Miss Partvis

Őszinte leszek. Érezni, hogy közeleg a karácsony, pezseg a levegő. Írt egy exem és írt fészekhaj is. Jól esik, de nincs mit tenni, engem csak tapsifül érdekel. Mi van, ez a blog csak a hapsikról szól? Igen.

Az exem egy ... hogy is mondjam, hogy mondjak is valamit, de maradjon inkognitóba? Politikai körökben mozog. Neki mindig olyan inspiráló írni. Részemről ez most pár helyzetjelentésben ki fog merülni. Azért köszi, hogy írt, tényleg jól esik.

Fészekhaj pedig írt egy könyvet németül, amit kiadtak Németországban. Húha! A két ország közti politikai helyzetről. Nem piskóta. Ettől persze én nem fogok vele randizni. Vagy kellene? Nem, most kizárt dolog.

Tapsifül azt mondta, folytassuk így, ahogy most, még 10-20 évig. 

Egy barátnőm mesélte a munkahelyi légyottjait, hogy tanuljak belőle. Ez azért elég erős :DD. Nevezzük a női szereplőt Miss Partvisnak, a férfi szereplőt pedig hapsinak. Ezek ketten már szexeltek a munkahelyen is. Nem semmi! A sztori az, hogy mindig felszöktek a tetőre, ahol a fű sem nő, és ott, khm, khm. Igen ám, de valahogy le is kellett surranni a tetőről, az meg nem ment anélkül, hogy azokon az emeleteken is áthaladjanak, ahol a kollégái dolgoznak. Egyszer - mesélte - a lépcsőházban lehetett hallani, hogy csomóan beszélgetnek a folyosón, így aztán nem mertek lejönni. Miss Partvis pedig csípőből kreatív, megfogott egy söprűt és egy lapátot és azzal vonult le. A kollégák néztek is rá, hogy ez meg mi, ő pedig rávágta, lent nincs, ezért fentről lehozta, kiborult a virágföld, mert kinyitotta az ablakot, fel kell söpörni. De a hapsi még fent rekedt. Miss Partvis pedig felment az emeletre és mint a Hamelni patkányfogóban, furulyázni kezdett és jött utána mindenki, így történt, hogy a hapsi is le tudott szökni a tetőről. 

Otthon lenyugodtak a kedélyek. A gyerekeim apja megbetegedett, felső légúti nyavalya. Hétfőn irkált, hogy ebben a szar országban nincsenek dokik. Én az ilyeneken már nem akadok fenn, ha nincs, hát nincs. Aztán írt, hogy Budán talált egyet, este 6-ra kapott időpontot. Rohantam haza, igen ám, de nekem kellett felszednem a gyerekeket az oviban, isiben, mert ő elveszítette a lakáskulcsot még pénteken. Az én lakásom kulcsát. Nem először, tehát ezen sem akadtam fent. Hazakutyagoltunk a gyerekekkel, aztán sipirc a dokihoz mind a négyen. Autóval képtelenség lett volna odaérni, ezért a BKV mellett döntöttünk. A villamosmegállóban vette észre, hogy a bérlete lejárt. Elvezettem őt egy buszmegállóba, ahol tudom, hogy van jegyautomata. Ott elgurult a gyógyzere, ideges lett, mondta, hogy nem megyünk sehova, mindent leszar. Javasoltam neki, hogy ugorjunk el a Mikszáth Kálmán térre, ott csomó doki van, majd én kidumálom a helyzetet, hogy külföldi és nincs EU-s eü-kártyája. Elindultunk, aztán egyszer csak a lányom szólt, hogy "de hol van a papa?". Elvesztettük. Így mi hárman a gyerekekkel hazamentünk, aztán vártunk. Apjuk meg is érkezett kisvártatva, hogy egyszer csak nem látott minket. Hm, kb. 50 méteren sikerült elveszítenie a fonalat. Addigra én már felhívtam a Mikszáth teret, kiderült, hogy van ügyelet is a házidokikon kívül, menjünk nyugodtan. El is mentünk, az ügyelet előtt csak egy ember várakozott, tök gyorsan bekerültünk. Igen ám, de doki nem volt, csak asszisztens, aki nagyon kedves volt, megmutatta, hogy hova kell menni ilyen esetben. A Haller utcában 24 órás ügyelet van és külföldieknek is tökéletesen ingyenes az ellátás. Így is történt. Eredetileg nem akart ő oda elmenni, de végül hála az égnek, meggondolta magát és elment egyedül. Én pedig addig lerendeztem az esti műsort: vacsorakészítés, vacsoráztatás, fürdés, pizsama, fogmosás, mese stb. Kapott antibiotikumot. Megnyugodott. Huhh! De aztán kedden újra állt a bál a lakáskulcs miatt. Reggel én elláttam a gyerekeket, pisi (mert olyan álmosak még olyankor, hogy még ezt is vezényelni kell), reggeli, ruhák kikészítése, mondogatni, hogy öltözzenek, apjuk meg közben aludt. Így mi reggel elindultunk az oviba, isibe. Apjuk meg egész nap vakargathatta a tökeit. Ebből kerekedett ki egy alapos kis balhé. Aztán, hogy én nyugodtan tudjak dolgozni és létezni másnap, inkább kibékültem vele. Tegnap már normálisak voltunk. Reggel felébresztettem, hogy méltóztasson kiengedni a kulcsommal, aztán vigye a gyerekeket a isi/oviba. Este láttam, hogy lószart sem csinált otthon, pedig mittomén' beindítani a megpakolt mosógépet nem lett volna nehéz. Megcsináltam én, és ki is teregettem, meg is terítettem. Na jó, főzni szeret. Főzött is, a gyerekek ettek is szívesen. Olyan furcsán sótlanul főz. Elszoktam a sótlan ételektől, holott amíg együtt éltünk, nem sóztunk eszetlenül. Itthon már megszoktam, hogy minden sós.

Olaszországról még nem is meséltem. Igazából semennyi kirándulgatás nem volt, tényleg tömény munka volt a két nap. Nagyon szerettem. Reggeltől estig tolmácsoltam és ügyes voltam végig. Most is volt egy másik magyar nő, aki beszélt olaszul, be is feszültem, izgultam, de aztán kiderült, hogy ő nem szándékozik olaszul csacsorászni, mivel... sokkal jobban beszéltem a nyelvet. Nem esik jól leírni ilyet, beképzeltnek érzem magam tőle.

Jó volt, mert ténylegesen be kellett ülni a vasúti járműbe és a fülkében tolmácsolni, hogy mi mire jó és hogy kell használni. Isteni volt. Ott furikáztunk előre-hátra, ez az én favorit munkám, amikor kézzelfogható a meló.

Most is voltunk a Ferrari múzeum éttermében, megint jót ettünk. Most nem volt pofám fotózni.

Beugrottunk Bolognába is turistáskodni, de egy fia parkolóhely sem volt még a negyedik kör után sem, így kértem a főnököt, hogy ezt engedjük el és vacsorázzunk a hotelben. A hotel, ami igazából egy egyetemi kollégium, de annyira vérprofi, hogy simán elmegy egy négycsillagos hotelnek is szerintem. Én nagyon jól éreztem magam. Sokkoló volt ott enni a rengeteg egyetemista között. 43 éves vagyok, kissé kilógok a sorból. Akárhogy is fiatalnak nézek ki, azért már nem mondható, hogy 35 alatt lennék. A főnök mondta, hogy simán elvegyülhetünk közöttük, na pláne Dani baba, a 25 éves kis mérnökfiú, aki velünk jött, de szerintem ez egyoldalú: én fiatalnak érzem magam, kimondom, 20 éves kis csitrinek, de a fiatalok ezt nem így látják. Ők engem valószínűleg egy signorának látnak. Most jut eszembe, Pilla szülinapján mesélte az egyik általam nem ismert gyönyörű, fiatal bloggerlány, hogy tök furcsa neki, hogy kommentelt nála egy idősebb olvasó: valami 40-es anyuka, brrr! :DDD (Nem én voltam szerintem, tényleg nem tudtam beazonosítani a lányt.) Ilyen ez, hiába érzem én magam örök fiatalnak, a fiatalok bennem a nénit látják. Aúúú!

Fotóztam párat Olaszországban, de semmi jelentőset. Ráadásul az ultra trendi, de ripityára tört telefonom, lemerült, azon vannak a fotók. Utálom, hogy már harmadszor törtem össze a telefont.

Ami még isteni jó volt az olaszországi útban az a meditáció volt. Én nem vagyok egy jógára járó figura, sajnos, de ott az autóban állati klassz volt. A srácok elől ültek, beszélgettek, rádiót hallgattak, én pedig hátul semmit nem hallgattam. Csak ültem, bámultam ki az ablakon vagy aludtam, de úgy négy órákat egyhuzamban és ez az egész annyira pihentető volt, hogy minden héten szívesen beülnék egy autóba és csak ülnék, bámulnék, aludnék.