2019. május 16., csütörtök

Miután elengedtem...

... és kitisztult az agyam veleje, hála a rengeteg alvásnak, megvilágosodtam és tudom, nincs perspektíva, ezek után mit az Isten, mit nem, szembe jön velem Henrik Ibsen, a norvég író Peer Gyntje. Anna engem hívott el cserejátékosnak a Studió K színdarabjára. Milonkánál olvastam, hogy melegen kell öltözni, különben megfagyunk. Vajon energiazselét is érdemes vinni? 
Ezen felül Theodor Kittelsen norvég festőművész Troll könyve került a szemem elé a munkahelyemen. Hónapok óta ott fetreng a titkárságon, senkinek nem kell, senki észre sem vette, én sem. Eddig.
Ilyenkor, amikor az ember tisztán tudja, hogy zsákutcába került, és elölről kell kezdeni, miért küldözget a nemtudomki vagy nemtudommi jeleket? Eddig Norvégia létezéséről sem tudtam. Na jó, ez nem igaz, mert Isolde azért elég jól felkeltette az érdeklődésemet, hogy csak fel kellene szállni a Bergenbe tartó vonatra. Meg természetesen én is szerelmes voltam Morten Harketbe 1982-ben. 

Mellesleg az ilyen jeleknek nem szabad bedőlnöm, ezek nem cukiságok, hanem a nagy semmik. A gyerekeim apjával is volt egy halom "cuki jel", erre tessék, most becsajozott (ismét, de most ő az igazi), más gyerekét fogja nevelni. A közös gyerekeinket évente kétszer látja, mert neki soha nincs pénze, decemberben vett egy rollert és egy legot, hát elfogyott a pénz, na. Hogy május van? Akkor sincs, sőt, szabi is csak 2020-ban lesz + olyan kifejezések, amiktől még mindig égnek áll a hajam, mert neki muszáj verbálisan rúgnia, lehetőség szerint gyomron és halántékon. Csak hát engem már nem hat meg, sőt, a dolgok jó oldalát nézem: végre így már nem fog fenyegetni, hogy elveszi a gyerekeket tőlem és soha többet nem láthatom őket (WTF?).

Azért a hétfő nem volt egy könnyű nap...

2019. május 14., kedd

Oslo

Rollereztünk, hintáztunk, felmásztunk az operaház tetejére, ültünk a Vigeland parkban a lépcsőn, ettünk lazackaviárvörösrákminirákot, megtekintettük A sikolyt, napoztunk Aker Bryggén, ettünk csokit az Akerselva patak partján, csináltunk sok közös fotót, ujjakat átkulcsolva sétáltunk, vagy úgy, hogy átkarolt, erősen fogott. Olykor-olykor észrevettem, hogy néz (úgy értem, engem). 

És ennek ellenére hétfőn, amikor kirakott a vasútállomáson, olyan rideg volt. 

Na, majd meglátjuk, lesz-e folytatás. Egyelőre nem tudom. 


2019. május 10., péntek

Bezzeg, a tanár

Eddig nem akartam róla beszélni, mert a jó pillanatok túl illékonyak. Gondoltam, majd a végén mesélek róla vagy amikor már pénzt is kapok érte, mert akkor az úgy már egészen kézzelfogható, sőt, már nem jöhet közbe semmi. 

Az úgy történt, hogy februárban jelentkeztem a SOTE Nyelvi Kommunikációs Igazgatóságán, és mivel alaposan felkészülve mentem az első találkozóra is (az első három tanórát kidolgoztam, régen élveztem melót ennyire), felvettek tanárnak. Azt hiszem, sőt, tudom: életem legjobb munkája volt. 
Nagyon hálás vagyok Évinek, az olvasómnak, hogy riasztott, ég a ház, sürgősen szükség van olasz tanárra, jelentkezzek. Mikre nem jó egy blog... őrület!

Remélem, szeptemberben folytathatom. Ujjakat keresztbe! Nagyon jól kirángatott ez a pár hónap az állóvízből. Öt évembe került, hogy kisimuljanak a dolgok körülöttem, és ne csak borúsan lássam az égboltot. 

A gyerekek, a jövő fogorvosai, nagyon a szívemhez nőttek. 

Apropó, képzeljétek! Egyszer, egy márciusi napon, elmentem a barátnőimmel moziba, és a film végén, kint, a mozi előtt vihorásztunk még, amikor valaki ránk köszönt. Egy srác volt. Először nem is ismertem fel. Az egyik diák volt. Én meg majdnem a nyakába ugrottam puszi-puszira, amikor felismertem, de aztán visszaléptem, mert rájöttem, egy diákkal nem bratyizik így egy ember. A lányok, amikor megtudták, kivel állunk szemben, elkezdték faggatni, hogy milyen vagyok abban a  számukra ismeretlen miliőben. A diák pedig mondta, hogy tádáááá: csak a tanárnő miatt járok be órára*, annyira élvezetesek az órák, sőt, a hangomról ismert meg most is (a hátam mögött köszönt ránk). És én ott elolvadtam, könnybe lábadtak a szemeim, szipogtam a meghatottságtól (persze visszafogtam a lovakat, nem akartam műsort rendezni). Akkor, ott úgy éreztem, ez életem beteljesülése, ennél több és jobb már nem történhet velem, elmehetek nyugdíjba.



*hm, lehet, hogy az ötös reményében mondta... nem, az nem lehet, tényleg vidámak voltak az órák.

2019. április 29., hétfő

A tindernek vége

A tinderről leszedtem magam. Betelt a pohár. Most akkor innentől fogva nem lesz miről írni.

2019. április 24., szerda

Közkívánatra*: tinder folyt.köv.

Egyszer csak, egy keddi napon írt egy viking, hogy helló, beszélsz angolul? Itt vakációzok péntekig. Mire én, hogy sajnos nem beszélek angolul. Igen ám, de ezzel egy vikinget nem lehet csak úgy lerázni... beszélgetésbe elegyedtünk. Angolul. (Vérciki, google translate, ne mondjatok semmit.) Addig-addig beszélgettünk, míg randira hívott. Másnap ráérek, de csak egy órácskára, többre nem - írtam neki. Erre fel ez a randi olyan jól sikerült, hogy másnap, csütörtökön is sokat dumáltunk, és hogy, hogy nem, ihletem támadt megírni neki az utcám nevét, hogy nézze meg, én itt lakom. Csak annyit írt, ha benne vagyok, akkor veszi a cipőjét és jön**. És jött. Éjfélkor. Kiszöktem a lakásból, reménykedtem, hogy mindenki nagyon mélyen alszik (anyósomék nálunk húsvétolnak még mindig). Mint a kamaszok, úgy csináltuk... mármint búcsúcsók, nem egyéb. Egészen romantikus volt.
Ez a második villámrandi*** olyan jól sikerült, hogy felvetette, mi lenne, ha legközelebb nála találkoznánk. Így esett meg, hogy trállállá, májusban kiugrom Oslóba****. Oké, csak 24 óra az egész (májusban még egyáltalán nem érek rá többet vakációzgatni), de na, hát ideje volt kilépni az olasz-francia-magyar Bermuda-háromszögből. Ki kell lépni néha a komfortzónából. És főleg, muszáj végre megtanulni angolul, mert ez a makogás rémesen kínos, amit én rendezek. Egyúttal rögvest lekötöm Milonka szabad kapacitását, ha maradt még neki...


 * per Martina con affetto :)
** mert a szállodája és a lakásom közt kereken 3 perc gyalogút volt
*** tényleg csak elköszöntünk egymástól, mert még aznap hajnalban utazott haza
**** itt kérek felszállási engedélyt anyukámtól



2019. április 15., hétfő

Tinder by bezzeg

Tavasz van, felpattantam körülnézni a halpiacra. Mint minden tavasszal, immáron három éve.

Könyvet kellene írni, szerintem bestseller lenne.

Milonka is említette az egyik posztjában, hogy a fiúknak sem könnyű a tinderpálya... Ezt megerősítem, mert megnéztük egy kollégámmal a női oldalt, hát gyerekek, Dunát lehet rekeszteni a csücsöri szájjal, rajzolt szemöldökkel. Szépek, szépek a lányok. Csúnya lány egyáltalán nincs. Oké, a kolléga jóval fiatalabb, így könnyű. Azért 32 évesen én sem 45 voltam. Labdába sem rúgok. :D

De nézzük a listámat:

Kifogtam egy jófiút. Cuki is, írni is tud, magas is, szép is, mi kell még? Találkoztunk. Aztán... nem etikus megírni, hogy értkélhetetlen centiméter. Nem elsőre, mert én is jólány vagyok, of course. Basszus, babakukac... én még ilyet nem láttam. De most tartsam meg moziba menni?  Nem. Valamint itt kellett volna lehúzni a tinderrolót. Végleg.

Aztán kifogtam egy jó embert (egybe?), aki nős. Tipikus. De jókat beszélgettünk. Beszélgettünk, beszélgettünk, kértem tőle fotót (csak tudni szerettem volna, hogy vajon a Notre Dam-i toronyőrrel társalgok-e). Mivel nős, egy legó a profilképe... (bezzeg, bezzeg... nem vagy normális... jó, jó, de én nem akarok rendes fix kapcsolatot... akkor is hülye vagy bezzeg!)
Azért, ha valaki belefutott a legóemberbe, meséljen! Úgy képzelem, csomó mindenkit hülyít.
Küldött egy fotót, egyetlen egyet, hm, jó bőr. Linda barátnőm azonban ügyesen lenyomozta (google a haverja), és hogy, hogy nem, kiderült, ezer éve randivonalazik (vagy melyik), más néven persze, ott gyereke sincs (de van, elvileg), és egyéb nemegyezőségek. Kértem, küldjön még fotót, mert egy fotót nem fotó, és mit ad isten, mit nem, a felesége hirtelen kómába esett... Nem, nem vicc. Úgy értem, nem kamuzok.

Aztán vannak a durcás emberek, akik pattognak, ha mégsem akarok randizni. Valahogy nem hoznak lázba. Akkor meg miért húztam őket jobbra? Magam sem tudom. Helyes arc, jobbra. Aztán mégsem érzem a közös nevezőt. (Azóta már tudom, hogy van egy olyan gomb, hogy "nem is ismertük egymást, részemről vége".)

Volt egy ígéretes olasz, aki még tulipánt is hozott nekem (nem is akármilyet), de a csizma sarkából érkezett, ülj le bezzeg, egyes. Nihil novum sub sole. Jegeltem.

Volt még pár olasz, aki ozé fotóért könyörgött. Jégre velük.

Vannak az érdekes külföldiek, gitároznak és vörös a szemöldökük vagy gyönyörű vikingek, akik persze jó messze élnek. Van értelme? Nincs.

Rengeteg a sima match, beszélgetés nélkül. Itt is, mint fent: van értelme? Nincs.

Ezzel befejeztem. Majd jövő tavasszal, hátha újra lesz kedvem.



2019. március 20., szerda

A polip és a parafadugó története

Mindig azt hiszem magamról, hogy sokat tudok Olaszországról (már-már nagyképű vagyok, de lévén ezt tudom magamról, igyekszem visszafogni a lovakat), aztán jön a fekete leves, még mindig tudnak újat mondani, de ez még önmagában nem szenzáció, jó pap is holtig tanul, hanem amikor egy nem talján szakértő mond olyat, amiről soha életemben nem hallottam, na az már valami. Ciki. Igazából nem ciki, nem tudhatok én sem mindent a világegyetemről, de azért az, hogy soha nem hallottam még arról, hogy a polip főzővizébe parafadugót kell rakni, az hallatlan. Ráadásul egy kollégám mesélte, akit nem csípett meg az olasz cecelégy.

Utána kellett olvasnom, mi ez a parafadugós sztori? Három magyarázat is van. Lehet, hogy több is, de a harmadiknál elegem lett a legendákból.

Onnan indul az "internet", hogy a polip úgy lesz puha, ha a főzővizébe parafadugót dobunk. Pont. Na de ez még nem magyarázat, tovább kellett olvasni.

Első verzió: a poliphalászok, hogy meg tudják különböztetni a saját fogásukat, megjelölt parafadugót kötöttek a puhatestű csápjához, bedobták egy nagy közös fazékba (minden halász egy fazékban főzte a zsákmányt), megfőzték, amikor el kellett adni, nem volt vita, hogy kié melyik.

Második: a legenda szerint azért kötötték a polip karjához a dugót, mert főzéskor a dugó feljött a víz felszínére, így könnyebb volt kiemelni a főzővízből égési sérülések nélkül.

Harmadik: a sztori az, hogy a különbözőképpen megjelölt dugókkal különböztették meg, hogy mennyi ideje főtt a polip a fazékban.

A kolléga meg azért kérdezett rá, hogy mit tudok erről a kuriózumról, mert meséltem neki, hogy a legutóbbi olasz útnál a főnököm nem akart húst enni, amikor ebédelni mentünk, mert nagyböjtöl, igen ám, de nem jutott eszembe olaszul, hogy hogy mondják azt, hogy böjt (quaresima), ezért körülírtam, tudjátok, amikor húsvét előtt nem eszünk húst. Kővé dermedtek az olasz partnerek, de a pincér is. Néztek egymásra némán, hátha valakinek eszébe jut, ment az idő, egyszer csak megszólalt az egyikük: che figura di merda (ezt az égést!). Jóval később jutott valamelyiküknek eszébe.