Csalamádé

Folyamatosan történnek a sztorik, olyanok, amik ha nem velem történnének, azt hinném, túlszínezett hantázás. Kár, hogy nincs idő fecsegni, kár, hogy nem is mindent lehet elmesélni, pedig megnyalnátok a bajuszotokat. :D

Bejött egy újabb meló. Egy olasz fickónak kell tolmácsolni. Szombaton találkoztunk, megbeszélni a részleteket. Kiderült, hogy egy 40 éves, jóképű, vicces, olaszosan spontán figura. Azt vizionáltam, hogy valami idős, unalmas, kapuzárás előtti talján lesz. Erre tessék. Egy cuki pacák. Jó sokat dumál, érdeklődő, nagyon laza. Egy idő után azt vettem észre, hogy teszi a szépet. Mittomén'... szóval bepróbálkozott. Én meg keresztbe tettem kezem-lábam. De ő azóta is nyomul. Én olasszal nem kezdek, az fix. Bár nem tudom, mit hisztizek, mert továbbra sem célom a klasszikus párkapcsolat: éltek, míg meg nem haltak. Az az igazság, hogy hűséges vagyok a tudjátok kihez. Ez azért elég nagy muhahaha. Pláne mostanában. Soha nem ér rá. Vajon a végét járjuk? Nem izgulok. Ezen sem. Jöjjön, aminek jönnie kell. 

Vasárnap bekattantam, rohadt mérges lettem apjukra, hogy nem keresi a gyerekeket. Az, hogy engem nem keres, leszarom, de a gyerekek? Aztán meg leszúr, hogy a gyerekek nem beszélnek franciául, miattam, mert én egy söpredék vagyok. 

Amióta elment (február 7.), azóta nem hallottunk róla semmit. 

Én a visszautazása napján elvittem a két gyereket oviba-isibe, ő otthon (nálam) elvakarászgatta a fenekét, gondolom, aztán írt egy A4-es lapra egy szép üzenetet, hogy juj, de szeret minket, juj, de hiányzunk neki, bezárta az ajtót, bedobta a postaládába a kulcsot, és snitt. Se kép, se hang. 

Én rákérdeztem 8-án, hogy minden rendben volt-e az úton, aztán még 12-én, 16-án, 19-én, jó nagy hülye vagyok. Mindez messengeren volt. Aztán annyira pipa lettem, hogy gondoltam, felhívom a rendes telefonján is. A telefonszám eltűnt a telefonomból. Ezt nem értem. Én nem nyomtam delete gombot. Itt már füstölt az agyam. Írtam az egyik húgának, aki látta az üzenetemet, de nem válaszolt. Aztán írtam az anyjának, végül egy másik húgnak is. Egyszer csak válaszolt az első húg, elküldte a telefonszámát. Se szia, se köszijólvagyunk, válaszolva a kérdésemre, semmi. Felhívtam apjukat úgy 5-ször, semmi, mindig kicsipogott. Aztán egyszer csak felhívott este 8-kor, teljesen normális, kedves hangon. Pfff. 

A munkahelyen az egyik kolléga nem túl korrekt. Konkrétan úgy mondanám, hogy szarkeverő. Na nem, mintha nem szólt volna már legalább 3 másik kolléga, hogy vigyázat, a többi 100 meg csak forgatja a szemét, hogy mennyire szar színész. Az a jó bennem, hogy miután jól kipattogom magam, már nem haragszom. Egyszerűen leszarom. Magamban elraktározom az infókat, de nem feszülök túl sokáig. Minek? Egy barom miatt? Ugyan már. 

Ami nagyon jó, hogy tisztára odavagyok a kislányom két tanárnőjéért. Azt mondják, ultra fos a magyar oktatás, de nekem ezek szerint mázlim van, mert ez a két tanárnő annyira ügyesen navigál, hogy én kimondottan rajongok értük. Történt ugyanis, hogy a kislányom most elment egy táborba. Rendes, igazi ottalvós tábor a Börzsönyben. Az indulás előtt, még felrohantunk a teremhez, összeszedni pár könyvet, kulacsot, ezt-azt. A gyerekek már ott ácsorogtak folyosón a tanterem előtt, amikor jött a tanárnő a kulccsal. A gyerekhad pedig odarohant hozzá, körbevették, zsizsegtek körülötte, kérdezgették, imádták. Nagyon nagy flash volt ezt látni.