Zorro; félévi bizi; Afrika; Air France; ki tud többet olaszul katyvasz

A kislányom bizonyítványa pompás lett. Büszke vagyok rá. Dicséretet is kapott. Na jó, a kivonásokat néha eltéveszti, de a bizonyítvány többi része tényleg szuper lett. Ír, olvas, rajzol, összead, jelentkezik, elolvadok tőle.

A kisfiam ügyesen korcsolyázik, végre imád rajzolni, zömében kastélyt, lovakkal, Zorróval és legyen a lovon kengyel is. 

Apjukkal nem beszéltünk január 23. óta, akkor is én hívtam, ahogy tegnap is. Ő soha nem hív. Én meg már nem pedálozok a gyerekek érdekében sem (ez kicsit most ellentmondásosnak tűnhet). Felhívtam tegnap háromszor egymás után, lássa csak, hogy mi kerestük őt. Nem vette fel a telefont. Szokásos. Aztán visszahívott egy óra múlva, de nem vettem fel, gyorsan írtam neki, hogy éppen altatok. Erre ő ezt írta vissza:

- Mit fogsz csinálni holnap éjfélkor?

- Holnap? - én.

- Éjfélkor? - még mindig én.

- Mit csinálnék? Otthon leszek és alszom. - zártam le.

Elsőre az ugrott be, hogy már megint nem olvasom a lemonde.fr-t, ahol biztos megírták, hogy a következő ország, amelyet megtámad a hatályos erőszakszervet, az Magyarország lesz, és ne lépjünk ki a házon. Bevillant az is, hogy tegnap az ovi/isből hazamenet, nagy razzia volt a kerületben, miközben mi vásároltunk, gondoltam ez már az előszél lehet. 

De nem. Arról van szó, hogy ez az ember ma beállít hozzánk éjfélkor. Se szó, se beszéd, vett magának egy repjegyet, ráadásul az AirFrance-tól (ja, hát telik rá, persze, gyerektartás nuku, ugye) és jön. Volt lelkierőm, megkérdeztem, hogy meddig marad. Hét nap. Ez azért érdekes, mert legutóbb, decemberben (nézz oda, egészen sűrűn járogat látogatni a gyerekeit, ahhoz képest, hogy volt olyan év, amikor kerek 12 hónapon át baszott idetolni a képét), szóval decemberben lelépett karácsony előtt. Pontosan december 18-án. Szép műsor. Snitt.

Sokat töprengünk Gáspárral*, hogy mi legyen. Kapott egy meglehetősen jó állásajánlatot. Külföldről. Egy elég jó európai országból. De a nagy projekt megvalósítását egy afrikai, nem túl biztonságos országban kellene véghez vinni. 

Azt mondta Gáspár, hogy főleg miattam nincs kedve elmenni. Én meg biztatom, hogy hiszen csak 2-3 év az egész, szakmailag és anyagilag nagy flash lenne, ki fogja bírni. Nem mintha most nem lenne nagy neve a szakmában. Nem véletlenül hívták őt. 

Erre ma azt írta nekem (na jó, már megpendítette napokkal ezelőtt is, csak akkor poénkodott, illetve én poénnak vettem), hogy mi lenne, ha mennénk vele mi is. Úgy érti, a bébimajmokkal együtt. Őőő... Én, ha nem lennének körülmények, simán mennék. De vannak körülmények. Így aztán szerintem maradunk a fenekünkön mindannyian. Hangsúlyozom, mi csak nagyon nagy barátok vagyunk. Ennyire. Ezt nem is gondoltam volna, hogy ennyire. Jó, de miért nem viszi Bogit, aki szintén óriási nagy barátja? Gondolom azért, mert Boginak is óriási nagy karrierje van. Nekem meg nincs. 

Mondjuk most befutott egy újabb privát meló, egészen büszke leszek magamra a végén. Tehát ez lenne a harmadik munkahelyem. Már ha megvalósul a dolog márciusban. Apjuk gyerektartást nem fizet, legalább én próbálok felszínen maradni valahogy. Az jól esik, hogy ezek szerint ügyesen tolmácsolom a műszaki nyelvet.

Az viszont rosszul esik, hogy a házinyúl beszólt, hogy az egyik partnercégénél milyen jól beszél olaszul az egyik csaj. Övön aluli. Tudja, hogy erre harapok. Nem mintha rajtam kívül nem létezne ember a földön, aki jól beszéli az olaszt, mert naná, hogy létezik. Csak akkor is. Tőle nem esett jól. Aztán szerencséjére kimosta magát: a csaj 50 éves, (ami még nem lenne baj), de randa is. Megmenekült. :D

A tesóm pedig annyira ügyes, hogy arra nincsenek szavak. Kiugrott Olaszországban egy másik szakmába belekóstolni. Mer váltani. Nem úgy, mint én. 

Tököm tele, hogy már megint az egyenletnek mindig az a vége, hogy egy loser vagyok. Úgy értem, hogy mindig ezt mondom ki. Holott nem vagyok az, csak félig. 

*nem