Pici all'aglione

Elmesélem, hogy miket ettünk.

Első este a fiúknak úgy kellett könyörögni, hogy jöjjenek velem vacsorázni,. Nem akartam egyedül vacsorázni az olasz fickóval, mert már nem vagyok olyan szórakoztató, mint régen voltam. Persze akkor még benne volt a pakliban a termálfürdőzés, lehet, hogy mennem kellett volna, mert Andrea mondta, ha a fiúk nem is akarnak vacsorázni, mi azért elmehetnénk ketten. Nem tudom miért nem mertem bevállalni. Elég esetlen helyzet volt.
Annak idején olyan jókat tudtam sztorizgatni, most meg döcögnek a gondolataim, ráadásul a hallgatóságon is látom, hogy unja a banánt. Nem tudom mi történhetett velem. Egy-két ember van, aki nem unja a szövegem, a nagy Gáspár, Mary Poppins, de még a nagy barátnőimen is látom néha, hogy lapos, amit mesélek. Elaludt a régi fényem, nincs mit tenni. Tényleg a régi fény hiányzik, mert ma felhívott egy régi-régi kollégám, a szerbiai magyar fiú, akivel a fénykorban dolgoztam együtt... látszik, hogy akkoriban még pisáltak utánam a fiúk, most meg leágazóban vagyok. Még nincs teljesen vége, mert akadnak rajongók, de ez már nem ugyanaz az ázsió. Hála az égnek annak a két-három embernek, akik még locsolgatnak. Hát ez így tényleg kifejezetten egy gasztrofejezetnek néz ki... Térjünk a lényegre.

Én eddig nem ismertem a "pici-t" (olvasd: píícsi, ejtsd: píísi). Ez egy nagy átmérőjű, szabálytalan formájú spaghetti. Mi házi készítésűt ettünk, isteni volt. A szósz sima paradicsom, édes fokhagymával és erős paprikával, eszméletlen finom volt, komolyan óriási ízélmény volt. Ráadásul én első fogásnak ennyi tésztát életemben nem láttam Olaszországban a tányéron. Itt kellett volna megállni. 

Itt voltunk. 

Nem saját fotó! Nem volt pofám hozzá.
Az étterem fotója.

A második pedig vörösboros marharagú, ami olyan omlós volt, hogy kés nem is kellett hozzá. Volt még sütőben olvasztott pecorino sajt szarvasgombával, nincsenek szavak hozzá. Aztán főtt, paradicsomos bab, panírozott zöldségek, oh egek. Ezeket berakták az asztal középére és mindenki kedvére vehetett magának a tányérjára. 

A második fogásból nem adtak sokat, hála az égnek. Attól, hogy tényleg csak kóstolgattunk, nem gurultunk el az este végén és elég jól összekovácsolódtunk a többiekkel, nagyon hangulatos volt. 

Desszertnek crema catalana, tiramisu, panna cotta, creme caramel volt. Ezt már nem kellett volna elfogyasztani, de mi nem tudtuk otthagyni. 

Második este már az első fogást is úgy kértük, mint előző nap a második fogás. Középre kétféle tésztát raktak és abból vett magának mindenki a saját tányérjára. Én megszavaztam a pici-t, mert beleszerettem, de aznap fehér szósszal kértük, azaz kolbásszal, pancettás tojással, sajttal, a másik pedig házi gnocchi volt paradicsomos szósszal. 

Egyik kollégám kért egy repetát a gnocchiból, neki az lett a kedvence.

Másodiknak carpaccio di vitellót ettünk. A fiúknak nem tetszett túlságosan, én viszont imádtam. Andrea az egyik tálat meglocsolta fejedelmi olíva olajjal és balzsamecettel, a másodikat pedig citrommal és olajjal. 

Aztán mesélt nekünk az olajokról és közben készített pár szelet toscanai sótlan kenyeret. Rácsurgatott rengeteg olajat, megsózta, elnégyelte és mutatta, parancsoljunk, próbáljuk ki. Én imádom az olívaolajas kenyeret, nem kellett kétszer kínálni. Aztán ebből még egy adagot készített, miután látta, hogy két pofára tömtük. A végén nem volt megállás, még a maradékot is kitunkoltunk.

A végén az elmaradhatatlan tiramisu és crema catalana volt.


Jó túra volt.