Elmaradt tánc

Pénteken, munka és randi (milyen randi? áh, semmi, csak kell a nehezen és még nem teljesen újraépített önbizalmam szintentartásához) után, de még a bulika (végre kezd beépülni az agyamba a dizsi új neve) előtt volt egy kis üres időm, amikor nem kellett semmit csinálnom. Lehetett volna bármivel foglalkoznom, de nem volt kedvem belefogni semmi értelmesbe. Pedig takarítani és rendet rakni bármikor lehet nálam, kiválogatni a kinőtt gyerekruhákat is, folytatni a két könyvet, amikbe belefogtam, de nem, én nem csináltam semmit. Nem találtam a helyem. Furcsa volt, hogy nem nyüzsög körülöttem senki és nem kell idegzsábát sem kapnom semmitől. Egyszerűen beleragadtam ebbe a szokatlan érzésbe és csak feküdtem a kanapén, hasztalan nyomkodtam a telefont és vártam, hogy teljen az idő és indulhassunk a lányokkal. Azért nem teljesen volt üres az agyam. Bevillant, hogy van néhány haverom, akik szokták mesélni... ez azért túlzás... tehát, van néhány haverom, aki el szokta ejteni egy-egy szóban, hogy mennyire szar dolog a magány. Ők azok, akik tudatosan ikszeltek a függetlenség rovatba. 40 körüliek vagyunk (+/- 3 év), fiúk is, lányok is.
Szóval, ahogy rájuk gondoltam, megértettem őket.
Meglehetősen ritkán nyígják el magukat, hogy szar ez így, hogy nincs kihez szólniuk, és lehet, hogy szar döntés volt a szingliség.  Azért ettől függetlenül néha mégis kibújik a szög a zsákból. Ahogy nálam is kibújik, hogy két gyereket bevállalni elég bátor és meggondolatlan dolog volt részemről. Nem, nem bántam meg, mert imádom őket, de kalkulálni kellett volna, hogy mi van, ha egyedül maradok a két gyerekkel. Nem számoltam. Apjuk itt volt és most azt hiszi, hogy egy hét alatt segített rajtunk. Hát lófasz. Nem ecsetelem, mert mindjárt felrobbanok, pedig nem is zsizseg mellettem senki.
Vissza a független haverokhoz. Zömében szuper az életük, mert elég ritka, amikor nem pezsegnek, mert már megint Milánóba ment meccset nézni (bérlete és éves tagságija van, őrület), Távol-Keletre pár hétre túrázni, Brazíliába hőlégballonozni, Norvégiába sarki fényt nézni, koncertről koncertre, sorolhatnám... miközben én meg sehova. És ez még csak az utazás része volt, hol van még a rongyvásárlás és a szuper otthonok, az érdekes hobbik... Tudom, maradjak csöndben. Nem irigykedni akartam itt, mert az olyan förtelmes dolog, mint a féltékenység (az új flörtöt is mindig rendre utasítom, amikor féltékenykedni támad kedve: a féltékenység randa állat, szoktam mondani neki), hanem csak elmesélni, hogy egy nap alatt képes voltam rosszkedvű lenni, mert nem kellett gyerekeket terelgetnem. Mondjuk ezt az egészet leírhattam volna egy szóban is: hiányoztak. Holott már csütörtökön arra fentem a fogam, hogy semmi mást nem fogok csinálni szeptember 1-ig, csak a csendet hallgatni, amint leadom őket a szüleimnek a nyári vakációra.
Ezt megbeszéltük a sógornőmmel is, aki szombaton vizsgázni volt, ezért a tesóm a két gyerekével a szüleimnél volt meg hát mi is, mint közel minden hétvégén.
Én zömében a kis fél éves kislánnyal foglalkoztam, mert imádok csecsemőket cipelni a karomban, etetni, altatni (vagy altatnietetni? :) ), átpelenkázni, átöltöztetni, megfürdetni, annyira cuki és illatos, hogy nem tudok betelni vele. A tesóm és a szüleim a nagyokkal foglalkoztak, de igazából mindenki rendezett mindenkit. Minden flottul ment, de sógornő már délután három felé rákérdezett, hogy mégis mikor mennek haza az övéi, mert már hiányoznak neki. Ehhez képest fél hét volt, mire elindultak, annyira jól bírták a gyerekek.
A sógornőm is rendszeresen kipurcan a fáradtságtól, látom rajta, hogy tiszta ideg és majd összeesik. Két év van a gyerekei között, tényleg elég melós, de nekem már könnyű, mert már túlestünk ezen az időszakon. Amikor hazaért a vizsgázásból, mondtam neki telefonon, hogy aludjon, pihenjen és ne csináljon semmi fárasztót, de éreztem rajta, hogy ő sem találja a helyét. Nem könnyű leereszteni és kikapcsolni az agyat.

A témához semmi köze, de azért megírom, hogy bulikában végül nem is voltunk. Túl meleg volt és túl fáradtak voltunk, ezért csak kilométereket gyalogoltunk a városban ("kocsmáról kocsmára"). Végre voltunk egy értelmes rooftop bárban, mert voltunk mi már értelmetlenben is, onnan el a Gozsduba, majd a Bazilikához, hogy jeges kávét igyunk, de addigra már minden jegeskávézó bezárt, de végül a TG-ben volt, ahol hemzsegtek az escort lányok, nem viccelek, gyönyörűek voltak, megint nem viccelek. Onnan vissza az Akváriumhoz, megint be a Király utcába, végül megint a 360 bárban kötöttünk ki (ha már egyszer kifizettük a beugró karszalagot). A tánc most elmaradt.