Három mese

Ebédszünetben elugrottam a Decathlonba kicserélni a kislányom új balettcipőjét. Csütörtökön végre rátaláltam az álmai tánciskolájára és tánctanárára. Igaz, egy évvel ezelőtt is rátalálhattam volna, nem tudom miért nem néztem körül újra, akkor már létezett ez a hely, illetve a gyerekbalett. 

Az első magyar tánciskola nem volt túl jó, például a karácsonyi táncelőadáson bemutatták, hogy tudnak bukfencezni, szökdelni, semmi balettre hasonlító táncelem nem volt. Kicsit pipa is voltam, hogy Budapesten csak messzi külső kerületekben vannak szuper balettiskolák, belvárosban és közel a belvároshoz semmi. Hála az égnek mégis van, ráadásul annyira szép és modern, hogy a lélegzet eláll. A tanárnő pedig első látásra nagyon ért a gyerekek nyelvén, ráadásul nem magas sarkúban tanítja a balettet, hanem ő is beöltözik edzőruhába. Láttam már magas sarkúban tanítani...  

Vissza a cipőhöz. A kislányom 30-as csizmát hord, a biztonság kedvéért 31-es cipőcskét vettem neki. Na ezt cseréltem ki ma 35-ös balettcipőre. Számla nem volt nálam, nem tudom hova kevertem el pénteken. A Decathlonban mondták, hogy ha lett volna már Decathlon kártyám, szó nélkül kicserélnék, de így nem. Aztán a lány az információs pultban mégis megkérdezte, mikor vásároltam pontosan, beírta a termék kódjait a gépbe, aztán egyszer csak visszaadta a pénzt és mehettem kicserélni a túl kicsi cipőt. Nagyon segítőkész és kedves volt. Le a kalappal előtte!

A tánciskolán felül van még egy óriási közös élményünk. Bejutott a Fazekas Mihály iskolában rendezett iskolaelőkészítőre (ottani tanárok tartják). A kislányom nagyon élvezte, hiszen meglehetősen ki volt éhezve az ilyen foglalkozásokra. 

A tanítónő az óra végén kijött az ajtó elé és a szülőknek elmesélte, mivel foglalkoztak aznap, értékelte a gyerekeket, aztán bemehettünk a gyerekekhez, akik megmutatták a munkájukat. A magyar ovi után nekem az is furcsa volt, hogy egyáltalán párbeszédet kezdeményeztek.  

A tanítónő, amikor odaért Macs padjához, mondta, hogy a makimajmom azonnal beilleszkedett és felzárkózott, felvette a ritmust. 

Az az igazság, hogy én is két másik szülőtől tudtam meg, hogy egyáltalán létezik ilyen előkészítő. Ők már az előző félévben is jártak (de nem szóltak nekünk, grrr), ehhez képest Macska nincs lemaradva, sőt, volt akinél ügyesebb volt. Persze ez nem attól van, hogy zseni lenne, hanem Franciaországban két évvel ezelőtt ők már hasonló feladatokkal foglalkoztak és otthon is igényli ezeket. 

Tegnap járt le a mozinyereményem határideje, ezért Gáspárral gyorsan elmentünk, megnéztük a Lépcsőházi történetek c. francia nyelvű filmet, majd amikor vége lett, beültünk a szemben lévő teremben a Truman c. spanyol nyelvűre. Gondoltuk, ha már így ráérünk, használjuk ki a lehetőséget. Mondjuk én a második filmnél már elég sokat fészkelődtem, mozgáshiányom volt, elgémberedtem, hát ennyit ülni egy helyben nem valami jó, pláne, hogy a második teremben nem volt fűtés, brrr! Pléd viszont volt, megmenekültem.

Mindkét film szuper volt. Ráadásul direkt nem olvastam el róluk semmit, azt akartam, hogy legyen meglepetés minden egyes pillanat. Így még talán nem is láttam filmet. Állati klassz volt! Az első film előtt persze vetítették a második film előzetesét, de direkt eltakartuk a szemünket és egymással beszélgettünk valami másról.

Nem is tudom, melyik tetszett jobban. Talán a spanyol film. De a franciában szerepelt Valeria Bruni-Tedeschi, akit én nagyon szeretek, jó és érdekes olasz filmekben szerepelt. (Most olvastam róla a wikipédián... a magánéletéről nem sokat tudtam eddig... nem kevesebb, mint Nicolas Sárközy sógornője.)

Aztán még beültünk a Serajba, de nem moslékot gyrost ettünk, pedig ott milyen finom. Helyette padlizsánsalátát, ami szintén isteni. Megbeszéltük az élet nagy dolgait. Éjfélre keveredtem haza.