2019. október 5., szombat

A fal adja a másikat

Ott kezdem, hogy kiengedett a doktor a kórházból. Ez szuper hír. Nagyon örültem, mert már nem bírtam szuflával. Jó, hát nem úgy nem bírtam... Felnőtt vagyok, a nővérek, orvosok, szobatársak mind rendkívül szimpatikus emberek, de van nekem két gyerekem, velük kell lennem, és nem egy kórházi közegben pizsamában vagy játszóruhában.

Szerdán a doktor végre elmondta töviről-hegyire, hogy mi miért történt. Megmutatta az agyam felvételét is. Nagyon érdekes volt. Így már értem, miért merült fel az onkológia, mint lehetőség. Értem azt is, miért javasolta az egy hónap betegállományt.

Szerdán még pluszban megbizonyosodtak egy mammográfiai vizsgálattal, hogy a mejjeimben sincs tumor, aztán délután 5 körül utamra bocsátottak.

A gyerekeim apja éppen jött hozzánk, a kislányunk szülinapja alkalmából. Először is a lakáskulcsért jött. Eredetileg morfondíroztam rajta, hogy megmondom neki, emészteapicsába, nálunk te ne aludj, ha nyáron a csajoddal jöttél és luxus szállodában aludtál (a sofitel a lánchídnál szerintem az, meg a korona is), akkor most is menj oda, pláne, hogy baszol gyerektartást fizetni,   megmondom, nálunk nem aludhat, de mivel még kórházban voltam, nem pattogtam. Véletlenül alakult úgy, hogy pont aznap mehettem haza, amikor ő jött. Megvártam hát, hogy odajöjjön, átadtam neki a lakáskulcsot, és megkértem, jöjjön értem autóval. Két hét alatt, amíg a kórházban voltam, sok cucc gyűlt össze, ráadásul az eső is esett. Körülbelül hétre értünk haza, aztán meg egyetértésben, békésen vártuk a gyerekeket, őket a táborból hozták haza a szüleim.

A gyerekek apja, aki tavaly nyáron akkora sötét bunkó volt, hogy nem köszönt nekem és hozzám sem szólt, szóval ez az ember most teljesen normális és segítőkész. Őrület! Oké, gyerektartást nem fizet még mindig, de nem kizárt, hogy egyszer mégis felébred.

Sajnos ez a poszt nem itt ér véget. Az történt, hogy segghülye voltam. A munkahelyemen a főnökök már tűkön ültek, hogy mi van velem, a kolléganőim szóltak, hogy kérdezgetik, mi van már. Igaz, folyamatosan kaptak tájékoztatást, kolléganőktől, emailen, felesgégtől, aki rám írt, testvértől, aki szintén írkált nekem olykor. Gondoltam hát, pénteken bemegyek (bevitetem magam apjukkal, egyelőre nem merek vezetni, nem tudom eldönteni, hogy lehet-e ilyen lábbal), és megbeszélem velük, hogy a doki engem kiírt egy hónap betegállományba, de az agyamat tudom használni, szívesen home officeoznék (ilyen állat nincs is, mondta a paraszt bácsi az állatkertben a zsiráf ketrece előtt, szóval "hómoffiszoznék"), és szívesen nem töltöm le ezt az egy hónapot, de a doktor szerint indokolt a lábadozás, a betegség nem múlt el egy orrfújással.
Erre fel olyan agymosást kaptam az öreg főnöktől, hogy sokkot kaptam. Nem tudom az egy órás beszélgetést szóról szóra visszaidézni, de címszavakat tudok. Volt ott minden:

- hogy az elmémmel önmagamat betegítettem meg (igen, a faszság megbetegíthet, egyetértek, de ilyen szituban nem gondolom, hogy segít, hogy még engem okolnak)
- ez nem sclerosis (igen, egy érettségivel, 76 évesen nála a Szent Grál)
- meditáljak, nézzek magamba. Mikor néztem magamba utoljára? - kérdezte herr direktor
- nem vagyok boldog, ezért betegedtem meg (de vajon milyen betegségem van, ha nem SM? vajon nem kellene-e leszállni rólam?)
- hipnózis alatt az ember elmondja, hogy mi baja
- a jógik is meditálnak
- a teremtő nem teremt selejtet, mi vagyunk azok, akik töketlenek vagyunk és elbasszuk a teremtő munkáját
- a teremtő azért teremtett, hogy szaporodjunk, tehát bezzeg szexeljen (itt már mondtam, hogy szerintem ezt ne beszéljük meg, valamint ne az én magánéletemmel foglalkozzon)
- Indiában egy 74 éves nő most szült egy 85 évestől, hát látja bezzeg, erről van szó!
- a maszturbáció örömöt okoz, azaz boldogság, fanta, csokitorta (itt ismét közöltem, hogy stop, valamint itt már kifüstölt az agyam, az öreg meg ingerültté vált, mert látta, hogy nem vagyok vevő a szövegére, így hát gyorsan lehülyézett, és folytatta)
- ő munkaterápiát javasol, mert a Karcsi feleségének is melltumorja volt, és ő mondta, hogy a munkaterápia a legjobb, és most él és virul Karcsi felesége
- tehát akkor hétfőn várnak szeretettel.

A kisfia pedig bólogatott, és ő is arra törekedett, hogy kipréselje belőlem, hogy hétfőn dolgozni megyek.

Ja, elfelejtettem mesélni, szerintük heti két gyógytorna elegendő számomra.

A kérdés az, menjek szembe az orvossal, és szépen álljak vissza a munkafrontra, vagy maradjak a valagamon még egy kicsit?

A kuriózum az, hogy a főnök menye is ott dolgozott, de egy éve betegállományban van idegösszeroppanás diagnózissal, teljes fizut kap, plusz autót, benzint, a kedvenc márkája az újgazdag villantós, ezen felül szeret zsidózni és holokauszttagadni, jó, mondjuk az egész család.

Szóval sokkot kaptam. Még sírtam is, annyira szarul esik ez az egész. 16 éve dolgozom ott (-4,5 gyes). Igen, máskor is kaptam már tőlük életvezetési tanácsadást, illetve kap mindenki, aki nem vigyáz. Már rég dobbantani kellett volna. Mindenesetre most megint betelt a pohár.

Azért van valami jó is. Az egyik kollégám felhívott, hogy a felesége munkahelyén munkatársat keresnek, és volna-e kedvem elmenni egy állásinterjúra. Naná, hogy van! Ezen a munkahelyen már voltam pár hónapja, tök szimpi hely, csak valaki mást válaszottak akkor, és nem engem. Most megint keresnek, és nagyon izgulok, hogy szimpatikus legyek nekik. Hétfőn kilencre megyek.
Ha engem választanak, gondolkodás nélkül igent mondok. Én ezen az elmeroggyant cégnél már nem szeretnék maradni, egyszerűen halálra mérgez. Azon sem csodálkoznék, ha nem hinnétek el, amit fentebb írtam, mert irgalmatlan nonszensz az egész, én magam is csak pislogok, hogy mifaszvan.

Ja, az egyetemre is beugrottam, leadni a papírokat. Ott volt az igazgatónő és még két kolléganő, végtelenül kedvesek voltak velem. Érdekes, ők nem mondták, hogy maszturbáljak, mert attól majd nem fogok sántítani. Jó, most kicsit túltoltam, nyilván nem szó szerint ezt mondta az öreg, de értitek, ettől még egy munkáltató ne beszéljen ilyen témákról, mert ez ultra gáz. Ja, természetesen nincs tanúm, csak a fia, de tök mindegy, ugyanazt a trombitát fújja mindkettő, szóval egyszerűen nincs bizonyíték, hogy milyen és mennyi sületlenséget hordott össze.

Remélem, felvesznek erre az új munkahelyre.

Remélem, nem felismerhető a munkahelyem. Egyrészt szégyellem, másrészt nehogy megüssem a bokám, hogy papírra vetettem a viselt dolgaikat. Biztos megorrolnának rám. Egyébként jó ügyvédeik vannak, ügyesen tudják megfélemlíteni az embereket.




2019. szeptember 30., hétfő

Punto della situazione

Megtörtént a reggeli vizit.

Jött a nagydoki és most nem volt morózus, távolságtartó, mint eddig. Azzal nyitott, hogy jónapot hogyvan az onkológiát kizártuk*. Persze, hogy szebben állt a doki szeme, barátságos volt, és nem az a szúrós, "bocs, de kénytelen vagyok megmondani a frankót, nem titkolhatom", mint eddig. Aztán megnézte, hogy miként járok (normál, sarkon, lábujjon), bicajozás, ujjbeggyel az orrom megérintése és egyéb trükkös feladatok, átmozgatta a lábam, karom, ...



(... kiültem a folyosóra írni, mert nem bírok már bent létezni a kórteremben, a néni sokat beszél, de itt kint is ülnek nénik és bácsik, csacsognak, vízhangzik is, olyan hangos, nem hallom a saját gondolataimat, így hogy írjak?)



... aztán beszéltünk az agyvizem eredményéről, ami még a holdon van, de ha megjön majd, többet tudunk, de ettől még igen, ez az SM, de ennek is több szintje van, majd megbeszéljük részletesen, most még nem enged el, maradjak pár napot - mondta.

???

??????

??????????????

MARADNI???

Meddig?

Majd a héten eldöntöm, hogy mikor engedem haza - mondá a doktor.

Én mindent kibírok, ez a pár nap igazán semmi... De... Miért kell maradnom???? Szem előtt akar tartani, hogy lássa merre változik az állapotom, illetve változik-e. A szteroidot befejeztük, most ugrik a majom a vízbe? Eddig javult a lábam, most, hogy nincs tovább szteroid, meg kell nézni, mi történik?

Aztán...

azt is mondta...

hogy...

szeretné...

... illetve úgy tervezi...

hogy...

maradjak egy hónapig betegállományban, ha kikerülök a kórházból.



WTF???????

OMFG!!!!!!!

Egy hónapig?

Én ezt hogy magyarázom meg a munkahelyemen? És miből élünk majd????

El sem mertem mondani reggel a munkahelyemen a kolléganőimnek ezt a hírt.

De miért egy hónapig? Ennyire súlyos a lábam? Mi indokolja az egy hónap betegácsit? Nem értem. Nem mondta el. Oké, azt mondta, majd megbeszéljük.





Snitt... elaludtam.





Az ember teper, dolgozik, mint egy buldózer, 1-es sz. munkahely, 2-es sz. munkahely, 3-as számú munkahely, 1. sz. fordítás, szívessségi fordítás, mindezt, hogy hónap végéig kihúzza valahogy, erre mi történik? Reggel felkel az ágyból, és hopp, azt veszi észre, hogy ebben a hónapban a keresete kereken lófaszka lesz. Köszi bazz, igazán köszi. Oké, kétszáz éve kötöttem egy életbiztosítást, K sokat fizetek, de most megéri, mert beikszeltük az ügynökkel a kórházi bentfekvés rovatot is, szóval nincs minden veszve. De a sima betegállománynál már kínos lesz a havi bevételem... Bassza meg, teperek, hogy flottul menjenek a dolgok, hogy ne legyünk éhenhalott csórók (poveri morti di fame), meg hóvégéig kihúzzam, erre egyik pillanatról a másikra visszaküld a start mezőre az öreg univerzum. Nem, hogy több pénzünk nem lesz, de bazze most megint kuporgatni kell majd. Beszarás. Egyszerűen nem hiszem el. Igaz, a kolléganőm azt mondta, hallotta, hogy beszélték az 1-es sz. munkahelyen, hogy  megtámogat majd, nem hagynak cserben, ez nagyon szép, de olyan alamizsna szagú dolog, meg félek a röghöz kötéstől, nem akarok nekik hálás lenni, pláne, hogy ez az ára annak, hogy ilyen szituba kerültem. Nem tudom én megemészteni, hogy a hím kollégák kereken 100 egység + céges autót + céges benzint kapnak és soha nem tudni, hogy hol csavarognak ugyanazért a pozícióért, mint amit én végzek, ráadásul ők nem hozzák a számokat, én meg igen. Mindegy, ha adnak, elfogadom, ez nem a nyafogás időszaka.




*eddig a kisdokik mondták. A nagydokival régen találkoztam.

2019. szeptember 28., szombat

Kronológia

Bejövök - stroke

Kórházi tea - diabétesz

MRI - tumor

Agyvíz - krónikus gyulladás

Mi jöhet még?

Cikáznak a gondolatok a fejemben. Lassan cikáznak, nem igazán rohannak, lassú, de nem engedik a fogást, gondolkodok, hogy mi a tök történik velem. Nem belehülyülős érzés, nem bántó, inkább töprengő, útkereső. Várom a fejleményeket.

Itt a klinikán jó. Burokban érzem magam. Védettnek. Sokat pihenek. Sokat olvasok. Beengedem ezt a sok finom szeretetet, amit a környezetemtől kapok. Tegnap a szobatársammal még jógáztunk is (hogy beinduljon a vérkeringésünk), mandalát színeztünk (hogy beinduljon a kezünk), együtt elsántítunk a büfébe reggel, a délelőtti programok után (vérnyom, gyógyszer, vizit, infúzió, hallgatók) kiülök a kertbe, hogy levegőhöz jussak, és ne csak a szoba négy falát nézzem. Ha pisilni megyek, bratyizok a nénikkel, bácsikkal, igénylik, várnak, jól esik nekik.



Pénteki vizitet.

A fiatal rezidens doktor egy csoda. Végtelenül profin orvosol. Pont ilyen doktor való nekem, aki majd meggyógyít. Fiatal, mégis érett, tudja, mit csinál, tudja, mit mond, jól kommunikálja felém az infót. Ő szokott rajtam nevetni is. Nem mindig. Meg hoz hallgatókat, hogy gyakoroljanak rajtam.

A reggeli vizit során elmondta, hogy most hétvégén még maradjak, kapom a kúrát, aztán hétfőn jön a Nagydoktor, ő majd átbeszéli velem a helyzetet, aztán valószínűleg hazamehetek, és utána majd kialakítjuk a további terápiát. Itt én megörültem, mosolyogtam, jókedvemben felszökött a szemöldököm: végre hazamehetek (nem is akarok hazamenni! Nekem itt jó, itt béke van, nincs stressz, nem basztat senki), szóval örültem a hírnek, hogy előreláthatólag hazamehetek, és hát rákérdeztem:

- akkor hétfőn nevesítve lesz a betegségem?

A doktor mondta, hogy de hiszen már mondták, hogy mim van. Nekem ugyan nem - válaszoltam.

- Mire emlékszik? - kérdezte a doktor.

És akkor elsoroltam neki:

- Bejöttem, azt mondták, stroke (gyanú), iszom a klinikai teát, diabéteszt kapok (nem, az ilyen poénra nem vevők a dokik, lepörög róluk, de én meg nem bírok magammal, állandóan próbálok cuki vicces lenni, nem akarok drámát, utálok pánikolni, meg ugye tudjuk: inkább humor, mint tumor), majd elkezdtek vizsgálni, és láttak foltot az agyamon, az egyéb leleteken, és mondták, esélyem van az onkológiára, hosszú menet lesz, aztán az onkológiát kizárták, maradt a krónikus betegségek esélye.

- Igen, ez egy krónikus betegség - így a doktor.

- De a krónikus betegség elég tág spektrum, ez így nem elég megfogható, én nem értek hozzá - érveltem-, csak kérdezek: csak van valami konkrét neve, hogy mi bajom.

- Sclerosis multiplex.

Csend.

Fagyott csend.

Arcizom torzul.

Szemizom mondatokért esdekel.

A doktor és a páciens egymás pupilláiba néz.

Csend.

- Eddig ezt nem mondták ki. Nem mondták még. Nem hangzott el.

Csend.

- De hogy megy majd ez, jöhetek ide Önökhöz, és levezénylik ezt a betegséget? Mert tudom, van, aki ebbe belehal, igaz, harminc éve, most már kezelhető, karbantartható, de én mégis olyan keveset tudok erről a betegségről, szóval akkor hogy megy ez majd, járhatok ide Önökhöz és akkor majd itt segítenek? Levezénylik?

- Igen, ide kell járnia és kap terápiát, kezelést. De meg kell várnunk a likvor eredményét.

- Vajon mennyit kell várni, mikor várható eredmény?

- Több nap, vagy több hét.

Grrr, ez lehet három nap is és tizennégy is, még mennyit kell várni, hogy tudjam, mi a bajom? Ezek szerint most még az is lehet, hogy ez nem sclerosis multiplex? Ez is megúszható, mint az onkológia?Persze attól még a lábam sánta. Valami nevet kell találni a falábamnak.

Most nem tehetek mást, mint türelemmel várni. Jó érzés ilyen síkon élni, semmi pörgés, csak a meditáció, befelé figyelés, szép lecsendesedés.


2019. szeptember 25., szerda

Hírek

Nincs tumor.

Ma reggel mondta a viziten az orvos: a tumor kizárható.

Én ott, akkor majdnem bőgtem. De tartottam magam. Persze a mimikám nem tud hazudni.

De tovább kell menni, meg kell tudnunk, mi okozza a bénulást (oké, csak részleges, már szépen megyek, már csak kicsit faláb). Éppen várjuk a tenyésztést.

De ez a mai a lehető legjobb hír. Jó, tudom, vannak egyéb brutális betegségek is a világon, pl... Nem, nem írok példákat. Örülök, hogy ma enyém lett a lottó ötös. Ez egy elmondhatatlan dolog. Nehéz kifejezni, nehéz szavakba önteni az érzést. Napokig itt lebegett felettem a "nabazzmeg, miért én? Mi rosszat tettem? Mit csinálok rosszul? Már csak ez hiányzott, mint üveges tótnak a hanyattesés". Most, este is nehéz felfogni, hogy én ezt megúsztam.

Persze, a kórom nevét még nem tudom. Megyünk tovább, keressük.



(Egész nap erről beszéltem a családdal, barátokkal, akik érdeklődtek, ezért írok csak most nektek. Jaj, nagyon jó érzés! Most még az esti nővér is bejött, vele olaszul pofázunk, mondta, hogy olvasta a leletemet, mindenképpen akart velem örömködni. Tele a világ szeretettel!!!)

2019. szeptember 24., kedd

Lumbalpunctio

Nem fájt, köszönöm a lekvárt!

A fiatal doki avatkozott bele a gerincem intim szférájába. Rendkívül ügyes volt. Meg is mondtam neki, hogy féltem, mint az elefánt az egértől, de ez szuper volt, teljesen kibírható. A darázs ennél sokkal kegyetlenebbet szúr.

Most aztán 24 óra vízszint (holnap reggel 9:47-ig). Szerencsére pisilni majd kimehetek. Majd. De már feszít. Sokat kell innom. Hát hiszen pótolom kell a levett agyvizet. De azért nem 3 litert vettek, mint amennyi folyadékot meg kell innom ma.

Képzeljétek, ma jött egy önkéntes nővér, négy éve dolgozik itt önkéntesként. Olyan kedves, csinos, bordó virágos blúzt visel és  bordó nővérkötényt, nagyon finom, ízléses. Segít, betakart, vérnyomást mért, ágyneműt húz, hoz teát (mert én most csak heverészhetek).
Hogy mik vannak?!? Ugye? Csodálatos! Ugye?

Napi jelentés

Reggel 6:30 körül állok a zuhany alatt itt a hostel emeleti közös fürdőjében (kb. 20 nőbetegre 2 zuh, 2 klotty, de egyáltalán nem zsúfolt, én mindig egyedül találom magam ott), mire berongyolt a nővér, hogy futás az MR-be, várnak. Mondtam, hogy oké, futok, rohanok, csak az alvázat lecsutakolom. Hát így megy itt. :)

Ma a gerincemet fotózták le. Ez azért jó hír, nem? Hátha kielőzzük a tumort, és integetve nyelvet öltünk neki. Még fityiszt is mutatunk. Mert mondjuk ez csak egy gerincbecsípődés, hátha.

Egyébként is, tumor vagy humor, egy betű a különbség.

2019. szeptember 23., hétfő

SOTE 4. fejezet

Tudjátok jól, én akkor írok, ha valami nagy érzelmi vulkánkitörés történik velem.

Szombaton kezdődött. Lebénult a lábam. Részleges bénulás, mert tudtam menni, csak éppen kacsázva. Nem izgultam, a térdem már kétszer sérült, a szalagok, a meniscus műtve, hozzá vagyok én szokva a térdem bajaihoz.
Elmentünk a francia intézetbe, nyílt nap volt. Szokás szerint nem nyertünk a tombolán semmit, a tavalyiak közül pedig ketten is, hm. Persze nem bunda, mert gyerekek húzzák a cetlit, de akkor is, hát mi ez? :D

Vasárnap elmentünk túrázni a Rám szakadékhoz. Nem volt pofám azt mondani a gyerekeknek, hogy nem megyünk, túlságosan készültek rá.

Hétfőn nevelési tanácsadóba kellett vinni a fiamat, hogy felmérjék, kaphatja-e idén is a fejlesztő pedagógust.

Kedden simán dolgozni kellett.

Szerdán Szegedre kellett menni, dolgozni. Rendezvényt rendeztünk.

Csütörtökön elegem lett, untam a bicegést, elmentem hát az SZTK-ba, ahol kérdezték: időpont van foglalva? Nincs? Beutaló van? Nincs? Javasolták, hogy menjek a sürgősségire.

Fel is csaptuk a Kriszta kolléganővel az internetet, megnéztük hova kell jönnöm. Beültem az autóba, és hazajöttem, fel a metróra, onnak a SBO-ra (sorgősségi betegellátó osztály). Egyébként bicajozni kitűnően tudtam, csak a járás nem megy jól.

Vérnyomás. Orvos 1. Neurológus 1. Koponya CT. És intézzem el, hogy a gyerekekért menjen valaki az iskolába -  mondták. És azt is, hogy stroke gyanú.

Csütörtök óta itt vagyok. Este jött neuroglógus 2. Anyukám behozott mindent, ami ilyenkor kell. Törölköző, pizsama, wc papír, nappali játszóruha, papucs stb. Jöttek a gyerekek is. Jött Gazsi is.

Pénteken nem nagyon termett semmi. Vérvétel, vizelet... De lehet, hogy ez még csütörtökön volt.
Ja, de, péntek éjjel 10.30-kor hívtak, hogy mehetünk koponya MR-re.

Aztán szombat semmi. Persze minden nap vérnyomást mérnek.

Vasárnap az orvosom volt az ügyeletes. Szerencsém van, jó orvos, híres orvos, csupa jót mondanak róla.

Ma meg? A reggeli vizitnél közlölte, hogy onkológiai baj is gyanakvásra ad okot. És én ezt a csütörtöki szemén is láttam már.

Ma volt hasi CT, nyaki UH, szemvizsgálat, és majdnem lett gerincbe szuri, agyvizet venni, de valaki beelőzött, áttették holnapra.

Azt is mondta a doktornő, aki az agyvízről beszélt, hogy ki kell szűrni az eshetőségét, hogy esetleg krónikus betegséget hordozok, gyulladást, mert az azért jobb, mint az onkológia.

Szóval mára vannak rossz és jó hírek is.

Szteroidot kapok reggel és este, a lábam ettől jobb. Szerintem sokkal jobb. A doktorom szerint azért még nem tökéletes, és a szteroid csak tüneti kezelés. A szteroid ellen kapok gyomorvédőt. Érzem is, hogy fáj a gyomrom, még jó, hogy automatikusan adják, hogy ne fájjon.

El szeretném mondani, hogy itt mindenki, de TÉNYLEG MINDENKI végtelenül kedves, komolyan, csak superlativusokban tudok beszélni az egészségügyi dolgozókról. Hihetetnel, rendkívüli csapat. Az orvosok, az ápolók, a szakvizsgálók, a takarítók, mindenki. Annyi rosszat lehet hallani, bántják őket, de én már megint a csodát kaptam. És itt sok az idős beteg, én voltam a legfiatalabb vasárnapig, a többiek 70-90 közöttiek. És az idősekkel is teljesen cukik itt.

Majd még mesélek.