg a karácsony, én nem tudom, mit képzeltem, de rettenetes dugóba kerültem. Semennyi esélyem nem volt odaérni. Pláne úgy, hogy még a kisfiamat is fel kellett vennem az iskolában. (A kislányomat elvitte a zeneiskolába Noémi).

Naná,, hogy nem volt parkolóhely az iskola környékén. Leraktam hát az autót a tök tilosban. Meg még megnyomtam valami gombot is, mert ügyesen beriasztott. Amitől elindulni sem tudtam. Őrület volt. Aztán még,  hogy ne legyen elég, magammal vittem a hibbant anyut is (aki szellemeket lát... A többit nem ecsetelem), meg akarták hallgatni a koncertet a kislányával. Anyu a vinnyogó autóban halál nyugodtan mesélt és mesélt. Mint aki nem hallja, hogy üvölt az autó, amit nem tudok elinditani, és próbálnék koncentrálni, hogy megoldást találjak. Nagyon jó volt, komolyan, kihullott az összes hajam.

Pár perc késéssel odaértünk, persze a két tanintézet közt is dugó volt, magamban nagyon szegyeltem magam, hogy nem vagyok képes a lányom koncertjére odaérni. Szerencsére még csak a nyitóspeatch speech ment.

A lányom nagyon ügyes volt. Állati büszke vagyok rá. Oké, volt egy-két félreütés, de bumm, semmi baj.

Eljött anyósom (ex) nővére is egy haverjaval. Namégeccer: nem anyósom ex nővére, hanem ex anyósom nővére. Ők tényleg késtek. De a lányomat meg tudták hallgatni.

A koncert után futás a tornára. Nem az én tornámra, mert nekem nincs olyanom.

Tornáról haza.

Midőn gyalogoltunk haza, a fiúk kitalálták, hogy a fiam menjen aludni Márkékhoz. Nem, ez szombaton volt, nem pénteken. Megzavarodtam a szombati munkanaptól. Szerencsére nekünk ezek a szombati munkanapok kötelezően szabik. El is mentem egy körmöshöz lekapartatni a géllakot. Untam. Most olyan, amilyet a gésák políroztak a hapsiknak. Aztán irány a gyerekekért a suliba. A fiam ment Márkékhoz. Én maradtam a lányommal. Csajos napot akartunk csapni, csak én elaludtam. Egyszerűen nem bírom szuflával. Holott jön anyósom (ex) kedden, valamiféle rendet kellene csapni.

Képzeljétek, nem volt már jegy a Csíkszereda Csíkszerda Vespro-koncert egyikére sem, teljes sold out volt, de Kriszti szerzett nekünk, ha már kórustag. Hűha, ez a koncert nagyon jó volt. Hogy visszacsatoljak az előző posztomra, tényleg beleborzongtam, a karszőrtöveim is égnek álltak. Most majd állandóan ilyen koncertre akarok majd járni.
A fiam helyett a lányom barátnőjét vittük magunkkal. Nekik nem annyira tetszett. Furcsa. Nem értem. Az ovistársuk is énekelt (Kriszti lánya), szerintem nem piskóta egy 250 fős kórushoz tartozni.

Este, amikor hazaértünk, naná, hogy nem volt parkolóhely. Nem valami menő helyen lakunk, de van néhány étterem, ami idevonz annyi embert, hogy mi helyiek nem tudunk hova parkolni. Így, amikor sikerült jó messzire lerakni az autót már tudtam, hogy képtelen leszek vacsorát főzni, ráadásul a lányom rágta a fülem, hogy menjünk étterembe. Így esett meg, hogy a meki lett a kompromisszum. Gyors, egészségtelen, de legalább étterem. -szerű.

Vasárnap jó későig aludtunk. Én persze felébredtem 5:45-kor, nincs mit tenni a biológiai óra ellen. Hála ég hulla voltam (he?) vissza tudtam aludni. Egészen kilencig aludtunk.

Aztán rohanás a hobbiboltba. Irreálisan sok pénzért vettem szürreális fassságokat. Négyféle pompomt, pislogó szemeket, minicsigából hetet is, miniatűr hintalovat, házat, szarvast stb. Luca napi vásár lesz az iskolában. Arra készültünk ma Noémiéknél. Onnan még elkutyagoltam az Orczy parkba a fiamért, mert oda mentek ugrálni ebben a szokatlan napsütésben.

Délután, amikor hazaértünk, még készültünk a matekdolgozatra a fiammal. Meg verset is tanítottam neki.
Már ott tart, hogy elfogadta, hogy ő buta. És jó neki az egyes. Ez rémes. Én biztatom. Nem bántom. Holnap fogadóóra, megnezem, mit mondanak. Nyilván a felnőtt a felnőttnek csupa jót mind majd. Ami viszont nem az igazság.

Aztán sütöttem egy lasagnet, abból visznek holnap is.

Ja, jön holnap két olasz partner. Hiányzott, mint púp a hatamról. Hogy hogy fogok négyre az iskolába menni, nem tudom. De fontos menni. Nem érdekel a főnököm. A gyerek a fontos.

Kedden mennek el az olaszok. Kedden késő este jön anyósom. Előreláthatólag elpusztulok. (Ma chi me lo fa fare???)

Hétfő zeneiskola is. Szólok anyukámnak, mentsen meg.

Kedden torna. Szerdán torna (elmarad a zeneiskola). Csütörtök semmi. Pénteken angol gála. Szombaton iskola. Valahogy nem várom a karácsonyt. Ez így túl durva.




2019. december 6., péntek

Voltam egy mindset pszichológia előadáson. "Velünk élő múlt - örökségeink nyomában" volt a címe. A sógornőm gondolta, hogy érdekes lehet számomra, hátha a valamelyik dédszülőmtől, ükszülőmtől, szépszülőmtől származnak a bajaim.

Majd mesélek az előadásról, de nekem a legjobban az épület tetszett, inkább ezzel kezdem. Nem jártam még soha a Neuschloss Palotában. Ilyenkor, amikor ilyen szép épületben járok, mindig ábrándozom, hogy bárcsak ott lakhanték. Kinéznék az ablakon, és nem volnék mérges. A lépcsőház, a plafonfreskó (oké, mennyezetfreskó), a kilátás, a lift, annyira szép.

Neuschloss-Knüsli Kornél tervezte az épületet, aki az állatkert elefántos főkapuját és elefántházát is, meg egyéb épületeket is. Tudtátok? Én nem.
Annyira tetszik, hogy Kornél felvette a felesége vzetéknevét. Knüsli. Most mondjátok meg, hát nem bájos? Jó, de Lujza nem vette fel Kornél vezetéknevét?

Nem Blaha, hanem Küsli Lujza és férje, Kornél.



Az előadáson csomót röhögtem. Mert az előadónak többször felállt a szőr a karján, olyan eszméletlen esetek adódtak. Mindig mutatta a karját és mondta, hogy húúú, feláll a szőr a karomon, nektek is? Nekem nem biz nem. Egyrészt epilálom, másrészt attól, hogy egy elmesélt családi esetről csípőből elhiggyek bármit, hát na. Úgy értem, a család-pszichoterapeuta (az egyik előadó) felvázolt egy családi sztorit, példuál van egy anyu, egy apu, a gyerek és a nagymama, ők élnek együtt egy fedél alatt, igen ám, de anyu meg apu nincsenek jóban. Miért? Fejtsük meg közösen - nem mondták, de már el is kezdték a szituáció ábrázolását úgy, hogy kihívtak a nézők közül pár embert, elkezdődött hát a családállítás. A család-pszichoterapeuta persze tudja az egész sztorit, éppen dolgozik rajtuk, hogy "minden jó, ha a vége jó" legyen, de mi nézők nem tudhattuk, hogy éppen hol tart a terápia, még üti-vágja egymást anyu és apu, vagy már szent a béke. Aztán a családállító (a másik előadó) kihívott pár embert, akiknek a térben meg kellett találniuk a helyüket (??? én itt elakadtam). Először jöjjön egy vállalkozó kedvű férfi, ő lesz az apa. Aztán jöjjön egy nő, ő lesz az anya. Aztán jönnie kellett a gyereknek és a nagyinak. Aztán hogy, hogy nem, de jönnie kellett anyu előző szerelmének. Vagy a nagyiénak. Meg még jöttek elhalt feltételezett ikertestvérek, meg egyéb szereplők. Egészen nagy tömeg alakult ki a térben (a térben, értitek, kiborulok...).
Ezek után jött a "ki, mit érez". A gyereket idegesítette, taszította apu; apu szeretett volna horgászni menni a gyerekkel (ezt onnan tudjuk, hogy kereste a szemkontaktust a fiával); anyu a gyereket szerette; a nagyi indefferns volt stb. Én azon röhögtem nagyon, hogy a penészvirág fiatal lány, aki anyut ábrázolta, mondta, hogy őt mintha mágnessel vonzaná a gyereket ábrázoló fiú. Hát naná, a srác egy jóképű figura, szakállas, magas, fiatal, tényleg egy helyes fiatal volt. Meg akartam kérdezni a sztárpszichológustól, hogy kizárt dolog, hogy a lánynak szimplán tetszik a fiú? De nem akartam trollkodni... Ezek az emberek, akik ott voltak, nyilván hisznek ebben a ... dologban.
Aztán mindenféle turpisság kiderült az általunk nem ismert családról, hogy például a nagyi apjának volt egy előző nagy szerelme, meg az anyunak ikerterhessége volt, és hasonlók, igen ám, de ezek mind csak feltételezések, maga a család, akiről beszéltek, nem volt ott, így aztán soha nem fogjuk megtudni, hogy a családállító sztárpszichológus keze szőre jogosan állt-e égnek. Mindenesetre én jót mulattam.
Egyedül mentem, a sógornőm végül nem jött el, készül a vizsgáira, de jobb is, mert legalább nem hoztam rá szégyent, amikor vállalhatatlanul röhögtem, holott leginkább tágra nyitott szemekkel kellett volna huhognom, miközben a hidegnek kellett volna futkosnia a karomon, mert kiderült, hogy a senki által nem ismert család nagypapájának az apukájának volt egy előző nagy szerelme, akit nem vett feleségül, mert nem tudott gyereket szülni. Vagy én értettem valamit félre? Akkoriban is elváltak az emberek? Az 1900-as évek elejéről beszéltünk, gondolom. Házasságkötés nélkül nem hiszem, hogy gyereket terveztek volna akkoriban a szerelembe esett emberek, csak úgy, bele a sűrűjébe. Na mindegy, lehet, hogy a nagypapának volt egy második felesége, aki csak a tok volt (igen, így mondták), csináltak egy csomó gyereket, de nagypapa mindeközben visszajárt az első nőhöz (igen, ezt megállapították ott az átszellemült térben elhelyezett nézőkkel), mert őt szerette igazán, aztán a "tok" meghalt, végül újra összejöttek (basszus, már én sem értettem, hogy ki, kivel van) nagypapa és az első nő. És ez így ment két órán keresztül. Nem mondom, hogy nem szórakoztam jól. Ha ihatnék bort, még azt is kaphattam volna, na akkor még az is lehet, hogy megállíthatatlanul röhögtem volna, kezemben a szép, csillogó, öblös boros pohárral, de nem iszom alkoholt. Így esett meg, hogy a kiszakadó nevetés után szépen vissza tudtam rendeződni látens úrinővé. Ha ihatnék bort, még azt is kaphattam volna, na akkor még az is lehet, hogy megállíthatatlanul röhögtem volna, kezemben a szép, csillogó, öblös boros pohárral, de nem iszom alkoholt. Így esett meg, hogy a kiszakadó nevetés után szépen vissza tudtam rendeződni látens úrinővé. Ha ihattam volna bort, nézhettem volna ki az ablakon, előttem a dunai panorámával, kezemben a menő pohárral, merenghettem volna az élet dolgain. Ilyen menő hely ez, hogy bemész és mit iszol? Nagy business ez a pszichológia. Nem szarral gurigáznak. A sógornőm meg mindig elkapja az aktuális legmenőbb divathullámot, tudja, honnan fúj a Passzátszél. Én miért nem voltam képes érezni annak idején, hogy miből lehet majd busásan megélni?



Frissítés: senkit nem akartam megsérteni. Bocsánat, ha valakit mégis.

2019. december 5., csütörtök

Iskolai menza

Kedden, amikor a gyerekekért mentem, még ott volt egy csomó kis osztálytárs a klubszobában, fogtam hát magam, és kifaggattam őket, hogy ti sem eszitek meg az ebédet? Rá is zendítettek mindahányan, csak mondták, csak mondták a magukét. Azt is elárulták, hogy aznap az osztályfőnök lefotózta az ebédet, mert annyira kevés volt és gyenge. Több sem kellett, írtam gyorsan az ofőnek, hogy azt hallottam, hogy már senki nem eszi meg az ebédet, sőt, a fotóról is tudok, és hogy írniuk kell a gyerekeknek egy fogalmazást a remek menzáról. Az ofő megerősítette, a hír igaz, a gyerekeknek nem ízlik az iskolai ebéd, sőt, a tanárok közül már csak az igazgató fizeti be, hogy saját bőrén tapasztalja meg, mit esznek a gyerekek. Sőt, ő odament aznap leméretni, hogy valóban annyit kell-e kapniuk, mint ami a tányéron van. Igen, annyit. Az én véleményem, hogy ennyit és ilyet a kórházban kapnak az olyan betegek, akik már "ultradiétán" vannak. Egy kis marék főtt krumpli, egy kis főtt csirkemell. Meg a leves. A leves sem valami gazdag dolog.

Gondoltam egyet, írtam a szülőknek a csoportba, hogy tegyünk valamit. Írjunk petíciót, írjunk Jamie Olivernek, mittomén', mozduljunk meg. Egy aktív anyu van, néhány támogató, egy-két "úgysem fog sikerülni" anyu.

Áh, most jut eszembe, az igazgató megpróbálta bontani a szerződést a menzásokkal, de falakba ütközött. Asszem' úgy érzem, fejétől büzlik a hal.

Az ofőnek is vannak gyerekei, az ő gyerekei iskolájába bejárnak a szülők, menzakommandó. Igen ám, de előre be kell jelenteni, hogy mennek, így hát bafhatják, aznap szép adagok vannak és szép ételek.

Mindenesetre ma finomfőzelék volt kiírva az ebédlőre (szép táblázat, mindenféle sóadattal, cukoradattal, kalóriatartalommal, csak éppen az nincs rajta, hogy mégis ki főz, se egy cégnév, se egy cím, se egy telefonszám), én sem szeretem, a gyerekeim nem is ismerik, ezért este még a cimbalom és az okmányiroda (éljen a IX. kerületi okmányiroda, irtó rendesek, kedvesek, gyorsak) után főztem egy ehető ebédet a gyerekeimnek, ma azt vitték be az iskolába (+ tízórai, uzsonna). Rémesen unom, hogy állandóan éhesek, amikor megyek értük.

Persze mindez titok!

2019. december 4., szerda

Vasmacska és egyéb állatfajták

Közeleg a karácsony, és én már túl is estem az idei karácsonyi vásáron. Tavaly, de talán még előtte sem sikerült eljutnom egyikbe sem, idén meg rögtön a villanygyújtásra mentünk el, Óbudára. Egészen csinos ez az óbudai karácsonyi vásár. Tűrhető a tömeg, a churros és a pizza, mint traditional hungarian christmas food, megfizethető, a fények szépek. Kétszer is kimentünk, először ebédelni, mert nem főztünk, ellenben éhesek voltunk. De nagyon fáztunk, ezért inkább hazamentünk Ildiékhez, mert náluk vendégeskedtünk, nem maradtunk korcsolyázni, holott megígértem a gyerekeimnek. A vásárban szembesültünk, hogy a korcsolyapálya csak délután hatkor nyit, így másodjára hatra mentünk ki. Terv szerint hatra. Azonban a gyerekek hiába, hogy órákon át szépen játszottak egymással, délután 5 körül elszabadult a pokol, párnacsatát rendeztek, ezért mi felnőttek úgy érzetük, azonnal ki kell szabadulnunk a lakásból, ki a hidegre. Ki is mentünk. De nem volt még hat óra, ezért korcsolyázni sem lehetett. A nap sem sütött már, ezért baromi hidegnek éreztük a hideget, nekem még téli kabátom sem volt (elszakadt a régi), ezért fogtam magam, és betessékeltem mindenkit a múzeumba. Kedvesek voltak, nem zavartak ki, sőt, hellyel kínáltak. Van ott a recepción pár asztal, padok, székek, szép párnák, sőt, még vízautomata (hát ez meg mi? - kérdezhetnétek) is.
Aztán kisvártatva, gondolom a fáradtságtól, a fiam elkezdett utánozni engem, amin én nagyon röhögtem, aztán a többiek is rázendítettek, a kislányom meg ártatlan arccal legalább nyolcszor megkérdezte, hogy kimehet-e futkározni a gyerekekkel, szóval sztereóban kaptam a hülyeséget. A végén már mindenki pukkadozott a nevetéstől, dőltünk jobbra, dőltünk balra, én nem kaptam levegőt, a lányom mentőt akart hívni, Ildinek folytak a könnyei, a fiam meg még mindig nem hagyta abba a majmolást, és akkor szerencsére a múzeumi recepciós szólt, hogy mindjárt hat, záróra. Így nem haltam meg.
Aztán megtekintettük a fénygyújtást, a korcsolyapályán a szép táncelőadást, aztán hazamentünk. Korcsolyázási lehetőség nem adódott.
Ahogy mentünk hazafelé, mesélte Ildi, hogy a Vasmacskában állatok is vannak, ők ott rendezték meg a kislánya szülinapját. (Hm, nem is rossz ötlet. Kár, hogy kicsit messze van tőlünk.) Több se kellett, a gyerekeim már bent is teremtek. Bementek, és civilizáltan viselkedtek, hállelujah, ritka, ritka pillanat, amikor nem balhéznak egymással. Mi felnőttek nem mentünk be (smucig vagyok), kint vártunk rájuk. Aztán ahogy vártunk, észrevettem, hogy a kiskertben van egy szamár és egy póniló, bementünk hát megsimogatni őket. A fiam meg bement az étterembe répát venni az állatoknak, mert ki volt írva, hogy "répa 50 Ft" (végül ingyen kapta meg). Önállóan, egyedül intézkedett. Nagyon büszke voltam rá. Én ilyen idős koromban egy beszari gyerek voltam.

Most meg a munkahelyen ülök, és dolgozom. Dolgoznék. De dumálnak mellettem, zavarnak, ezért gondoltam, felpattanok, írok egy kis blogot.
A kolléganőm hozott nekem egy zsák játékot még nyáron, de nem vittem haza, mert már nem férünk el a sok kacattól. Most meg gondolt egyet a kolléganő, odaadja a játékokat a nem annyira tehetős gyerekeknek illetve egy óvodának. Igen ám, de a porcelánbabának leesett az egyik szeméről a szempilla, így hát lementem az egyik kollégámhoz visszaragasztani a helyére. Ahogy vártam a liftre (most egy leesett babaszempilláról fogok sorokon keresztül mesélni??? Lapozzatok, ha már nem bírjátok.) ott termett az egyik vicces kollégám. Meglátta a babát, rögtön elkezdett sztorizgatni. Hogy amikor San Marinóban jártak, a felesége késztetést érzett megvásárolni egy csomó porcelánbabát. Ugyanis a felesége gyűjtögető típus. Például Görögországban az egyik parton kavicsot gyűjtöttek, mert olyan szépek voltak a kavicsok. De annyit szedtek össze, hogy már teli kosarakkal vánszorogtak fel a partról - közben ábrázolta, miként vonszolták magukat -, nehezek voltak, mint az ólom. Igen ám, de ezeket valahogy haza is kellett hozni Magyarországra, a bőröndök meg túlsúlyosak volt, de a kavicsot semmiképpen nem akarták otthagyni. Ezért felvettek magukra minden létező ruhát, tiszta dagadtak voltak. Mindenki egy szál pólóban, rövidnadrágban, papucsban, ők meg mint a Michelin-babák. Természetesen ezt is illusztrálta. Én ezen annyira röhögtem, de annyira, mint egy hiéna és egy pelikán gyermeke. Igen ám, de ahogy álltunk a lift előtt, és én görnyedve üvöltöttem a röhögéstől, vendégek érkeztek. Én nem tudom, hogy mit szólhattak, de remélem, nem köpnek be az öreg indiánfőnöknek, mert akkor kikapunk. Ő nem nagyon bírja a hahotázást. Ugyan elvárja, hogy boldogok legyünk, és hülyének néz, ha nem vagyunk azok (mindenki meneküljön, ha a boldogságról támad kedve beszélgetni), de ne röhögcséljünk, legyünk rendezettek, összeszedettek, komolyak. Cuki posztot akartam írni a nevetésről, erre tessék, már megen' befeszülök. Na ne! Szerencsére most meg egy másik vicces kolléga jött be, éppen hárman szakadnak a röhögéstől velem szemben. Így nem lehet dolgozni, mindjárt kiesek a cipőmből és leesek a székről.

Megyek, megnézem, megragadt-e a baba szempillája.

2019. november 29., péntek

A kisfiamon töprengek

A kisfiam furulyatanára mindig áradozik a fiamról. Tegnap azt mondta, Bandi az ő kiskutyája, annyira aranyos. Aztán elkezdett mesélni, hogy a szolfézs tanárnő panaszkodott rá és még két kisfiúra, hogy mennyire rosszak. A furulyatanár pedig elképedt, hogy az nem lehet, Bandi mindig olyan jámbor, töprengő, csendes, talán gondterhelt is, mintha problémákat cipelne a vállán. Itt lezsibbadtam... és azóta is zsibbadok. Tudom, hogy elég nehéz a gyerekeimnek. Aztán megtudtam még, hogy Bandi elmesélte neki, hogy volt térdműtétem (hm, mondjuk ilyet soha nem mondtam... gondolom vagy Bandi rakta össze a fejében, vagy a furulyatanár puzzlezta össze), és ezért a nagymama jött érte. A furulyatanár pedig látta, hogy a nagymama milyen, és kérdezte Bandit, hogy a nagyi kicsit kapitány? Tény, hogy a fiam és anyukám nem nagyon jönnek ki egymással. Oké, a fiam ki-kihúzza a gyufát, értem én, hogy anyám kitépi a haját Banditól. Az is tény, hogy én tejbetök gyerek voltam, soha nem piszkáltam a gyufásdobozt. A testvérem is jó gyerek volt, amikor meg elkanászodott, már 14 éves kollégista volt, de arról mi nem tudtunk. Csak utólag. Szóval anyukámnak szokatlan az én rossz gyerekem. A lányommal nincs gond, ő is jó gyerek. Tegnap óta a fiamon töprengek. Vajon mennyire sérült?

Ma a szüleim (volt) munkahelye szervezte Mikulás-napra kell vinni a gyerekeket, és én ezt jól elfelejtettem. Így igent  mondtam egy másik meghívásra mára. Zsifi filmfesztivál van folyamatban. Meglátta az olasz fiú, hogy lájkoltam az eseményt a fb-on, és megszervezte a moziestet. Aztán tegnap este kiderült, hogy teljesen elfelejtettem a Mikulást. Már nincs pofám lemondani a filmet. Ezért azon rugózom, hogy miként oldjam meg a ki, hány órakor, hol legyen műsort. És persze bűntudatom van. 46 éves vagyok. Ég a pofám. Mert szeretnék elmenni megnézni egy filmet. És ehhez le kell passzolnom a gyerekeimet. Igazából pedig legalább öt filmet szeretnék mindenáron megnézni a tizennyolcból. De nem fogom. A maira elmegyek, mert már nem volna elegáns lemondani. De nincs kedvem menni, mert éppen lent van a hullámvasút. Jó alaposan lent, a furulyatanár jól odacsapott, nem bírok felmászni. Marha jól nézek majd ki, ha bőgös lesz a film... Tiszta ciki picsogni mások előtt. Most, ha sötétben némán könnyezik az ember az még elmegy, de én mostanában, ha rázendítek, akkor nem úgy történik, hogy kigördül egy néma könnycsepp, amit meg lehet magyarázni egy porszemmel. Egy pasas mit kezd velem, ha nem bírom elzárni a csapot? Halál ciki... Francba. Jó, majd valami másra gondolok, és akkor nem bőgök. Tiszta pénzkidobás az ablakon a mozijegy. De most komolyan kérdezem magamtól, nem vagyok képes úgy filmet nézni, hogy ne picsogjak? Tisztára nevetséges.

Ezen felül még van egy karácsonyi meghívásom egy olasz eszem-iszom bulira, az egyik kedves nő hívott meg, akinek fordításokat szoktam készíteni. (Basszuskulcs, így leírva úgy tűnik, mintha olyan állati menő lennék, holott ez egyáltalán nem így van.) Az utóbbi melókat ingyen csináltam, mert annyira kevés volt az anyag, nem volt képem pénzt kérni. Gondolom pontosan ezért tartok itt, mert nem tudok a pénzzel bánni. Na mindegy, azért én elmegyek, kapcsolatot építeni. Ezzel csak azt akartam elmesélni, hogy megint égni fogok, hogy gyerekfelügyelőre van szükségem.

Aztán a sógornőm, aki maholnap elvégzi a pszi szakot*, és aki mostanában egészen sokat foglalkozik velem, amióta ez a mizéria kijött rajtam, ajánlott egy előadást, arra is megyek, megint kell gyerekcsősz. Nagyon kedves tőle, hogy próbál segíteni. A gyógyszerészem is megtalált, ő is próbál segíteni, de nem gyógyszerrel. Ő, mint a sógornőm, a lelket fürkészi. Meg hát van a saját pszim is.

Még mindig rottyon vagyok (a lábam pompásan működik, csak tornánál lehet látni, hogy van elmaradás, de nem vészes), nem tudok kilábalni. Vagy csak fogjam fel, hogy nincs itt semmi néznivaló, és pedálozzak tovább?









* csak tudnám honnan van ennyi energiája... ez már a harmadik diplomája, dolgozik is, nagyon jól teper. Jó, 33 évesen én sem 46 voltam. Hm, úgy érzem, kezd foglalkoztatni a korom. Eddig nem érdekelt, voltam, amennyi voltam, nem töprengtem semennyit. Erre most, hogy közelítek az 50-hez, kezd frusztrálni. Mert ezt egyszerűen nem tudom felfogni. Van, aki simán leidősözik egy ötven körüli embert. Én meg már kikérem magamnak, az ötven körüliek mitől lennének idősek?!?!!?!? Holott...