Hippi akarok lenni

Szeretnék én írni, de azt sem tudom, honnan kezdjem.

Talán keddtől, amikor már mindenki meggyógyult. Francokat gyógyult meg, a fiamnak még mindig nem jó a hasa, de akkor is elvittem az óvodába, mert kedd a korcsolya napja. Imádkoztam (kihez?), hogy a führer óvónő észre ne vegye, hogy még nincs minden maradéktalanul rendben. Anyatársaim pedig most forgatják a szemeiket, hogy hogy képzelem én, félbetegen oviba vinni a gyereket?!?! De muszáj dolgozni. Vagy nem muszáj? A gyerek nyilván fontosabb. Csak feltupírozom, hogy fontos a munkám? Nem tudom.  

Péntek van. Azt hiszem, nem voltam sehol a héten. Ja, de, ovis szülői értekezleten. Iskolaválasztás következik már megint. Nem is értem, minek mentem el erre az értekezletre. Tökéletesen teljesen fölösleges volt, mivel csak egy iskola jött el bemutatkozni, és pontosan az, amelyikbe a lányom jár. Gondolom a többi iskola később jön kortesbeszédet tartani. Azokra már tényleg nem megyek el, mert a fiam is a szomszédba fog járni iskolába és kész. Nincs mit variálni. 

Voltam még osztálylátogatáson, na hát az nagyon cuki volt. Végtelenül megható. Tetszik, ahogy Andi néni tanít. Sajnos Erika néniről lemaradtam, futnom kellett dolgozni.
Reggel még mindig van "osztály vigyázz!", nem változik a világ. Aztán volt átmozgatás: vállkörzés, karkörzés, fejkörzés. Utána körülbelül öt percenként változó feladatok: egy hurkapálcára applikált krepp papír szalaggal írtak a levegőbe betűket; feladatlapot töltöttek ki; a táblához kellett menni három gyereknek, kaptak a kezükbe egy-egy légycsapót (ultra cukiság), és meg kellett találniuk a táblán a tanítónő által felolvasott szavakat. A lányok ügyesen csinálták, elolvasták, odacsaptak a légycsapójukkal a szóra, a fiúk meg, imádom őket, gondolkozás nélkül, fejvesztve rohantak, odacsaptak bármelyik szóra, tök mindegy volt, hogy mi volt odaírva, a lényeg az volt számukra, hogy ki csap a táblára elsőnek. :DDD Nagyon röhögtem! 

Azt hiszem nem voltam sehol ezen a héten, de a múlt héten sem. Összefolynak a napok. Egyik beteg, másik beteg, én beteg, mindenki egészséges, de mégsem, és már tényleg azt sem tudom, hol áll a fejem.

Vasárnap megyek Olaszországba. Spirituálisan már ott vagyok. Nagyon várom. Igaz, melózni megyek, de azért klassz lesz, remélem. Mondjuk azt a melót szeretem csinálni. Igaz, lesznek nehéz részek, amikor majd vért pisálok izzadok, de annak legalább lesz értelme. Nem tartom értelmesnek azt, amikor olyat csináltatnak velem, amihez nem konyítok és még konyítani sem szeretnék.

Olaszországban majd fotózok nektek 💙*. Meg eszem. Na azt kurvára nem kellene. Kiborulok, hogy mintha egyetlen érték az lenne körülöttem, hogy kurva jól kell kinézni, a többi nem számít. Nem kamuzok, folyamatosan ezt látom, ezt hallom: kollégáktól, kolléganőktől, főnöktől, családtól, (na jó, azért nem mindenkitől). Jó, nyilván mentegetem magam, mivel 20 kg-val több vagyok a környezetemnél, ezért próbálom úgy beállítani a dolgokat, hogy a belbecs sokkal fontosabb, mint a külcsín. De ettől még mindenki csonti, csak én vagyok ilyen tehén. A főnök is mondta a szép kolléganőmnek, hogy hülye vagyok, hogy le akarok fogyni, mert azt hiszem, hogy majd úgy fogok magamnak pasit találni. Az a főnök, aki szünet nélkül bámulja a melleimet és ennek még hangot is ad. Egyszer kiselőadást tartott a melleimről (mintha valami Marilyn Monroe lennék, de ha választhatok, akkor inkább Sofia Loren). Nem kamu. Az a főnök, aki elhívott vacsizni, hogy dumáljunk. ("dumáljunk".) Akiről a múltkor írtam, de azóta frappánsan lekezeltem a helyzetet és béke van. 

Egyrészt, én nem keresek magamnak pasit, mert van, maradjon köztünk, másrészt nem kell keresni, jönnek maguktól, de nekem csak az az egy kell, pssz, és aki így, +20 kiloval is rajong értem. Na ettől függetlenül még mindig 20 kg-val több vagyok báááárkinél. És tessék, itt van, én is ezen a baromságon pörgök. Utálatos. 

Nem az a lényeg, hogy hosszú haj, rövid ész. Szerintem én teljesen jól vagyok így, ahogy vagyok, mivel akiket én igazán szeret... Kezdem elölről. Szerintem én teljesen jól vagyok így, ahogy vagyok, mivel az a fontos, hogy én jól érezzem magam a bőrömben és a koponyámban, nem pedig az, hogy mit közvetít felém a környezetem. Nem az, hogy milyennek szeretnének látni. Nem az, hogy milyennek kellene lennem szerintük. Vagyok, amilyen vagyok. Szerintem jó vagyok így, ahogy vagyok. Na jó, ettől még ez mosakodás, mert a hasam óriási. De miért kell filozófiát kerekíteni minden köré? Miért nem lehet lazán élni és kész? Legjobb lenne hippinek lenni. 

Ez egy spirál, mely negatív irányba száguldozik.

Aztán még attól is agylobot kapok, hogy mindenki vásárol, amitől az a kényszerképzetem támadt, hogy nekem is vásárolnom kell. Csak hát ehhez a világ pénze nem elég, nemhogy az én fizetésem. Utálok vásárolni. Például azért is, mert most mehetnék kicserélni a lányom csizmáját, aminek tönkrement a cipzárja. Az egy hónapos csizmának. Azért is, mert vettem a tesóm kislányának a keresztelőjére egy kis ajándékot, egy ruhácskát. Megmondtam, hogy 18 hónapos gyerekre kell, az eladó készségesen hátra ment a raktárba kihozni egy megfelelő méretet, erre 12 hónapos ruhácskát fizettem ki, vihetem vissza. A karácsonyról ne is beszéljünk.

Az is zavar, hogy megint jön apjuk, megint izgulhatok, hogy lesz-e balhé. De legalább hozza végre a családi pótlékos papírt. Állítólag. Amivel két éve és négy hónapja szart foglalkozni.

Apjuk vasárnap érkezik, én vasárnap utazok el. Isteni. Ez is szervezéssel jár.

Apjuk tegnap küldött egy fotót a kivilágított karácsonyi Párizsról, odaírta, hogy "nem rossz hely ez a Párizs". Ja, én ezzel tisztában vagyok, csak amíg ott éltünk, szart rá, hogy jól érezzük magunkat és mondjuk akár költekezés nélkül, de sétálgassunk a csudaszép feldíszített városban. Mehettem egyedül. Mentem is. Úgy értem, a két kisgyerekemmel. Most meg itt henceg nekem. Tudod mit - gondolom magamban -, Budapest nem annyira szép és kicicomázott, mint az nagy Párizs, de én sokkal jobban szeretem, mert itt legalább vidám vagyok és van kivel eszmét cserélnem. A szá vá, szá vá-tól (ça va? ça va.) nem éreztem, hogy pezsegne az endorfin az agyamban, itthon viszont igen, ha például találkozom Annával a pöttöm kis nyóckeres játszótéren. Itt fel tudnék sorolni legalább öt olyan embert, akikkel, ha találkozom, kifejezetten feltöltődöm. De lehet, hogy tizenötöt.

* azt a  kutya mindenit. Van itt a bloggeren egy speciális karakterek ikon, ha belemegyek, lehet válogatni, de ha a vaksi szemem nem találja, mert már öregségi nemlátásom van, akkor csak be kell rajzolni az egérrel azt, amit meg akarok találni, jelen esetben a szívecskét és tádádá, kidob az embernek többféle szívet. Óriási! Nem is tudtam.