Öveket becsatolni - moziban voltam*

Hála az égnek, senki nem ért rá moziban jönni. Igaz, a 100 barátból már csak kettőnél próbálkoztam be, másik kettőnél csak elhintettem, de tudtam, hogy esélytelen, hogy eljönnek. Pedig régen olyan jól sültek el a spontán ötletek. A szingli, nemakarokgyereket haverokat meg sem kíséreltem felhívni, ők a legelfoglaltabbak. Szilva pedig steel woman maratonra készül.

Hála az égnek, hogy senki nem ért rá, mert meglehetősen kínos lett volna. 110 perc filmből 100 percen át potyogtak a könnyeim. Azt hiszitek, viccelek? 

Szerencse, hogy a moziban a jegyárus fiú oldalra adott jegyet, mert így nem mászott bele senki az intim szférámba, jobban mondva kimászhattam egészen oldalra, hogy igazán magányosan merülhessek bele a filmbe.

Ilyen filmet már régen láttam: egyszerre szakadt ki a lelkem a bánattól, miközben hangosan nevettem, miközben taknyom-könnyem egybefolyt, miközben megbolondultam, miközben siettettem volna az időt, mert kibírhatatlan volt a fájdalom, mert itt-ott magamra ismertem, na nem a Kasia Smutniak szépségére gondolok, mindenesetre reméljük, nem az egész filmet rólam forgatták. 

Özpetek megint a szerelem, halál, barátság háromszöget lovagolta meg, kitűnően. Az ember a film közben elemi erővel kezd el vágyakozni a nagybetűs szerelem iránt, amiből csak egyetlen egy lehet őszinte és elsöprő az életben. Ráadásul ezt az egészet motoron, tengerparton, Leccében tálalják, hát nekem ennél nem is kellett több. Az én első szerelmemhez is hozzátartozott a robogó... majd elmesélem, mert az is furcsa sztori.

A filmben kimondták azt, ami most nagyon illik rám: "non puoi arrenderti ora". Nem adhatod fel, most nem. Azt hiszem ezzel a mondattal találok vissza az én szeretett olasz világomhoz, amelyet 2008-ban elveszítettem. 21 éven át az olasz a mindennapjaim része volt, aztán snitt. Amióta itthon vagyok újra, próbáltam valahogy visszatalálni, de nincs idő, nincs idő, nincs idő... most végre újra elkapott az olasz láz. 

Meg kellett megint állapítanom, hogy mennyivel könnyebb az olasz nyelv, mint a francia. A film főszereplőnője lengyel lány, aki nem Olaszországban nőtt fel, már felnőtt volt, mikor ott kezdett dolgozni. Az olasz nyelvet mégis gyönyörűen beszéli. A franciát kizárt dolog ilyen tökéletesre megtanulni felnőtt korban, ennyi idő alatt. Szerintem.

Azt javaslom, nézzétek meg ezt a filmet, Ferzan Özpetek  lehengerlő rendező. Sírjatok a szomorúságtól 100 percen keresztül ti is miközben nevettek a briliáns poénokon és ami a legjobb az egészben, hogy a néző döntheti el, mi legyen a film vége. Zseniális, hogy elvarratlan szálat hagynak, még sincs hiányérzetem, mégsem olcsó trükk. Sőt, titokban könyörögtem, hogy ne tolják az arcomba a végét. Na ennyi spoiler elég is.

Művész moziban, este 7 órakor, mert a gyerekek a szüleimnek hála, már vidéken tömik kutyacsemegével a kutyát.