Fejlemények az óvodában

Állandóan rohanok A-ból B-be, nincs idő, nem érek rá, alig marad esténként valóban értékes két óra, amit a gyerekekkel tölthetek, a többi közös idő mintha csak arról szólna, hogy vesszük a cipőnket, kabátunkat és kilépünk az ajtón, futás a villamoshoz.

Folytatom az ovis sztorizást, mivel engem most ez érdekel a legjobban. Nagyon rágörcsöltem Macska némaságára.

Macskaszem pár napja mesélte el az esti készülődés közben, hogy azt mondta neki az oviban az egyik csoporttársa, hogy az anyukáját elviszi a rendőr és... és bezárják a... a... (nem jutott eszébe a szó, segítettem neki, rákérdeztem) börtönbe. 

Rákérdeztem, ki mondta? Egy copine (barátnő), válaszolta. Újra megkérdeztem, mert tisztán szeretnék látni, hátha a gyerekem csak fantáziál, igaz, akkor nem kereste volna az ismeretlen szót. Nem akarta elmondani, csak biztatásra. Aztán hozzátette, azt is mondta, hogy azért visz el engem a rendőr, mert ő nem beszél.

Macska mondta, hogy nagyon sírt, de megvigasztalták. Most fél, hogy nem leszek én sem és mindez miatta... Mit mondjak, elég pocsékul érzem magam, hogy ennyi bajt hoztam a fejére. Képes vagyok az utcán bőgve fakadni, annyira nagy szarban érzem magam.

De honnan a pékből veszi egy gyerek, hogy jön a rendőr, aki elviszi a nem beszélő gyerek anyukáját a börtönbe??? Aztán meg majd csodálkozunk, hogy a következő generáció is majd bepisil a félelemtől, amikor át kell menni a határátkelőn két egyenruhás figura előtt. 

Másnap megkérdeztem a vagány óvónőt (szépen! Nem mérgesen! Nem kekeckedve! Lehasalva kutyába, nehogy rossz néven vegye! Nehogy ezzel is Macskának okozzak gondot!), hogy van-e olyan nevű gyerek a csoportban, akit Macska említett. Van. Francba. Kicsit reménykedtem, hogy az én gyerekem találta ki az egészet és "szőnyeg alá söpörhetem a témát", bár tényleg abszurd lett volna, mert eleve nem tudja mi az a börtön és azt sem, hogy a rendőrnek mi a feladata, persze valami fogalma biztos van. Nyilván látott már rendőrt, de dolgunk még nem akadt velük, csak a tűzoltókkal és a mentőkkel, bár hála az égnek velük sem közvetlenül, a villogás, szirénázás azért nem kerüli el egy gyerek figyelmét sem. 

Vissza a kályhához. Az óvónő mosta kezeit: biztos nem tőle hallották a gyerekek. Nem is ezt mondtam! Csak elmeséltem neki és kértem, erősítsük meg Macskát, nem lesz gond, a rendőr a gazembereket viszik el. Óvónő azt is mondta, hogy a csoporttárs csak viccelt, nem mondta komolyan meg hát annyira, de annyira akarják és várják, hogy beszéljen végre, hogy ilyeneket is mondanak. 

Másnap a másik óvónő volt az esti ügyeletes (most elnevezem új óvónőnek, mert az, év közben érkezett), valami arra tuszkolt, hogy kérdezzem meg őt is, vele beszél-e Macska. Azt mondta, óh, már több mint egy hete és a gyerekekkel is, akik örülnek és mondják is "Macska beszél, végre beszél". Ez az új, kicsit furcsa óvónő úgy látom érti a dolgát, mert lecsitítja a gyerekeket (mutatta, mesélte), hogy ebből ne csináljanak ügyet (ugyanis a nem beszélő gyereket visszaránthatja a némaságába). Csak érteném, hogy miért nem szólt róla korábban, mikor tudják, hogy annyira várom én is a változást. Csak érteném, hogy a vagány óvónő, aki mindig noszogat, hogy csináljak végre valamit, nem beszél ezzel a másik, új óvónővel, aki a közvetlen kolléganője? Amikor megtört a jég, és végre megszólalt, az új óvónő miért nem mesélte el a vagánynak? (Milyen könnyű lenne neveket írni... grrr...) Az is lehet, hogy csak nem értek rá tájékoztatni. 

Naná, hogy megkérdeztem Macskát is, hogy beszél-e az új óvónővel és megerősítette, igen, vele beszél. Hm, akkor a vagány óvónőt valamiért nem csípi. Mondjuk valami nekem is büdös, de nekem nem jó a szimatom, én ezt a vagány óvónőt eléggé csípem (még a némakacsázás után is), bár az, hogy beszélgetés közben ott szokott hagyni a francba, illetve hátrafelé beszél hozzám, az nem annyira szimpatikus. Értitek, két-három mondat után. Én pedig nem mehetek be a csoportba, cipővel tilos meg egyébként is, szülőnek ott nincs keresnivalója (bezzeg Franciaországban...). Jó, hát nyilván sok dolga van, de na, azért két mondat nem a világ, így viszont mindig úgy érzem, hogy útjában vagyok, csak zavarom, ezáltal már nem is próbálkozom, ... Franciaországban bezzeg minden szülővel tudnak beszélgetni reggel és délután a pedagógusok úgy, hogy közben a csoportban nem szabadul el a pokol. Két épkézláb mondatot várok és ha olyan a téma, akkor ne a gyerek feje felett... De nem, itt nincs idő.