Bezzeg vagyok, 35 éves

Valójában 43.

Itt voltak az új olasz partnerek, akiket én pecáztam ki a tóból. Óriási figurák. Hárman jöttek, nem különösen sármőrök*. Az első alkalommal elég visszafogottak voltak, de mint mindig, jó haverként váltunk el. Kaptam meghívást Olaszországba, sőt, menjek dolgozni hozzájuk - mondták -, vigyem a gyerekeimet is. 

Tegnap elmentünk vacsorázni, hívtam még négy kollégát is. Hét pasas és én. Annyit röhögtem, mint már régen. Megittam egy pohár bort, ettől elég jól ellazultam. Magyarul eszement vicces lettem, folyamatosan adták alám a lovat, amin én folyamatosan hahotáztam. Olykor úgy tettem, mintha zavarba esnék, hogy úgy tűnjön, úrinő vagyok, muhaha, közben meg visszadobáltam a labdát, aminek persze nagyon örültek, eléggé csillogott a szemük. Imádták a kétértelmű lasztizást, mert persze a szemérmetes Erzsókot mégsem tudtam hitelesen eljátszani. A végén már nem bírtam beszélni sem, kész, vége, elvesztettek, szakadtam a röhögéstől, az asztalra borultam, rázkódtak a vállaim, alig kaptam levegőt. Este jött is a whatsapp üzenet, hogy mennyire szimpatikus, szép és kacér vagyok. Pont úgy, mint amikor 35 éves voltam. Az akkori fickót úgy hívták G. Cuccuru, aki még egy hajtincset is levágott a gyönyörű hajából, emlékbe. Még ma is megvan. Ugye milyen különleges neve van? 

Az egyik olasz, mint a buldózer, annyira erősen tette a szépet. Mondhatom, hiába vagyok ducijuci, elég megszólalnom és még ma is sikerül megszédíteni új embereket. A végén, az elköszönéskor meg is ölelt. Kerek-perec kimondta, hogy szemet vetett rám és eljön hozzám Budapestre, kijelentette, kell nekem egy amoroso italiano*. Elég jól visszataláltam régi önmagamhoz, régen is ilyen varázsló voltam. 

Az is annyira jó volt, hogy ráálltak a pályámra, elmondtam nekik, hogy itt a nőknek a munka világában nem túl könnyű érvényesülni, hiába pofáztam, hiába adtam ötleteket, hogy hogy tálaljuk a termékünket, szartak a fejemre a vezetőségen (férfiak). Erre ők elmondták nekem pont ugyanazokat az ötleteket, amiket én találtam ki. Pacsiztunk. 

Amikor a legnagyobb főnök itt volt már a vidéki gyárunkban, az olaszok odamentek a kávéfőzőhöz, és csináltak maguknak egy kávét. Nem, nem tartom cikinek, már két napja együtt laktunk, sokat dolgoztunk, eléggé lelazultak. Én éppen írtam a szerződést, ők pedig hoztak nekem és a főnöknek is kávét. A főnök meg csak pislogott. Összekacsintottunk az olaszokkal. Nem kizárólag a nők tudják megnyomni a gombot a kávéfőzőn. 

Aztán a szerelmes olasz határozottan közölte a főnökkel, hogy muszáj mennünk Olaszországba, anélkül nincs business. Összenéztünk, én felrántottam a szemöldököm, ő kacsintott. Én imádok Olaszországba járni, ráadásul ő bolognai, az a környék pedig nagyon erősen dolgozik, szeretem ezt a ritmust. Ami nálunk megy, az töketlenkedés, időhúzás, döntésképtelenség, egy helyben topogás. Én szeretek ötletelni és utána megvalósítani, in tempi reali, nem jövő héten, hanem most, azonnal. 

Így is történt. Amikor már tudtam, hogy jönnek az olaszok, közöltem a főnökséggel még aznap, hogy leugrom Veszprémbe az üzembe körülnézni, mivel még soha nem jártam ott, nem akarok majd egy rakás szerencsétlenségnek tűnni, hogy azt sem tudom, merre induljak a gyártóegységhez. Másnap már jöttem is. Elhűltem, ez itt egy időutazás. Vissza 1956-ba. Közöltem, hogy itt valamit tenni kell, és tettek is. Amennyire lehetett, kitakarítottak, rendet raktak. Na jó, a 30 éves koromfekete pókhálók még mindig lógnak a plafonról, de mentségül szóljon, hogy a plafon túl magas. A padló, a gépek rendben vannak azóta. Nincsenek kuplerájból adódó ösvények, amiket kerülgetni kell. Egészen vállalható lett az üzem a legutóbbi látogatásom óta. Tudom, ez azért nem az én érdemem, nem én közöltem a dolgozókkal, hogy basszák meg, így nem lehet dolgozni. A "tudjátok ki" hozott ide, igazából az közös ötletünk volt, hogy jöjjek és mondjak véleményt (sokat társalgunk a cég életéről, ő is tele van jó ötletekkel). Elég jó csapat vagyunk. 

A pusztulat recepciót is gatyába kellett rázni. Amikor először jártam itt, tök üres volt. Volt egy szép pult és kész, semmi más. Gondoltam, majd én rendbe teszem, ha már másnak nem jutott eszébe ezidáig. El is mondtam a főnököknek, akik nyomban kiadták a feladatot még két csapatnak, nehogy már egyszerűen megoldódjon a dolog, hadd csapjanak össze az erőviszonyok (lelövöm a poént, az én elképzelésem győzött, mert egy akaratos pics vagyok).
Volt olyan, hogy közölték az itt dolgozók, hogy sajnos csak két hét múlva lesz szalagfüggöny. Én meg beszélgetős típus vagyok, beszélgettem ezzel, beszélgettem azzal, kiderült, hogy már rég lemérték a kollégáim, ismerik a terepet, máshova is ők szerelték fel, nincs értelme egy vadidegen céget hívni újból felmérni az ablakokat. A bökkenő az volt, hogy én két napot adtam nekik ("jönnek az olaszok, hétfőre kész kell lenni), és ééééérdekes, még pénteken megcsinálták. Tehát, szerdán kimondtam, péntekre kész lett. Még hogy két hét...
Küldtem növényeket a régi épületünkből, egy hatalmas láda vegyes növényt, szerintem jól nézett ki (t, a múlt idő jele, ugyanis szétrobbantották több cserépbe), rendszeresen locsolta a gondnok, páfrányt is küldtem, ilyen-olyan töltelék cuccokat, a szuper jó állapotú ülőgarnitúrát is a régi recepcióról, vetettem pár orchideát, még mielőtt valami furcsát vettek volna***, levitettem a roll up-okat, berendeztettem bemutatóteremnek a recepció hátsó részét a termékeinkkel, azokkal, amelyek nem kapnak elég hangsúlyt, holott jó dolgok. Ne kongjon már az ürességtől az "antré". Az itteniek fikáztak, hogy ez így szar lesz. Persze, mert ők nappalit akartak csinálni a fogadóteremből, szökőkúttal bazze (csobogó - így mondták -, mert az "áxkluzív", igen, pont így mondták),  én meg simán nem engedtem. Erre megjelentek az olaszok és kapásból ráharaptak a bemutatóteremmé avanzsált recepción lévő termékekre is, és igenis fontos volt, hogy életet leheljünk a "portára", ha már a többi részleg pókhálós (hihi, de majd most, jövő héten letakarítják, én mondom). Ha a sufniban hagytam volna a termékeket, nem lett volna látvány és hókuszpók. Értitek, vannak termékeink, amik nincsenek kiállítva, hanem egy szaros raktárban vannak elhelyezve értelmetlenül. Most biztos úgy tűnik, hogy fényezem magam, mekkora májer vagyok, közben pedig tök szerény vagyok, de láttam már bemutatótermet életemben, tudtam miről beszélek. 

Az egyéb ötleteimet, amit nem engedtek kivitelezni, biztosan elmondom a vezetőségnek, hogy lúzerség volt, mert az olaszok pontosan ugyanazt találták ki, mint én. Persze, a nőket nem kell figyelembe venni, pláne nem egy olyat, aki mondjuk már betette a lábát "Tarvisióba egy órácskára". 

Állati buldózer tudok lenni, ha hiszek valamiben. Természetesen a férfitársadalom mindig megpróbálja letörni a szarvaimat, de majd jól megszorongatom a tökeiket, velem nem lehet játszani, már nem 2014-et írunk. 

Nagyon élvezem a régi Bezzeget. 

Fotót is raknék, de nem merek, ráadásul még az olaszországiakkal is tartozom.

* az egyik vidéki lány azt mondta, még soha nem látott olaszokat, nem ilyennek képzelte őket. Jé! Hát milyennek? Mind az 50 milliót, vagy hányan vannak, egyforma zsigolónak?

**na persze, ismerem őket... Nem megyek bele.

*** képzeljétek, az itteniek felrakták a szép recepciós pultra az óriási, 4-5 féle növényt tartalmazó virágládát. Azt, amelyik a földre való. Mondták, hogy bocs, de ez így nagyon csúnya. Nem értettem, hiszen szép állapotban voltak a növények, amikor elküldtem Veszprémbe a kamionnal. Kérdeztem, hogy konkrétan hova rakták, de csak azt ismételgették, hogy ide, fel, a recepcióra, mire nagy nehezen rájöttem, hogy az a pult. Nem hittem a fülemnek. Egy óriási virágos ládát fel, a pultra (legalább egy méter és jó mély, telis tele óriási, burjánzó növényekkel. Levetettem. Oda csak az orchideák valók (vagy bánom én, más is, de csak elegáns virág). Szóval, mintha éreztem volna, hogy itt gebasz lesz.