2016. december 25., vasárnap

Vámos Miklós: Álmaimban valahol

Csomó vázlat keletkezett a tíz nap alatt, miközben nem volt időm. Most meg a TV üvölt mellettem, azt hiszem, legjobb lesz, ha éjjel ülök ide.

Azért megpróbálom.

Boldog karácsonyt a mélyen tisztelt olvasóimnak! Pláne, hogy nincsenek trollok. Igazából pedig Meggie ültetett ide. Melinda,  amikor te írtál, akkor még javában forrt a fejem, mert nem találtam a számlát, otthon felejtettem egy csomó, de tényleg csomó ajándékot, aztán nagy nehezen megnyugodtam, rájöttem, hogy ilyenkor úgyis mindenki annyi ajándékot kap, hogy eggyel több vagy kevesebb nem sokat számít.

Történt egy halom szarság, de kit érdekelnek, amikor tapsifültől kaptam egy könyvet ajándékba. Amikor átadta irtó nagy zavarba estem, nem számítottam rá. Na jó, titokban vágytam rá, mivel a gyerekeim apjától lófaszt sem szoktam kapni 2013-tól, ami akkoriban annyira rosszul esett, hogy mondhatom, ez is egy nagy bélyeg a mi kapcsolatunkon. Amikor készült visszaindulni Bezzegországba, gyorsan elment venni valami csekélységet az anyjának és az egyik tetszőleges sógorának. Nem, ezzel nincs baj. Azzal sincs, hogy engem leszar. De a gyerekeinek miért nem szokott hozni csekélységet? Legyek őszinte. Nem az van, hogy soha nem hoz, de igenis előfordult és nem egyszer. Hozzáteszem, 2015. októbertől 2016. októberig egyáltalán nem jött látogatni a gyerekeit és telefonon (skype stb) is eléggé elérhetetlen volt. De én nem erről a seggfejről róla akartam írni. Most nem.

Vámos Miklós: Álmaimban valahol. 

Először le sem esett a tantusz... Kemény cím, nem? De ne révedezzünk, mindenki marad a helyén és kész.

Aztán kaptam még egy repülőjegyet is, jippppppi! Szingli koromban olyan jó volt felülni a fapadosokra, és amióta gyerekeim vannak, fillérezgetek, de olyan repülőjegyre nem telik, hogy csak veszem a hátizsákomat, elrepülök, valami hostelben megszállok és járom a környéket. Már azt is tudom, hogy hova fogok menni.  

Folyt.köv., menne ez, csak nincs idő. Előreláthatólag meghülyülök. Majd megpróbálom érzékeltetni az elmúlt 10 nap versenyfutását az idő elől.

2016. december 15., csütörtök

Miss Partvis

Őszinte leszek. Érezni, hogy közeleg a karácsony, pezseg a levegő. Írt egy exem és írt fészekhaj is. Jól esik, de nincs mit tenni, engem csak tapsifül érdekel. Mi van, ez a blog csak a hapsikról szól? Igen.

Az exem egy ... hogy is mondjam, hogy mondjak is valamit, de maradjon inkognitóba? Politikai körökben mozog. Neki mindig olyan inspiráló írni. Részemről ez most pár helyzetjelentésben ki fog merülni. Azért köszi, hogy írt, tényleg jól esik.

Fészekhaj pedig írt egy könyvet németül, amit kiadtak Németországban. Húha! A két ország közti politikai helyzetről. Nem piskóta. Ettől persze én nem fogok vele randizni. Vagy kellene? Nem, most kizárt dolog.

Tapsifül azt mondta, folytassuk így, ahogy most, még 10-20 évig. 

Egy barátnőm mesélte a munkahelyi légyottjait, hogy tanuljak belőle. Ez azért elég erős :DD. Nevezzük a női szereplőt Miss Partvisnak, a férfi szereplőt pedig hapsinak. Ezek ketten már szexeltek a munkahelyen is. Nem semmi! A sztori az, hogy mindig felszöktek a tetőre, ahol a fű sem nő, és ott, khm, khm. Igen ám, de valahogy le is kellett surranni a tetőről, az meg nem ment anélkül, hogy azokon az emeleteken is áthaladjanak, ahol a kollégái dolgoznak. Egyszer - mesélte - a lépcsőházban lehetett hallani, hogy csomóan beszélgetnek a folyosón, így aztán nem mertek lejönni. Miss Partvis pedig csípőből kreatív, megfogott egy söprűt és egy lapátot és azzal vonult le. A kollégák néztek is rá, hogy ez meg mi, ő pedig rávágta, lent nincs, ezért fentről lehozta, kiborult a virágföld, mert kinyitotta az ablakot, fel kell söpörni. De a hapsi még fent rekedt. Miss Partvis pedig felment az emeletre és mint a Hamelni patkányfogóban, furulyázni kezdett és jött utána mindenki, így történt, hogy a hapsi is le tudott szökni a tetőről. 



Otthon lenyugodtak a kedélyek. A gyerekeim apja megbetegedett, felső légúti nyavalya. Hétfőn irkált, hogy ebben a szar országban nincsenek dokik. Én az ilyeneken már nem akadok fenn, ha nincs, hát nincs. Aztán írt, hogy Budán talált egyet, este 6-ra kapott időpontot. Rohantam haza, igen ám, de nekem kellett felszednem a gyerekeket az oviban, isiben, mert ő elveszítette a lakáskulcsot még pénteken. Az én lakásom kulcsát. Nem először, tehát ezen sem akadtam fent. Hazakutyagoltunk a gyerekekkel, aztán sipirc a dokihoz mind a négyen. Autóval képtelenség lett volna odaérni, ezért a BKV mellett döntöttünk. A villamosmegállóban vette észre, hogy a bérlete lejárt. Elvezettem őt egy buszmegállóba, ahol tudom, hogy van jegyautomata. Ott elgurult a gyógyzere, ideges lett, mondta, hogy nem megyünk sehova, mindent leszar. Javasoltam neki, hogy ugorjunk el a Mikszáth Kálmán térre, ott csomó doki van, majd én kidumálom a helyzetet, hogy külföldi és nincs EU-s eü-kártyája. Elindultunk, aztán egyszer csak a lányom szólt, hogy "de hol van a papa?". Elvesztettük. Így mi hárman a gyerekekkel hazamentünk, aztán vártunk. Apjuk meg is érkezett kisvártatva, hogy egyszer csak nem látott minket. Hm, kb. 50 méteren sikerült elveszítenie a fonalat. Addigra én már felhívtam a Mikszáth teret, kiderült, hogy van ügyelet is a házidokikon kívül, menjünk nyugodtan. El is mentünk, az ügyelet előtt csak egy ember várakozott, tök gyorsan bekerültünk. Igen ám, de doki nem volt, csak asszisztens, aki nagyon kedves volt, megmutatta, hogy hova kell menni ilyen esetben. A Haller utcában 24 órás ügyelet van és külföldieknek is tökéletesen ingyenes az ellátás. Így is történt. Eredetileg nem akart ő oda elmenni, de végül hála az égnek, meggondolta magát és elment egyedül. Én pedig addig lerendeztem az esti műsort: vacsorakészítés, vacsoráztatás, fürdés, pizsama, fogmosás, mese stb. Kapott antibiotikumot. Megnyugodott. Huhh! De aztán kedden újra állt a bál a lakáskulcs miatt. Reggel én elláttam a gyerekeket, pisi (mert olyan álmosak még olyankor, hogy még ezt is vezényelni kell), reggeli, ruhák kikészítése, mondogatni, hogy öltözzenek, apjuk meg közben aludt. Így mi reggel elindultunk az oviba, isibe. Apjuk meg egész nap vakargathatta a tökeit. Ebből kerekedett ki egy alapos kis balhé. Aztán, hogy én nyugodtan tudjak dolgozni és létezni másnap, inkább kibékültem vele. Tegnap már normálisak voltunk. Reggel felébresztettem, hogy méltóztasson kiengedni a kulcsommal, aztán vigye a gyerekeket a isi/oviba. Este láttam, hogy lószart sem csinált otthon, pedig mittomén' beindítani a megpakolt mosógépet nem lett volna nehéz. Megcsináltam én, és ki is teregettem, meg is terítettem. Na jó, főzni szeret. Főzött is, a gyerekek ettek is szívesen. Olyan furcsán sótlanul főz. Elszoktam a sótlan ételektől, holott amíg együtt éltünk, nem sóztunk eszetlenül. Itthon már megszoktam, hogy minden sós.

Olaszországról még nem is meséltem. Igazából semennyi kirándulgatás nem volt, tényleg tömény munka volt a két nap. Nagyon szerettem. Reggeltől estig tolmácsoltam és ügyes voltam végig. Most is volt egy másik magyar nő, aki beszélt olaszul, be is feszültem, izgultam, de aztán kiderült, hogy ő nem szándékozik olaszul csacsorászni, mivel... sokkal jobban beszéltem a nyelvet. Nem esik jól leírni ilyet, beképzeltnek érzem magam tőle.
Jó volt, mert ténylegesen be kellett ülni a vasúti járműbe és a fülkében tolmácsolni, hogy mi mire jó és hogy kell használni. Isteni volt. Ott furikáztunk előre-hátra, ez az én favorit munkám, amikor kézzelfogható a meló.
Most is voltunk a Ferrari múzeum éttermében, megint jót ettünk. Most nem volt pofám fotózni.
Beugrottunk Bolognába is turistáskodni, de egy fia parkolóhely sem volt még a negyedik kör után sem, így kértem a főnököt, hogy ezt engedjük el és vacsorázzunk a hotelben. A hotel, ami igazából egy egyetemi kollégium, de annyira vérprofi, hogy simán elmegy egy négycsillagos hotelnek is szerintem. Én nagyon jól éreztem magam. Sokkoló volt ott enni a rengeteg egyetemista között. 43 éves vagyok, kissé kilógok a sorból. Akárhogy is fiatalnak nézek ki, azért már nem mondható, hogy 35 alatt lennék. A főnök mondta, hogy simán elvegyülhetünk közöttük, na pláne Dani baba, a 25 éves kis mérnökfiú, aki velünk jött, de szerintem ez egyoldalú: én fiatalnak érzem magam, kimondom, 20 éves kis csitrinek, de a fiatalok ezt nem így látják. Ők engem valószínűleg egy signorának látnak. Most jut eszembe, Pilla szülinapján mesélte az egyik általam nem ismert gyönyörű, fiatal bloggerlány, hogy tök furcsa neki, hogy kommentelt nála egy idősebb olvasó: valami 40-es anyuka, brrr! :DDD (Nem én voltam szerintem, tényleg nem tudtam beazonosítani a lányt.) Ilyen ez, hiába érzem én magam örök fiatalnak, a fiatalok bennem a nénit látják. Aúúú!

Fotóztam párat Olaszországban, de semmi jelentőset. Ráadásul az ultra trendi, de ripityára tört telefonom, lemerült, azon vannak a fotók. Utálom, hogy már harmadszor törtem össze a telefont.

Ami még isteni jó volt az olaszországi útban az a meditáció volt. Én nem vagyok egy jógára járó figura, sajnos, de ott az autóban állati klassz volt. A srácok elől ültek, beszélgettek, rádiót hallgattak, én pedig hátul semmit nem hallgattam. Csak ültem, bámultam ki az ablakon vagy aludtam, de úgy négy órákat egyhuzamban és ez az egész annyira pihentető volt, hogy minden héten szívesen beülnék egy autóba és csak ülnék, bámulnék, aludnék. 

2016. december 12., hétfő

Mindenki hülye, csak mi franciák nem

Melinda kérésére. :)

Csak tapsifüles van.

Nagyon fáradt vagyok. Tudom, elcsépelt. Mindenki piszkosul fáradt ebben az időszakban, hiszen szeptember óta csak teperünk megállás nélkül. 

Vasárnap reggel 8 helyett fél 9-kor indultunk Olaszországba. Z. felvett a lakásomnál, aztán még felvettük Dani babát Biatorbágyon. Dani baba egy 25 éves mérnök fiú, minden munkáltató álma. Okos, érdeklődő, cuki srác. Egész nap zárkózott volt, aztán egyszer csak megnyílt és két nap alatt összehaverkodtunk. Z azt mondta, életében nem dumált ennyit Dani baba, mint az utazás alatt. 

Az első este egy álomszép hotelben háltunk meg. A vacsora a szembe trattoriában volt. Egy kis szutyok étteremben, ahol csak két asztal volt fodlalt. A miénkkel együtt. Aztán egyszer csak megtelt az egész étterem, és alig győzte a személyzet. Pizzát ettünk, finomat. Én ittam egy peoseccót is. Nem szeretek alkoholt inni, de ez finom volt.

Másnap munka. Na jó, holnap folyt.köv. Kipurcanok. Nem tudok írni. Itt van apjuk. Vasárnap érkezett. Az olasz céghez tartottunk, amikor mrá mittomén miért, de messengeren írkált, hogy milyen egy fasiszta ország ez a Magyarország. Így kellett volna dolgoznom, hogy belém állította az ideget. Ja, emlékszem, a gyerekorvos volt a hülye, naná. Ezért az egész ország fasiszta. Most meg ő betegedett meg és megint mindenki faszfej volt. A bőröndjét ma összerakta, ugyan nem tudja még, hogy mikor megy vissza bezzegországba, de már nagyon unja itt. Valószínűleg nem bírja ki karácsonyig. A gyerekeknek mit mondjak? Dolgoznia kell menni? Nem, nem fogom mindig tolni a szekerét és hazudozni a gyerekeknek. 


Tapsifüles... Azt olvastam a google pszichopletykalapjában (hány szó?), hogy tilos róla írni, túl kicsi a világ, nem kellene a tűzzel játszani. 

Holnap megpróbálok rendesen írni. Addig pedig aludjunk.

2016. december 9., péntek

Laura Pergolizzi


Olaszországban az autópályán hallottam ezt a dalt, rendesen bele is égett a retinámba az agyamba.

2016. december 2., péntek

Hippi akarok lenni

Szeretnék én írni, de azt sem tudom, honnan kezdjem.

Talán keddtől, amikor már mindenki meggyógyult. Francokat gyógyult meg, a fiamnak még mindig nem jó a hasa, de akkor is elvittem az óvodába, mert kedd a korcsolya napja. Imádkoztam (kihez?), hogy a führer óvónő észre ne vegye, hogy még nincs minden maradéktalanul rendben. Anyatársaim pedig most forgatják a szemeiket, hogy hogy képzelem én, félbetegen oviba vinni a gyereket?!?! De muszáj dolgozni. Vagy nem muszáj? A gyerek nyilván fontosabb. Csak feltupírozom, hogy fontos a munkám? Nem tudom.  

Péntek van. Azt hiszem, nem voltam sehol a héten. Ja, de, ovis szülői értekezleten. Iskolaválasztás következik már megint. Nem is értem, minek mentem el erre az értekezletre. Tökéletesen teljesen fölösleges volt, mivel csak egy iskola jött el bemutatkozni, és pontosan az, amelyikbe a lányom jár. Gondolom a többi iskola később jön kortesbeszédet tartani. Azokra már tényleg nem megyek el, mert a fiam is a szomszédba fog járni iskolába és kész. Nincs mit variálni. 

Voltam még osztálylátogatáson, na hát az nagyon cuki volt. Végtelenül megható. Tetszik, ahogy Andi néni tanít. Sajnos Erika néniről lemaradtam, futnom kellett dolgozni.
Reggel még mindig van "osztály vigyázz!", nem változik a világ. Aztán volt átmozgatás: vállkörzés, karkörzés, fejkörzés. Utána körülbelül öt percenként változó feladatok: egy hurkapálcára applikált krepp papír szalaggal írtak a levegőbe betűket; feladatlapot töltöttek ki; a táblához kellett menni három gyereknek, kaptak a kezükbe egy-egy légycsapót (ultra cukiság), és meg kellett találniuk a táblán a tanítónő által felolvasott szavakat. A lányok ügyesen csinálták, elolvasták, odacsaptak a légycsapójukkal a szóra, a fiúk meg, imádom őket, gondolkozás nélkül, fejvesztve rohantak, odacsaptak bármelyik szóra, tök mindegy volt, hogy mi volt odaírva, a lényeg az volt számukra, hogy ki csap a táblára elsőnek. :DDD Nagyon röhögtem! 

Azt hiszem nem voltam sehol ezen a héten, de a múlt héten sem. Összefolynak a napok. Egyik beteg, másik beteg, én beteg, mindenki egészséges, de mégsem, és már tényleg azt sem tudom, hol áll a fejem.

Vasárnap megyek Olaszországba. Spirituálisan már ott vagyok. Nagyon várom. Igaz, melózni megyek, de azért klassz lesz, remélem. Mondjuk azt a melót szeretem csinálni. Igaz, lesznek nehéz részek, amikor majd vért pisálok izzadok, de annak legalább lesz értelme. Nem tartom értelmesnek azt, amikor olyat csináltatnak velem, amihez nem konyítok és még konyítani sem szeretnék.

Olaszországban majd fotózok nektek 💙*. Meg eszem. Na azt kurvára nem kellene. Kiborulok, hogy mintha egyetlen érték az lenne körülöttem, hogy kurva jól kell kinézni, a többi nem számít. Nem kamuzok, folyamatosan ezt látom, ezt hallom: kollégáktól, kolléganőktől, főnöktől, családtól, (na jó, azért nem mindenkitől). Jó, nyilván mentegetem magam, mivel 20 kg-val több vagyok a környezetemnél, ezért próbálom úgy beállítani a dolgokat, hogy a belbecs sokkal fontosabb, mint a külcsín. De ettől még mindenki csonti, csak én vagyok ilyen tehén. A főnök is mondta a szép kolléganőmnek, hogy hülye vagyok, hogy le akarok fogyni, mert azt hiszem, hogy majd úgy fogok magamnak pasit találni. Az a főnök, aki szünet nélkül bámulja a melleimet és ennek még hangot is ad. Egyszer kiselőadást tartott a melleimről (mintha valami Marilyn Monroe lennék, de ha választhatok, akkor inkább Sofia Loren). Nem kamu. Az a főnök, aki elhívott vacsizni, hogy dumáljunk. ("dumáljunk".) Akiről a múltkor írtam, de azóta frappánsan lekezeltem a helyzetet és béke van
Egyrészt, én nem keresek magamnak pasit, mert van, maradjon köztünk, másrészt nem kell keresni, jönnek maguktól, de nekem csak az az egy kell, pssz, és aki így, +20 kiloval is rajong értem. Na ettől függetlenül még mindig 20 kg-val több vagyok báááárkinél. És tessék, itt van, én is ezen a baromságon pörgök. Utálatos. 

Nem az a lényeg, hogy hosszú haj, rövid ész. Szerintem én teljesen jól vagyok így, ahogy vagyok, mivel akiket én igazán szeret... Kezdem elölről. Szerintem én teljesen jól vagyok így, ahogy vagyok, mivel az a fontos, hogy én jól érezzem magam a bőrömben és a koponyámban, nem pedig az, hogy mit közvetít felém a környezetem. Nem az, hogy milyennek szeretnének látni. Nem az, hogy milyennek kellene lennem szerintük. Vagyok, amilyen vagyok. Szerintem jó vagyok így, ahogy vagyok. Na jó, ettől még ez mosakodás, mert a hasam óriási. De miért kell filozófiát kerekíteni minden köré? Miért nem lehet lazán élni és kész? Legjobb lenne hippinek lenni. 

Ez egy spirál, mely negatív irányba száguldozik.

Aztán még attól is agylobot kapok, hogy mindenki vásárol, amitől az a kényszerképzetem támadt, hogy nekem is vásárolnom kell. Csak hát ehhez a világ pénze nem elég, nemhogy az én fizetésem. Utálok vásárolni. Például azért is, mert most mehetnék kicserélni a lányom csizmáját, aminek tönkrement a cipzárja. Az egy hónapos csizmának. Azért is, mert vettem a tesóm kislányának a keresztelőjére egy kis ajándékot, egy ruhácskát. Megmondtam, hogy 18 hónapos gyerekre kell, az eladó készségesen hátra ment a raktárba kihozni egy megfelelő méretet, erre 12 hónapos ruhácskát fizettem ki, vihetem vissza. A karácsonyról ne is beszéljünk.

Az is zavar, hogy megint jön apjuk, megint izgulhatok, hogy lesz-e balhé. De legalább hozza végre a családi pótlékos papírt. Állítólag. Amivel két éve és négy hónapja szart foglalkozni.

Apjuk vasárnap érkezik, én vasárnap utazok el. Isteni. Ez is szervezéssel jár.

Apjuk tegnap küldött egy fotót a kivilágított karácsonyi Párizsról, odaírta, hogy "nem rossz hely ez a Párizs". Ja, én ezzel tisztában vagyok, csak amíg ott éltünk, szart rá, hogy jól érezzük magunkat és mondjuk akár költekezés nélkül, de sétálgassunk a csudaszép feldíszített városban. Mehettem egyedül. Mentem is. Úgy értem, a két kisgyerekemmel. Most meg itt henceg nekem. Tudod mit - gondolom magamban -, Budapest nem annyira szép és kicicomázott, mint az nagy Párizs, de én sokkal jobban szeretem, mert itt legalább vidám vagyok és van kivel eszmét cserélnem. A szá vá, szá vá-tól (ça va? ça va.) nem éreztem, hogy pezsegne az endorfin az agyamban, itthon viszont igen, ha például találkozom Annával a pöttöm kis nyóckeres játszótéren. Itt fel tudnék sorolni legalább öt olyan embert, akikkel, ha találkozom, kifejezetten feltöltődöm. De lehet, hogy tizenötöt.





* azt a  kutya mindenit. Van itt a bloggeren egy speciális karakterek ikon, ha belemegyek, lehet válogatni, de ha a vaksi szemem nem találja, mert már öregségi nemlátásom van, akkor csak be kell rajzolni az egérrel azt, amit meg akarok találni, jelen esetben a szívecskét és tádádá, kidob az embernek többféle szívet. Óriási! Nem is tudtam.