Munkahelyi pletykák (folyamatos frissítés)

Így nem lehet dolgozni... Folyamatosan dumálnak.

Attól is agylobot kapok, hogy horvátba és olaszba akar menni. Szóltam neki, hogy menjen inkább Horvátországba és Olaszországba. Jó, jóóó, mondta, aztán mégis ugyanúgy folytatja.

Munkahelyi pletykák

Tegnap le kellett költöznöm a másodikról a földszintre, az igazgatósági terepre, de nem azért, mert lettem valaki.

Fent sokáig csak fiúk között éltem, jó volt. Itt lent hemzsegnek a nők… édes kenyér, hogy mennyit tudnak beszélni! Nagyon furcsa ennyi nő között lenni.

Reggel nyolckor már kettőjüknek kifüstölt az agya, mert nem úgy van, ahogy elképzelték. Most globális nagy költözések lesznek. A rangidős nő, akit régen gyűlöltem, mert azt képzelte, hogy ő a főnököm, én meg azt, hogy nem az, és aki most már tök cuki (érthetetlen változás) most azon pattogott, hogy nem abba a szobába költöztetik, ahová eredetileg tervezték, hanem egy ablaktalan lyukba. aztán kiderült, hogy van ablak, csak nem az egész falon.

A másik, a csinibaba, pedig azon füstölög, hogy ő vissza nem ül már az eredeti szobájába, mert ott van a főnöke, aki rugdossa a lábát az asztal alatt és ugráltatja kávéért. Ugyan nem direkt rúg, de még bocsánatot sem kér. A faszi mondjuk tényleg mindig el van nyúlva az asztalánál, mintha strandon ülne a nyugágyban. 

A titkárnő, aki már tegnap elköltözött, de most mégis hétfőig az eredeti, régi helyén kell, hogy üljön éppen „főzőcskézik” a rangidőssel. Hallom, ahogy mondják, hagyma aprít, pirít, hús rá, együtt pirít, tejszín, só, bors, mittomén', aztán jön a következő recept... óh, bazz, nekem ez teljesen szokatlan és csak nyomják, nyomják, nyomják a szöveget... Elég nehéz így koncentrálni a feladatra. Ráadásul a földszinten látom, hogy kik járkálnak az ablak alatt, állandóan felkapom a fejem, ha arra jár valaki. Dekoncentrációs tábori kiképzés...

Van itt három nagyon csinos lány. A fiúk az emeletről jöttek le hozzám, megbeszéltük az aktualitásokat, de eközben ők csorgatták a nyálukat a csinibabára (grrr, kiestem a cukrosból). Láttam, ahogy tetőtől talpig végigmérik őt. Ők meg látták, hogy látom és összemosolyogtunk. Ezekkel a srácokkal mentem sörözni a múltkor, ezért félszavakból értjük egymást. Akkor is kidumáltuk a helyi halpiacot.

Ha jól belegondolok

Korcsolyázni is voltunk szombaton, balettre és iskolai előkészítőre is jár a lány, a napvégi játszóterekről nem is beszélve. A dzsungel könyvére is váltottunk színházjegyet. Már csak Banditának kellene sportolnia. Decemberben abbahagyta a ritmikus gimnasztikát, mert ő András bácsiért rajongott (judo, vagy dzsúdó?), Kinga néni szigorát és a 1,5 óra esti (elég kemény) tornát nehezen viselte. 

Még, hogy nem járok sehova a gyerekekkel! Persze minden nézőpont kérdése. Lehet, hogy ez még mindig kevés.

Akvárium (tegnapelőtt még nemzetközi buszpályaudvar)

Szombaton voltam Punnany Massif koncerten. Bevallom, én őket nem ismertem, de ha hívnak, én bárhová elmegyek (a decens határokon belül és nem akárkivel). 

A koncert jó volt, attól függetlenül, hogy egyetlen számot sem ismertem. Azért a koncert után nem róluk, hanem Kittibiről álmodtam egészen furcsát. Jó barátok voltunk, a Porschéjával (?) mentünk valahová, és egyszer csak beszorultunk két vízszintben álló sorompórúd közé (ld. hülye fb videó, amelyet többen is posztoltak), de élve megúsztuk, amikor jött a vonat. Kittibi meleg volt, az ő barátaihoz siettünk, akiknek virágot kellett vennem és pont olyat szereztem, amilyet Delphinetől (gyerekeim apjának az unokanővére, akit én nagyon szeretek) kaptam, amikor a kislányom született: óriási púderszínű rózsák pamuttal (a növénnyel) megbolondítva. Gyönyörű volt és mindenki örült neki. Mellékszálnak vége.

Igazából csak azt akartam elmesélni, hogy Gáspárral voltam (akinek naná, hogy nem ez a neve). 

Ugyan bóvli zenére, de jót táncoltunk az after partyn, vele és a haverjával is, de amikor észrevettem, hogy Gáspár nincs a közelben, megkerestem őt. Kint ült, nyomkodta a telefonját. Dumáltunk, aztán mi ketten dobbantottunk, beugrottunk a Király utcába moslékot dönert enni, isteni volt. Amíg ő rendelt, én hogy, hogy nem, de szóba elegyedtem három szimpatikus sráccal. Hogy ez a Budapest mennyire barátságos hely! A koncert közben is pisilnem kellett (felfáztam, francba, ezért kellett sürgősen patikába mennem... Franciaországban felejtettem a tablettáimat, dupla francba! Isteni pirulákat kaptam), a mosdóban egy részeg tinilány nyafogva sírta el a szintén részeg barátnőjének a szerelmi bánatát. Nem bírtam magamban tartani, elmosolyodtam, amit észrevett egy velem egykorú lány. Összekacsintottunk. Aztán ezt jól meg is beszéltük, amikor elhagytuk a mosdót. Ez a Budapest kifejezetten barátságos hely! Lépten-nyomon szimpatikus emberekbe botlok. Mondjuk az furcsa, hogy már kétszer láttam olyant, hogy lányok a mosdóban pózolva fényképezkednek. Értitek, a klotyóban! Az egyik a proccos MOM Park mozijában volt (gyűlölöm a pláza mozikat, de egyszer elcibáltak oda is), a másik pedig itt, az Akváriumban. Most ez a trendi? Mosdóban fotózni és posztolni? Hova tart a világ?!?

Aztán hazaindultunk. Mondta, hogy aludjak nála, de nemet mondtam. Tudtam, hogy reggel sietnem kell haza a makikhoz. Apukám így is lebaltázott, mondván jó lenne, ha kicsit visszafognám a lovakat és innentől kizárólag gyerekprogramokat szerveznék. Azt hiszem, most voltunk bábszínházban... Na mindegy. Sajnos még mindig nem pihentem ki az öt év "gyest", még mindig nem telítődtem be a felnőtt programokkal. 

Igazából csak azt akartam elmesélni, hogy nekem most Gáspár a legnagyobb barátom, a valódi. (Nem, nem gabalyodhatunk össze, mert ez már más dimenzió... Földönkívüli kötelék. Meg tíz éve már túlestünk a mittomén min.)

Most hasonló szar cipőkben járunk, ő nyakig ül a szerelmi vívódásban, és én is töprengek, hogy mi legyen és ezeket olyan jól meg tudjuk beszélni mi ketten. 

Ne is kérdezzétek!

Szombaton kiugrottam Marseillebe. Ne is kérdezzétek! Elmesélem a benyomásaimat, mivel még soha nem jártam arrafelé.

Belecsaphatnék a közepébe, de inkább kezdem az elején. Az úgy kezdődött, hogy Gáspár jóbarát elaludt reggel, mert a telefonja önálló szoftverfrissítésbe kezdett, mehettem taxival. Hajnal négy óra volt. Ellenben kedden, amikor visszaérkeztem, kijött elém meglepetésnek a reptérre és együtt ebédeltünk.

Azt nem is tudtam, hogy Marseilleben még van valódi útlevél ellenőrzés. Pont olyan, mint régen volt szokás. Ül a vámos a kutricában, kéri az útlevelet. Még az Európai Unióból érkezetteknek is át kell vergődniük az ellenőrzésen, mese nincs.
Voltak kutyás rendőrök is, pont olyanok, mint a Bridget Jones második részében. Gondolom (tudom), hogy Marseilleben van is mit keresniük.

A metróban hajcsúcsig felfegyverzett géppuskás fess rendőrök pásztázták a helyzetet. A Kelenföldi pu-n is előfordul kettő ilyesmi rendőr, de ők nem bizalomgerjesztőek, esetlenek, unottak, lóg rajtuk a ruha.
Rengeteg, de rengeteg ember utazik azon a két metróvonalon, ami van nekik. Budapesten talán a hármas metrón a csúcsok csúcsidejében vannak ennyien, talán. Megmozdulni nem lehetett.

Rengeteg, de rengeteg az arab. Fekete is, de főleg arab. A csinosabb negyedekben kifehérednek az emberek. A szegényebb negyedek kicsit még engem is sokkoltak, kosz, káosz, vagy csak túl sok ember a leárazás miatt? Nem tudom. Mindenesetre kicsit úgy éreztem magam, mintha Algériába csöppentem volna.

Aix-en-Provence lényegesen elegánsabb, mint Marseille. Ott nem jártunk sokat, de az a kevés, amit láttam, azon máris látszott, hogy nem szutyok.

Mindezektől függetlenül nem volt félelmem Marseilleben. A panorámája elképesztően szép, a tengere azúr, ahogy kell. Láttam a repülőből.

Ahogy haladtam a reptérről be a városba a busszal furcsa érzésem volt. Nem értettem, mit keresek én ott. Ismerős volt minden (noha soha nem jártam még arra), mégis zavarodott voltam, mi közöm nekem Marseillehez?

Apjuk a buszvégen várt. Bőgtem. Mert én ilyen bőgős vagyok. Mindig is az voltam. Tudom, hogy nem kell minden piszlicsáré dolgon bőgni, de megörültem neki.

Gyalogoltunk. A vasútállomásról (ami a buszvégállomás is) elmentünk az öreg kikötőhöz, ahol halárusok kínálták a halaikat, élő halat is. Volt polip is! Ez azért érdekes, mert én szeretem a polipot és Royanban nem lehetett kapni, mert ezek szerint a polip nem szereti a hideg vizet. 

Az öreg kikötőből pedig felgyalogoltunk a Notre-Dame-de-la-Garde-hoz, ami nem kis séta. Igazából csak három kilométer, de az egész város egy kaptató, a végére rendes izomlázunk lett.

Apjuk most még egy faluban lakik, egészen helyes kis lakásban. Sétáltunk egyet a faluban vasárnap, ittunk egy kávét. A férfiak a bárban kártyáznak, egyébként semmi egyéb esemény. Na ezért nem szeretnék én egy francia faluban lakni. Két nap után egyszerűen nem bírom tovább.

Visszafelé is volt gikszer, sztrájk miatt. Törölték a müncheni járatot, megcsináltam én az online check-in-t Frankfurtba, amit felajánlottak München helyett, de azzal meg az volt a baj, hogy éjfélre értem volna haza, azt meg nem akartam, ezért telefonáltunk és az ügyintéző nagyon készséges volt, elintézte nekem, hogy Brüsszelen keresztül szálljak át. Hajnal négykor kellett indulni.
Igen ám, de nem lehetett online check-in-t csinálni a brüsszeli járatra a variálás miatt, ezért egész este és éjjel paráztunk. Reggel a reptéren semmi gond nem volt, simán ment minden, amikor a rendes check-in-hez mentünk és legalább Brüsszelben nem kellett akkorát rohannom, mint odafelé Frankfurtban. Na az szép műsor volt. Landolástól számítva volt kereken 45 percem átszállni a következő gépre, csak hát mire leszálltunk a gépről és a busz bevitt a terminálra maradt összesen 10 percem, a beszállókapu viszont piszkosul messze volt.. Frankfurt nem viccel a méretekkel. Szó szerint loholtam, vágtattam, mindenkin keresztül, ész nélkül. Én, aki hihetetlenül edzetlen vagyok mostanában, egészen gyors voltam és kitartó (augusztusban jártam utoljára edzőteremben!). Mire odaértem, kiköptem a tüdőm. Az emberek ültek békésen, semmi ficánkolás, senki nem készült sehova, na mondom magamban, lekéstem. Lihegve megkérdeztem, hogy áll Marseille. A nő közölte, hogy nyugi, időben érkeztem, késik a gép fél órát (ez nem volt még kiírva az utastájékoztatóra, amikor kiszálltunk a buszból). Megnyugodtam.

Ilyen kis játékrepülővel jöttünk Brüsszelig.

Nincs több fotóm, nem volt kedvem fotózgatni.


Elfelejtettem. Visszafelé, Marseilleben kis papírral vettek mintát a táskáimról, ruháimról, ezt a papírt berakták egy gépbe. Szúrópróbaszerűen ellenőriztek többünket. Az egyik ember megkérdezte, mit csinálnak. Robbanószert kerestek. Ilyennel sem találkoztam még.

Túl sok fotó

Nem dumálok fölöslegesen, jöjjenek a fotók. 

"L'ombra dei cipressi"
(A professzorom mindig műveltségi versenyt
rendez a facebookon.)

Mosoda

Szemből nem vállalom magam... pedig jópofa közös fotók készültek rólunk.

Pici all'aglione

Elmesélem, hogy miket ettünk.

Első este a fiúknak úgy kellett könyörögni, hogy jöjjenek velem vacsorázni,. Nem akartam egyedül vacsorázni az olasz fickóval, mert már nem vagyok olyan szórakoztató, mint régen voltam. Persze akkor még benne volt a pakliban a termálfürdőzés, lehet, hogy mennem kellett volna, mert Andrea mondta, ha a fiúk nem is akarnak vacsorázni, mi azért elmehetnénk ketten. Nem tudom miért nem mertem bevállalni. Elég esetlen helyzet volt.
Annak idején olyan jókat tudtam sztorizgatni, most meg döcögnek a gondolataim, ráadásul a hallgatóságon is látom, hogy unja a banánt. Nem tudom mi történhetett velem. Egy-két ember van, aki nem unja a szövegem, a nagy Gáspár, Mary Poppins, de még a nagy barátnőimen is látom néha, hogy lapos, amit mesélek. Elaludt a régi fényem, nincs mit tenni. Tényleg a régi fény hiányzik, mert ma felhívott egy régi-régi kollégám, a szerbiai magyar fiú, akivel a fénykorban dolgoztam együtt... látszik, hogy akkoriban még pisáltak utánam a fiúk, most meg leágazóban vagyok. Még nincs teljesen vége, mert akadnak rajongók, de ez már nem ugyanaz az ázsió. Hála az égnek annak a két-három embernek, akik még locsolgatnak. Hát ez így tényleg kifejezetten egy gasztrofejezetnek néz ki... Térjünk a lényegre.

Én eddig nem ismertem a "pici-t" (olvasd: píícsi, ejtsd: píísi). Ez egy nagy átmérőjű, szabálytalan formájú spaghetti. Mi házi készítésűt ettünk, isteni volt. A szósz sima paradicsom, édes fokhagymával és erős paprikával, eszméletlen finom volt, komolyan óriási ízélmény volt. Ráadásul én első fogásnak ennyi tésztát életemben nem láttam Olaszországban a tányéron. Itt kellett volna megállni. 

Itt voltunk. 

Nem saját fotó! Nem volt pofám hozzá.
Az étterem fotója.

A második pedig vörösboros marharagú, ami olyan omlós volt, hogy kés nem is kellett hozzá. Volt még sütőben olvasztott pecorino sajt szarvasgombával, nincsenek szavak hozzá. Aztán főtt, paradicsomos bab, panírozott zöldségek, oh egek. Ezeket berakták az asztal középére és mindenki kedvére vehetett magának a tányérjára. 

A második fogásból nem adtak sokat, hála az égnek. Attól, hogy tényleg csak kóstolgattunk, nem gurultunk el az este végén és elég jól összekovácsolódtunk a többiekkel, nagyon hangulatos volt. 

Desszertnek crema catalana, tiramisu, panna cotta, creme caramel volt. Ezt már nem kellett volna elfogyasztani, de mi nem tudtuk otthagyni. 

Második este már az első fogást is úgy kértük, mint előző nap a második fogás. Középre kétféle tésztát raktak és abból vett magának mindenki a saját tányérjára. Én megszavaztam a pici-t, mert beleszerettem, de aznap fehér szósszal kértük, azaz kolbásszal, pancettás tojással, sajttal, a másik pedig házi gnocchi volt paradicsomos szósszal. 

Egyik kollégám kért egy repetát a gnocchiból, neki az lett a kedvence.

Másodiknak carpaccio di vitellót ettünk. A fiúknak nem tetszett túlságosan, én viszont imádtam. Andrea az egyik tálat meglocsolta fejedelmi olíva olajjal és balzsamecettel, a másodikat pedig citrommal és olajjal. 

Aztán mesélt nekünk az olajokról és közben készített pár szelet toscanai sótlan kenyeret. Rácsurgatott rengeteg olajat, megsózta, elnégyelte és mutatta, parancsoljunk, próbáljuk ki. Én imádom az olívaolajas kenyeret, nem kellett kétszer kínálni. Aztán ebből még egy adagot készített, miután látta, hogy két pofára tömtük. A végén nem volt megállás, még a maradékot is kitunkoltunk.

A végén az elmaradhatatlan tiramisu és crema catalana volt.


Jó túra volt.