Bezzeg, a tanár

Eddig nem akartam róla beszélni, mert a jó pillanatok túl illékonyak. Gondoltam, majd a végén mesélek róla vagy amikor már pénzt is kapok érte, mert akkor az úgy már egészen kézzelfogható, sőt, már nem jöhet közbe semmi. 

Az úgy történt, hogy februárban jelentkeztem a SOTE Nyelvi Kommunikációs Igazgatóságán, és mivel alaposan felkészülve mentem az első találkozóra is (az első három tanórát kidolgoztam, régen élveztem melót ennyire), felvettek tanárnak. Azt hiszem, sőt, tudom: életem legjobb munkája volt. 

Nagyon hálás vagyok Évinek, az olvasómnak, hogy riasztott, ég a ház, sürgősen szükség van olasz tanárra, jelentkezzek. Mikre nem jó egy blog... őrület!

Remélem, szeptemberben folytathatom. Ujjakat keresztbe! Nagyon jól kirángatott ez a pár hónap az állóvízből. Öt évembe került, hogy kisimuljanak a dolgok körülöttem, és ne csak borúsan lássam az égboltot. 

A gyerekek, a jövő fogorvosai, nagyon a szívemhez nőttek. 

Apropó, képzeljétek! Egyszer, egy márciusi napon, elmentem a barátnőimmel moziba, és a film végén, kint, a mozi előtt vihorásztunk még, amikor valaki ránk köszönt. Egy srác volt. Először nem is ismertem fel. Az egyik diák volt. Én meg majdnem a nyakába ugrottam puszi-puszira, de aztán felismertem, és visszaléptem, mert rájöttem, egy diákkal nem bratyizik így egy tanár. A lányok, amikor megtudták, kivel állunk szemben, elkezdték faggatni, hogy milyen vagyok abban a  számukra ismeretlen miliőben. A diák pedig mondta, hogy tádáááá: csak a tanárnő miatt járok be órára*, annyira élvezetesek, sőt, a hangomról ismert meg most is (a hátam mögött köszönt ránk). És én ott elolvadtam, könnybe lábadtak a szemeim, szipogtam a meghatottságtól (persze visszafogtam a lovakat, nem akartam műsort rendezni). Akkor, ott úgy éreztem, ez életem beteljesülése, ennél több és jobb már nem történhet velem, elmehetek nyugdíjba.



*hm, lehet, hogy az ötös reményében mondta... nem, az nem lehet, tényleg vidámak voltak az órák.