Kronológia

Bejövök - stroke

Kórházi tea - diabétesz

MRI - tumor

Agyvíz - krónikus gyulladás

Mi jöhet még?

Cikáznak a gondolatok a fejemben. Lassan cikáznak, nem igazán rohannak, lassú, de nem engedik a fogást, gondolkodok, hogy mi a tök történik velem. Nem belehülyülős érzés, nem bántó, inkább töprengő, útkereső. Várom a fejleményeket.

Itt a klinikán jó. Burokban érzem magam. Védettnek. Sokat pihenek. Sokat olvasok. Beengedem ezt a sok finom szeretetet, amit a környezetemtől kapok. Tegnap a szobatársammal még jógáztunk is (hogy beinduljon a vérkeringésünk), mandalát színeztünk (hogy beinduljon a kezünk), együtt elsántítunk a büfébe reggel, a délelőtti programok után (vérnyom, gyógyszer, vizit, infúzió, hallgatók) kiülök a kertbe, hogy levegőhöz jussak, és ne csak a szoba négy falát nézzem. Ha pisilni megyek, bratyizok a nénikkel, bácsikkal, igénylik, várnak, jól esik nekik.



Pénteki vizitet.

A fiatal rezidens doktor egy csoda. Végtelenül profin orvosol. Pont ilyen doktor való nekem, aki majd meggyógyít. Fiatal, mégis érett, tudja, mit csinál, tudja, mit mond, jól kommunikálja felém az infót. Ő szokott rajtam nevetni is. Nem mindig. Meg hoz hallgatókat, hogy gyakoroljanak rajtam.

A reggeli vizit során elmondta, hogy most hétvégén még maradjak, kapom a kúrát, aztán hétfőn jön a Nagydoktor, ő majd átbeszéli velem a helyzetet, aztán valószínűleg hazamehetek, és utána majd kialakítjuk a további terápiát. Itt én megörültem, mosolyogtam, jókedvemben felszökött a szemöldököm: végre hazamehetek (nem is akarok hazamenni! Nekem itt jó, itt béke van, nincs stressz, nem basztat senki), szóval örültem a hírnek, hogy előreláthatólag hazamehetek, és hát rákérdeztem:

- akkor hétfőn nevesítve lesz a betegségem?

A doktor mondta, hogy de hiszen már mondták, hogy mim van. Nekem ugyan nem - válaszoltam.

- Mire emlékszik? - kérdezte a doktor.

És akkor elsoroltam neki:

- Bejöttem, azt mondták, stroke (gyanú), iszom a klinikai teát, diabéteszt kapok (nem, az ilyen poénra nem vevők a dokik, lepörög róluk, de én meg nem bírok magammal, állandóan próbálok cuki vicces lenni, nem akarok drámát, utálok pánikolni, meg ugye tudjuk: inkább humor, mint tumor), majd elkezdtek vizsgálni, és láttak foltot az agyamon, az egyéb leleteken, és mondták, esélyem van az onkológiára, hosszú menet lesz, aztán az onkológiát kizárták, maradt a krónikus betegségek esélye.

- Igen, ez egy krónikus betegség - így a doktor.

- De a krónikus betegség elég tág spektrum, ez így nem elég megfogható, én nem értek hozzá - érveltem-, csak kérdezek: csak van valami konkrét neve, hogy mi bajom.

- Sclerosis multiplex.

Csend.

Fagyott csend.

Arcizom torzul.

Szemizom mondatokért esdekel.

A doktor és a páciens egymás pupilláiba néz.

Csend.

- Eddig ezt nem mondták ki. Nem mondták még. Nem hangzott el.

Csend.

- De hogy megy majd ez, jöhetek ide Önökhöz, és levezénylik ezt a betegséget? Mert tudom, van, aki ebbe belehal, igaz, harminc éve, most már kezelhető, karbantartható, de én mégis olyan keveset tudok erről a betegségről, szóval akkor hogy megy ez majd, járhatok ide Önökhöz és akkor majd itt segítenek? Levezénylik?

- Igen, ide kell járnia és kap terápiát, kezelést. De meg kell várnunk a likvor eredményét.

- Vajon mennyit kell várni, mikor várható eredmény?

- Több nap, vagy több hét.

Grrr, ez lehet három nap is és tizennégy is, még mennyit kell várni, hogy tudjam, mi a bajom? Ezek szerint most még az is lehet, hogy ez nem sclerosis multiplex? Ez is megúszható, mint az onkológia?Persze attól még a lábam sánta. Valami nevet kell találni a falábamnak.

Most nem tehetek mást, mint türelemmel várni. Jó érzés ilyen síkon élni, semmi pörgés, csak a meditáció, befelé figyelés, szép lecsendesedés.