2018. január 22., hétfő

Ujjakat keresztbe

Ezek szerint jó az önéletrajzom*, vagy jó a fotó rajta, vagy kevés a fizetési igényem, mert már megint megyek állásinterjúra. Ennek a cégnek a termékei is tetszenek, és végre nőies téma. Én 1997 óta férfias témákkal foglalkozom. 
A telefonbeszélgetés során úgy éreztem, van esélyem. Meglátjuk.

Hétvégén ismét pizsiparti volt nálunk, most két gyereket vállaltam el. Az egyikről már meséltem, ismeritek. Az a kisfiú, akit heti egyszer próbálnak... elpasszolni. A szerdai napot már nem vállalom többször, nem vagyok én szuperhős, és erőmön felül meggebedjek.  Mondtam az anyukájának, hogy ne haragudjon, de túl fáradt vagyok. Mire ő azt válaszolta, hogy ő is nagyon fáradt. Nem akarok én kekec lenni, ítélkezni rusnya dolog, de basszuskulcs, a 4., 5. gyerek után nem érezte még, hogy ez így kicsit sok lesz egyszerre? Jó, én eleve puding vagyok, két gyerekkel is alig bírok. 
Most azonban előre kikötöttem, hogy hányra jöjjenek a gyerekért. Úgy is történt. Nem volt kedvem megismételni a múltkorit, amikor vasárnap 3-kor azon szorongtam, hogy fel merjem-e hívni a szülőket, megkérdezni, hogy mikor jönnek a gyerekért.

A másik gyerekkel nincs gond, az anyja jó barátom, a kislány kedves, nincs vele gond soha. Bálban voltak a szülei, igaziban, valóságos estélyi ruhában. Nagyon tetszett az a ruha, és az egész miliő. Mint egy mese. Elképesztő!

Elég melós négy gyereket szórakoztatni, governálni és etetni egyes-egyedül. Ráadásul a vendéggyerekek nem voltak hajlandók aludni éjfél után majd egy órával sem. 

Így történt, hogy én vasárnap este 9 órakor jutottam a sorozatomhoz. Most a Válótársak limonádét nézem. Annyira vicces, és annyira életszerű az egész (kivétel, hogy ott mindenkinek a bőre alatt is pénz van). Tegnap tartottam annál a résznél, hogy a bénejek mindig maradéktalanul hűségesek. :D 

Közben eltörtem a szemüvegem, rátérdeltem egyik éjszaka, amint másztam ki az ágyból, mert megnyikkant az egyik alvó gyerek. Javíthatatlan (a szemüveg, de lehet, hogy a gyerek is), teljesen letört a szára, a másik szimplán elferdül, a tartalék szemüvegem pedig már nem elég erős, francba,  kénytelen vagyok újat csináltatni, de miután érzem, hogy engem fel fognak venni az új munkahelyre, nem biztos, hogy van pofám itt megcsináltatni, a régi helyemen. :D Több szerénységet, Bezzeg! :D








*Az egyik kedvenc kolléganőm nem tudta, hogy mi az a CV.

2018. január 17., szerda

Fiú vs. lány

A kisfiam kapott egy beírást az üzenőfüzetébe. Azt tudtam, hogy ez elkerülhetetlen lesz, de azt nem gondoltam volna soha, hogy már elsős korában túlesünk rajta. 

"A. engedély nélkül ment le a büfébe. Dátum, aláírás", így szólt a beírás. 

Az úgy történt, hogy Dani le akart menni a büfébe cukorkát venni (naná, hogy nem az én fiam :D ), annak ellenére, hogy az elsősök nem vásárolhatnak ott, pláne nem mászkálhatnak egyedül az iskola területén. 
A fiam elkísérte Danit, de a büfénél már inába szállt a bátorsága (vagy felébredt a lelkiismerete?), és feliszkolt az osztályterembe. Már késő volt, lebuktak mindketten. 
Az, hogy hol volt a tanár, míg ők lerongyoltak a büfébe, nem tudom. Ezt nem tudta elmondani, csak annyit, hogy a fociedzőt várták. Ettől még tanárnak jelen kellett volna lennie. Azt feltételezem, hogy szünet lehetett, akkor kimehetnek a mosdóba önállóan is. Szerintem ott pattanhatott ki az agyukból, hogy cukorka nélkül nem élet az élet.  

A fiam szólt nekem otthon, hogy van beírás az üzenőfüzetében, és már mesélte is a történetet. Szerencsére a vércukrom éppen jó tartományban lehetett, így nem füstölt ki az agyam, szépen meg tudtuk beszélni, hogy az ilyen kísértéseknek álljon ellen, valamint azt is, hogy eddig példás volt a magatartása (szeptember óta ez a második görbe szájú smiley a magatartásfüzetében), ne tévelyedjen le erről a mezsgyéről.

Érdekes, a lányommal ilyesmi nem történt meg, és úgy érzem, nem is fog. Azért ne legyek ennyire magabiztos, a kamaszkorról még semmit nem tudok.

Csak ennyit akartam elmesélni. 

2018. január 16., kedd

Telef

Tamko írt egyszer az idegesítő szavakról.

Én egy ideje ettől csikorgatom a fogaimat: teló.



Kiegészítés: mert egy olyan ember használja, akit nem szeretek. Igazán lehetnék elnéző, hiszen rengeteg olyan embertől is hallom, akiket kedvelek. Most mi legyen?


2018. január 4., csütörtök

Túl hosszú poszt párkapcsolati mizériáról, naivitásról, majréról

Mesélek egyebet is. Az Alajosos mókatár kifogyott, valószínűleg nyafogás lesz belőle.

A gyerekeim apja végül nem tudott eljönni karácsonyozni. Volt mikulásosozni, a karácsonyi repülőjegyek már túl drágák voltak, ezért. Mikuláskor megvette a fiunknak az áhított Playmobil piramist + római katonákat + tevét + mittomén még mit karácsonyra, aztán közölte, hogy a kislányunkról gondoskodjak én.

Hozzánk nem jött el karácsonyozni, de az anyjával és húgával elmentek megtekinteni a Diótörőt Párizsban (balett). Hm. Amikor itthon, Budapesten kellett megtekinteni, húzta a száját. Most meg áradozott, hogy ezt a moszkvai Bolsoj adta elő, fantasztikus volt, és milyen jó helyen ültek, és mennyibe került (gyerektartás meg nuku). Velünk, ha bármilyen ilyen helyre kellett menni, megjegyzéseket tett, fintorgott.

Anyósom elköltözött Párizsból a spanyol határhoz, ahol egy másik lánya él a férjével (ők szimpatikus emberek). A gyerekeim apja megint otthagyta a munkáját, megint nincs hol laknia, de így én megint nyertem legalább 3 hónap nyugodt időt.

Eljött az az idő, hogy viszolygok a karácsonytól. Kitépem a hajam ettől az esztelen pénzköltéstől. Tudom, hogy nem kötelező, de a saját gyerekeimnek, szüleimnek, tesómnak szívesen veszek valamit. Idén apróságokat. Megállapodtunk, hogy a gyerekeknek ne vegyen mindenki sok kicsi ajándékot, amit utána nem tudok kordában tartani, hanem vegyünk közösen egy-egy nagyot, és semmi többet. Aztán valahogy úgy alakult, hogy a szüleim fizettek mindent. Meg is mondom nekik, hogy gondoljuk át.
Aztán azzal, hogy a gyerekek apja (basszus, micsoda unalmas poszt... de most már folytatom, jó lesz "krónikának", úgyis olyan pocsék a memóriám) megvette a Playmobilt, amit én 27-én rejtettem a karácsonyfa alá, nem tehettem meg, hogy a kislányom nem talált volna ott semmit, miközben a kisfiam mennyi mindent kapott. Ezért kapott egy Ikeás plüssmacskát, plüsskutyát, lónyomdát. A szüleimtől Barbie lakókocsit. Ne kérdezzétek! Mindenesetre minden gyerek, fiúk és lányok imádják.

Én idén nem kaptam repülőjegy bónuszt. Pedig arra vágytam idén is. Sebaj, majd megveszem magamnak. Nagyon vágyom vissza Pugliába.
Kaptam még szempillaspirált, krémet, csillámport az arcomra, a Müpába koncertjegyet, amit a szüleimnek gondoltam jó ötletnek. Én kaptam meg. Azért persze én is szeretem.

A fickómtól ... most jut eszembe, ez vicces sztori, már ha képes leszek humorba ágyazni. A fickómtól egy karláncot kaptam. Félig madzag, félig fém. Középen fém végtelen jel. Oh, mindjárt elcsurrantok a romantikától, mi? :D
Az úgy történt, hogy vibereztünk, vibereztünk, mire közltem vele, hogy nagyon szép a karlánc ezüst része. Tényleg szép, kis apró pettyekből áll, pont, mint az A.D. WC-lánc, csak kicsiben,  tényleg nagyon tetszik.

Mire ő: nem ezüst.
Én: nem baj, hogy nem ezüst, én szeretem a bizsut, sőt, a bizsut szeretem a legjobban.
Ő: nem bizsu.
Én: szeretem az ezüstöt, mondom!
Ő: nem ezüst!
Én: jó, akkor szeretem az ezüst színű ékszereket.
Ő: :S
Én: most mi bajod?
Ő: ezüst színű, nem bizsu.

... a tantusz... a tantusz... talán ezen a ponton kezdett leesni.

Én: te, ez nem ezüst, mert fehér?
Ő: bingó!

Számomra teljesen szokatlan dolog hapsitól (még nem tudom másképp mondani, hiszen ő is csak egy lókötő) ilyen jelentőségteljes (ébresztő Bezzeg!) ékszert kapni. Fehér aranyat meg még soha nem kaptam senkitől.
Már háromszor leesett a kezemről, ez jelent valamit? :D :D :D Üzen az univerzum?

Idén meg mertem kérdezni, hogy a béneje mit kapott ajándékba karácsonyra: egy ágyneműhuzatot, mivel nagyon szeret aludni. Ő bénejtől pacskert kapott. Vajon ez freudi elszólás?
Azt elfelejtettem megkérdezni, hogy bénej mit kapott a 30. születésnapjára.

Kaptam még tőle egy könyvet is. Apropó, a karlánc a könyvbe volt rejtve. A szemem elég rossz, az előszobában elég sötét van, ahogy bontottam ki az ajándékot, letéptem a celluxot, leesett a földre, és én ott is hagytam volna, zavaromban. De ő felszedte, és akkor láttam, hogy az egy plusz kis csomag... Benne valamivel... A karlánc volt.
Azt el is felejtettem mesélni, hogy a Cirkóban láttam a kis havernőimmel az SMS für dich (magyar címe: szerelmes sms) c. filmet, és a főszereplő lánynak végtelen jelű gyűrűje volt, én elmeséltem a fickómnak a filmet meg biztos azt is, hogy ez mennyire cukimuki, végtelen jelű gyűrű?!?! Áwww és áhhh, rögvest elcseppfolyósodom én is, mire fel ezt ő (ezek szerint) jól megjegyezte magának, és megvette nekem. Később elmesélte, hogy gyűrűt akart venni, de valahogy inába szállt a bátorsága, vagy az már azért igazán túlzás lett volna, nem emlékszem pontosan, hogy mit mondott. Azért jól körbepisálta a területét ezzel a karlánccal... Most nincs is több kedvem körülnézni a halpiacon. De aztán most (bassuskulcs, szófosásom van...) nehogy azt gondoljátok, hogy én ilyen céda vagyok. Egyszerűen csak tisztában vagyok vele, hogy ki kellene lépni ebből a szituból. Hm, csak hát úgy néz ki, a bénej sem apáca. Tudom, tudom, kommentelte valaki régen, hogy mi hihetjük azt, hogy igazat mondanak a fickók, és a bénejekkel nem szexelnek immáron 15 éve, mert bénejek aszexuálissá változtak gyerekszülsé után menet közben, holott a valóság az, hogy igenis szexelnek. Az igazság úgysem fog kiderülni. De képzeljétek, csomó-csomó jel van arra, hogy bénej is félrekacsint. Soha nem látott szexi bugyik és combfixek a fiók mélyén, fölöttébb erős parfümillat hazaéréskor, este 7-re hazajárás, és egyebek, amiket ide már nem is merek leírni de ezek az okostelefonok sokmindenre választ adnak. Szóval, az van, hogy bénej lebukott, de még a fickóm férje próbál benne hinni, mondván mi van, ha csak mi ketten próbáljuk beleképzelni ezeket a jeleket egy nemlétező negyedikbe. Mit bazze, a szexi bugyit, amit nem neked vesz fel? Amit te hivatalosan soha nem is láttál? Beszarás. Szóval várunk a megfelelő pillanatra, hogy bénejt valójában is in flagrante delicto kapja, mert annak már hinni fog. De ha rajta is kapja, nem változik majd semmi. Mert ugyan a fickóm végre valahára sokat töpreng, nyílik a csipája. Azon töpreng, hogy mi értelme van ennek a nettó oda-vissza átbaszásnak + a gyerekeiket abban a hitben ringatni, hogy anyu és apu közt minden rendben, de tőlem aztán töprenghet... Most már szívesen otthagyná a feleségét,  hogy olybá tűnik, szarvasagancsokat akasztott rá, de addig ugye eszébe sem jutott, míg a feleségét szeplőtlen szűznek hittük. Így, hogy ő is cafka, már jönne hozzám. De hozzám ne jöjjön. Megmondtam neki. Így ne. Hiszen tisztán látszik, nem engem választott (mondjuk értem), hanem a boldog családi élet látszatkeltését. Na, hát ha bénej kézzelfoghatóan le találna bukni végre (én speciel 9 éve érzem rajta, hogy nem hűséges a férjéhez, és ezt egy konkrét történethez is tudom kötni, onnan a pontos dátummeghatározás is), akkor - mondtam a fickónak - maradjanak a valagukon, neveljék szépen a gyerekeiket, én csak havi két estét kérek, amikor nyíltan elmehetünk (azaz nem titkolózva) A Moziba (vagy bárhová). Igen, inamba szállt a bátorság. Meg lusta is vagyok alkalmazkodni, nincs kedvem mindig főzni, hogy neki legyen ebédje, se vasalni, se mosni rá. Ha egy pasasnak ez a fontos, akkor hajrá, maradjon otthon a cselédjével. Elég flegma vagyok, belátom, csúnyán beszélek az ellenfélről, holott ő egy kedves nő, vissza is szívom, amit írtam. Azért ettől függetlenül én a saját gyerekeim életébe nem viszek be új hapsit, aki aztán majd gondol egyet és jól kilépne. Uff.



2018. január 2., kedd

Megértem arra, hogy tudjam azt mondani: NEM

Ti meg itt várjátok, hogy írjak az interjúról, gondolom. Kezdjük a végéről: felvettek. FELVETTEK!!!

Értitek? Engem. Akinek nulla önbizalma van. Pontosabban, kevés önbizalma volt, de már van. Hoztam a formám. A legjobbat adtam magamból. Jó, hát nem volt nehéz. Könnyű terep volt. 

Ja, előre szólok, hogy olyat fogok mesélni, amit rohadt nehéz lesz elhinni. Nagyon meredek lesz. A leghajmeresztőbb álmotokban sem gondolnátok, hogy ilyen létezik. Én magam is órákon keresztül sokkhatás alatt voltam, amikor eljöttem az interjúról. Úgy éreztem, ez nem velem történt meg. 

Tehát. Könnyű terep volt, mert egy elég kis szutyok helyre kellett mennem, de ezt előre tudtam, mert megnéztem a google mapsen. A cég honlapja rendben van, azért is mentem el, mert tetszett, kifejezetten hívogató volt, szuper termékekkel, szuper parntercégekkel.
Könnyű terep, mert ahogy felmentem az emeletre, láttam, hogy megállt az idő, az irodák berendezése 30 évvel ezelőttiek (kivétel a lapos tévé), így aztán nem fog agyonnyomni egy sznob környezet, nem fogok begörcsölni azon, hogy ide nem vagyok való, túl magas szint, túl cool, kevés volnék ehhez. Ilyen nem volt. 

Leültett a kontaktszemély egy tárgyalóteremben, megkínált vízzel, kávéval, idáig minden rendben. Megmutatta a két tesztet, amelyeket ki kellett töltenem. 

Mindkét teszt rendben volt. Az egyik egy gyalog igen, nem, talán személyiségteszt, a másik kifejtős. Mindkettő könnyű volt. Kivétel az, hogy az XXZZ termékük mennyi vetőmagot tud elvetni 1 óra alatt, de szerencsére volt telefonos segítségem, a fickóm házinyól. Gyors voltam, mint a villám. Jól éreztem magam. 

Aztán megjött az ügyvezető, bejött, bemutatkozott. Nem úgy, mint az olasz cégnél, akiknél korábban jártam állásinterjún, emlékeztek? Meséltem? Tehát, az ügyvezető barátságos, szimpatikus öregember volt. És akkor most kezdjetek el kapaszkodni, jön a hullámvasút, de itt most csak zuhanás jön. Felfelé nem megyünk.  

Kár, hogy ilyen sokáig nem tudtam megírni, csomó minden nem fog eszembe jutni. Képzeljétek, délelőtt kilenc órára mentem (csodálatosan pontos voltam, ami nem jellemző rám, én késős vagyok, kivétel az iskola és állásinterjúk), és nem kevesebb, mint délután egy után jöttem el. Én szóltam az ügyvezetőnek, amikor már éreztem, hogy egy kávéval rögvest leesek a székről, hogy "Alajos, én elengedem, menjen ebédelni", miután a felesége már háromszor rászólt, hogy ebéééééd. 

Tehát, Alajos kedves volt. Az elején. Illetve végig kedves volt, csak hát... A teszten nem azt írtam be, hogy az egészségem a legfontosabb számomra, hanem a családom, a munkám, a hobbim. :DDDD Állati cseles vagyok, mi?

Szóval, nem az egészségem az első. Amit - idézem - látott is rajtam. Mondta, ki vagyok párnázva. Így, az első három percben. Azaz ledagadtozott. Ránéztem jelentőségteljesen a puhos hasára, majd észbe kapott, és mondta, hogy igen, rajta is van súlyfelesleg. 

A következő kérdése az volt (látva, hogy az első ponton a gyerekeim állnak), hogy hány gyerekem van. Kettő, válaszoltam. Mélyen a szemembe nézett, és mondta, szüljek még 1-2-őt*. Itt azért felszaladt a szemöldököm. Közöltem, hogy a gyerekeket fel is kell nevelni, nekem a napom 24 órából áll, nem szülök többet. Mire ő: ahol ketten esznek, ott hárman is. Mire én: önnek hány gyereke van? Kettő, válaszolta. Egy mosoly után lapoztunk, jöhet a következő téma. 

Már nem tudom sorban elmondani. Két óra olyan tömény (nem találok szavakat) volt, hogy valószínűleg most is napokig fogom írni ezt a posztot. Amikor ilyesmi történik velem, nem jutnak eszembe a dolgok, cikáznak a gondolataim, tiszta káosz van a fejemben, ezt egyszerűen nem lehet ép ésszel felfogni.

A két óra alatt zömében ő beszélt. Úgy értem, 1 óra 50 percet ő, a maradékot én. Hunokról, szkítákról, rovásírásról, székelyekről, számmisztikáról, felsőbbrendűségről, arról, hogy az ember ösztönlény, és a tízparancsolat betarthatatlan, (kapaszkodjatok) ő akár megkívánhat engem is, mert ösztönlény. Ketten ültünk a tárgyalóteremben, nincs tanú, mondhatott bármit. 

Zanzásítva, volt még zsidózás, igaz, csak nagyon kicsit finomkodott. Kimondta, hogy Hitler nem úgy volt, ahogy azt a tankönyvek írják, az egész humbuk. És neki ne jöjjenek a zsidók azzal, hogy ők kiválasztott nép, mikor ő az, nagyon messzire le tudja vezetni hunságát, mi magyarok vagyunk a különleges kiválasztott nép. Itt már hagytam, beszéljen, nem voltam partner. 

Migránsozott is egy sorozatot, ide ne jöjjenek, maradjanak ott, ahol vannak. Előtte azért kikötötte, hogy ő egyik politikai párthoz sem tartozik, de ezt egy idő után nem tudtam értelmezni.

A demokrácia hülyeség, tarthatatlan, mondta. A nő nézzen fel a férjére (el sem mertem mondani, hogy nekem ugyan van két gyerekem, de férjem nincs). A nő ne dolgozzon (?), az emancipáció hülyeség. Egyedül a nő tudja megteremteni az otthon melegét, összetartani a családot (aztán utalt rá, hogy a gyerekei miként szarnak a fejére). A felesége nagyon jó anya, ő hűséges a feleségéhez... azt nem mondja, hogy világ éltében így volt ez, hiszen ő is ösztönlény. Csöndben hallgattam, én egyszerűen képtelen vagyok ilyen hülyeségre rácsatlakozni. Most látott éltében először (hozzáteszem: és utoljára), mi a franc közöm van nekem ehhez, hogy ő mekkora kujon??? 

Közben nézegette a kitöltött tesztjeimet, mutatta a többiekét (jó sokat), majd közölte, hogy látja rajta, hogy magasan viszem a prímet. Hm, az első három válaszomat nézte meg. Nem többet. Ebből ő már tudta. A maradék 150 kérdés (vagy több) valahogy nem számított. Érdekes... 

A fizetésemhez képest plusz 50 ezer Forintról mondtam le és egy céges autóról. 

Simán ment! Egyrészt, ennyi tömény hülyeséget én életemben nem hallottam, másrészt mondta, hogy ők nem olaszos embert keresnek, van abból elég náluk. Közöltem, hogy az álláshirdetés úgy szólt, hogy kereskedelmi papírtologatót keresnek, ha nem beszélhetek olaszul, akkor nem egymást keressük. Na jó, kap egy gyárat, mondta. Gondolom úgy értette, hogy kapok egy olasz partnercéget, akikkel pofázhatok. Majd. Nem azonnal, hanem majd, egyszer, egy távoli jövőben. 

Szerencsémre annyira szimpatikus voltam, hogy máris hívta Tímeát, aki most ott dolgozik, de nem teljesen, mert ott dolgozott, de most nem, mert családi ügyei vannak, de most itt van, szóval társalogjon velem olaszul, nézze meg Tímea, hogy milyen szinten áll az olasz nyelvtudásom. 

Tímea egy vagány magyar lány, talpig olaszul öltözve. Elkezdett magas lóról beszélgetni velem, de én megszólaltam, és két mondat után lejjebb ereszkedett, látta hallotta, hogy jobban beszélek olaszul, mint ő. Tímea is elmondta, hogy ő most csak beugró. Kilépett a cégtől, elment Olaszországba, de nehéz családi helyzet az olasz pasija miatt vissza kellett jönnie, és mivel nem volt más lehetősége, ő most ott ideiglenesen dolgozik, de amint lehet, már megy is tovább. Mondtam neki, ne  izguljon, nekem francia hülye pasim van, egy kutya. Naná, hogy megeredt a nyelve. Kialakult a szimpátia egymás közt. Egyszer csak fogtam magam, és rákérdeztem: ti hogy bírjátok ezt az embert egész álló nap? Lesütötte a szemét, gondolkozott, hogy mit válaszoljon, aztán kimondta: nehezen. Nagyon nehezen. Szinte naponta sír egy kolléganő. Ha meg együtt van a főnök az egyik partnerrel, akkor kifejezetten képtelenség kibírni, irgalmatlan seggfejekké válnak, ott aztán nincs kegyelem. Olykor védte is, mondván nehéz korokat élt meg, ettől ment el az esze, mert egyébként jó ember, ad pénzt kölcsön, ha valaki meg van szorulva. 
Kérdezte, hogy én most dolgozom-e valahol. Igen, válaszoltam, csak nézelődöm, hátha van jobb, és jobban fizető. Azt javasolta, hogy nézelődjek tovább, mert ha nem lenne munkahelyem, mondaná, hogy menjek oda, de így ne. Mindezt olaszul. Rákérdeztem, hogy ezt a beszélgetést hallhatja-e más, aki beszél olaszul, mire ő mondta, hogy igen, beszélnek többen is, de ne aggódjak, mindenkinek ez a véleménye, amit elmondott, nincs mit takargatnia. 

Az egész interjú teljesen szürreális volt. Tisztára kiszívta az energiámat, az összeset. Órákig nem tudtam elhinni, hogy ez velem megtörtént, nem hittel el, hogy ilyen létezik. Elhiszem nektek, hogy nem hiszitek el, amit leírtam. Én is kételkednék. Totálisan képtelen történet. 

Amikor eljöttem, sajnáltam, hogy másnap nincs munkanap, mert megölelgettem volna a főnökömet, aki szintén idős, és már megy el a józan esze, ő is tud cifrákat mondani, időnként kitépjük tőle a hajunkat, forgatjuk a szemgolyónkat, na de nem ennyire lehetetlen, abszurd dolgokat nem szokott halandzsázni. Majd holnap megölelgetem az öreget. 

Tegnap hívott fel a Ágota, hogy akkor a megbeszéltek szerint mehetek a három napos próbaidőre (ami nem a valódi három hónapos próbaidő, hanem azelőtt, hogy felmondanék, csinálnak általában egy ilyen három napos kóstolót... vajon ez szabályos?), de én nemet mondtam. Megkérdezte, hogy mi az oka, hogy nem megyek hozzájuk. Nem mertem azt mondani, hogy nem tudok azonosulni a főnöke által elmondattakkal, miután az interjú legvégén tőle is megkérdeztem, hogy hány éve dolgozik ott. 17. Egek! Valami olyasmit mondtam, hogy miután nem kapok lehetőséget arra, hogy olasz cégekkel foglalkozhassak, köszönöm nem, valamint ahol én dolgozom, szebb környezet (nálunk nem állt meg az idő). 

A termékek tetszettek volna, klassz dolgokkal foglalkoznak, rengeteg olasz partnercégük van (mondjuk cseszhetem, ha nem én lennék ott "az olaszos", hanem az adatbázis feltöltő, pfff), de így simán azt a válaszoltam, hogy NEM!


* most, hogy újra elolvasom, amit írtam, mert ilyenkor találom meg a hibákat (már ha megtalálom), jut eszembe: azt is mondtam, hogy ennyi idősen (45 éves vagyok), már nem hiszem, hogy racionális dolog volna szülni, mire ő előjött valami varázsszérummal (kb. méhpempő, de nem ez volt), már nem emlékszem melyiket említette, mivel addig nem is hallottam róla, hogy azzal 80 éves emberek is képesek gyereket nemzeni. 


PS: mondom én, hogy apránként jutnak eszembe a dolgok... A franciák mind lókötők (itt valami súlyosabb kifejezés volt), mondta, ma is a gyarmatokból élnek, blablabla... Az interjú végén megkérdeztem tőle: "Alajos, mit szól ön ahhoz, ha én azt mondom, hogy a gyermekeim apja francia?". Ő félrebiccentette a fejét: "nem haragszom én a franciákra, biztos van ott is rendes ember".

2017. december 20., szerda

Izgulok

Ihletet kaptam írni. Izgulok. Pénteken megyek állásinterjúra, ahol ki kell töltenem két tesztet 1,5 óra alatt. Nagyon régen volt részem ilyenben. Ha jól számolok, 15 éve utoljára. Vajon milyen teszt lesz? Ha matematikai IQ-teszt, akkor nekem reszeltek. Ha csak arra kíváncsiak, hogy nem vagyok-e sorozatgyilkos, akkor felvesznek. De én szeretek itt dolgozni, ahol most vagyok. Elsősorban szeretem a kollégáimat. Igen ám, de folyamatosan mennek el emberek. Szeretem a munkámat. Igen ám, de most van egy nehéz ügy, amin szerintem nem sikerül átlendülni (nem nekem, de lévén én is foglalkozom vele, derékig benne vagyok). Néha ki kell jönni a komfortzónából is, nem? Ahová megyek, érdekes témával foglalkozik. Kifejezetten tetszik. Az épület nem annyira. Ahol most dolgozom, szép. Nem, mintha ez fontos volna, de valahogy már nincs kedvem szutyok környezetben dolgozni. Persze ettől még belül lehet szép. Meglátjuk. Pláne azt, hogy kellek-e nekik. 

De mi lesz a tesztben??? 

Történt még, hogy itt volt gyermekeim apja. Kereken egy hétre. Képzeljétek, majdnem végig normális volt. Türelmes. Segítőkész. Nem ismertem rá! Aztán az elutazás napján sikerült hoznia a formáját. Belekötött abba, hogy miért havonta kell a kisfiam (pontosabban kisfiunk) judóját fizetni. Basszuskulcs, a fizetést is havonta kapjuk, a tv-internetet is havonta fizetem, a villany-gáz-közös költséget is, ha hitelre veszel tévét, azt is havonta fizeted. Ezzel behúzta a farkát. 

Annyi minden történt még, de már nem emlékszem. Ez az utolsó munkanapom idén (naiv vagyok, garantáltan holnap is dolgozom, érzem, egyszerűen most halmozódik... én meg itt verem a klaviatúrát illegálban... megyek is vissza a bányába).

2017. december 7., csütörtök

Bezzeg, a szupersztár

Egyszerűen imádok iskolában szerepelni. Nem, a feleltetést és röpdolgozatot nem szeretem. A gyerekeim iskolájában pályaorientációs napot tartottak, lehetett jelentkezni a szülőknek is bemutatni a saját szakmájukat. Jelentkeztem. 

Összedobtam egy ppt-t, vittem be ósdi szótárakat, a "lo Zanichellit", kész fordításaimat ízelítőnek, egy agyat, és memóriakártyákat. Mindezeket csak azért, hogy legyen valami kézzelfogható is, ne csak dumáljak a levegőbe.



Reggel 9 órakor kezdődött a vágta és déli 12 előtt fejeződött be. Megállás nélkül jöttek a csapatok (1-1 osztályt kettéosztottak), adták egymásnak a kilincset, inni sem volt időm (azért 2,5 óra alatt egy kis szívószálas almalevet mégis volt meginni), és már darálhattam újra az életemet: 10 percben. 

Volt olyan csapat, akik megtapsoltak az előadás végén. Meghatott. Voltak olyanok, akik aláírást kértek tőlem. Nagyon vicces volt. Bezzeg, a szupersztár. :DDD

Láttam a tanárokon is, hogy élvezték. Nemcsak láttam rajtuk, ki is mondták. Sőt, a kislányom egyik tanárnője megüzente: "Mondd meg az anyukádnak, hogy csodálatos!". Elolvadtam.

A ppt kicsit hosszú lett, tényleg alig maradt idő agyat markolászni... Mit??? Kérdezhetnétek. Volt a Flying Tiger Copenhagen nevű boltban egy puha, gumiagy Halloween környékén, és a kislányom olyat is kapott az egyik osztálytársától a szülinapjára. Gondoltam jól tudom vele ábrázolni, hogy mit használok a munkám során. De mit adtál elő, mi, ki vagy te? Kérdezhetnétek. Fordító-tolmácsnak vallottam magam. Ami igaz is. Persze foglalkozom én gagyi munkákkal is, de hát azt is meg kell csinálnia valakinek, és mivel nincs aranygyűrű az ujjamon, nincs minek leesnie. Mindenesetre én, amikor rákérdeznek, hogy mivel foglalkozom, akkor kategorikusan kijelentem: tolmács vagyok. Ráadásul nem is egy cégnél, ráadásulmost szombaton is megyek egy potom 10 órás tolmácsolási maratonra. 

Lévén a gyerekeim kicsik, engem az ő korosztályukhoz osztottak be. Nem értem, hogy miért nem a 7-8. osztályos gyerekekhez, de mindegy, majd oda is eljutunk egyszer.  kifejezetten kisgyerekek számára érthető diákat készítettem. Nagyon élvezték (bocsánat, hogy öntömjénezem magam, nekem is furcsa jól beszélni önmagamról), tátott szájjal figyeltek, értették is, hogy miről beszélek, bevontam a őket is, kérdeztem tőlük, és ők vadul jelentkeztek, fantasztikus volt. Azért kicsit csaltam is... egy csipetnyire Olaszország propagandára sikerült az előadásom, de mit van mit tenni, szeretem a dolce vita országát. Teleraktam a ppt-t mindenféle klassz fotóval: óriási fagyi, Ferrari, mozdony, foci, spaghetti, pizza, csupa sztereotípia. Törekedtem arra, hogy ahol megfordultam a munkám során, azt megmutassam a kölyköknek, persze nyilván csak a szuper érdekes dolgokat. A cél az volt, hogy kedvet kapjanak. 

Azt vettem észre, hogy ebben az iskolában a 10 csapatból igazából csak az olasz kisfiú tudta, hogy ki az a pápa (az enyémeken kívül, naná). A többieknek fogalmuk sem volt. Érdekes. Ezen még agyalok kicsit. Nem mintha tudniuk kellene, nem mindenki a katolikus egyházhoz tartozik, de csak akad egy-kettő, aki mégis. Arra akarok kilyukadni, hogy most ez komoly, hogy körülbelül 150 gyerekből senki nem tudja, hogy ki az a pápa? Vagy ennyire kicsik még? De az olasz kisfiú persze, hogy tudta, akkor a többiek miért nem? A pápa zömében Olaszországban szuper sztár, és ezért?  De tudtommal Lengyelországban és Brazíliában is, hogy csak két egyéb országot említsek. Rejtély.

Szeretnék iskolában tanítani olaszul, ha már végzettségem is van hozzá, de nem találok oskolát hozzá.

Azóta magamba néztem, lehet, hogy két gyerekkel, így, hogy egyedül élek velük nem menne a dolog. Pedig olyan lendületes és magával ragadó tanárnak képzelem magam. Az előadáson az voltam, egészen feldobott, hogy nem a patriarchális irodában ülök arra várva, hogy kinek főzhetek egy feketét.

Kaptam egy ajánlatot egy Waldorf oskolából, de marha messze van és részmunkaidő lenne, kénytelen vagyok nemet mondani.