2018. augusztus 23., csütörtök

Ezt a bejegyzést két napja írom*

Hazaértünk.

Már írtam egyet, de piszkozat lett belőle.

Végül a 17 nap szabiban volt három jó dolog: az egy órás pancsolás az óceánban, a paella, San Sebastian városa. A többi rész mosás, főzés, takarítás, gyerekek megregulázása volt.

Kiegészítés: San Sebastian fantasztikusan jó hely, emiatt akarok azonnal Spanyolországban teremni.

Jó volt, hogy a gyerekeim keveset veszekedtek egymással. Nagyon jókat játszottak végre. Itthon nagyon sokat balhéznak, kitépem a hajam.

Kieg.: például állandóan a kutyákkal játszottak. Cipelték őket, mint a játékbabákat. Babáztak is, a játékkonyha pultjában fürdették meg, a fiókban altatták, mint annak idején apósomat, amikor baba volt és szegénység.

Jó volt, hogy a gyerekeknek jó volt a nyaralásuk. Ők nem érezték úgy, hogy egész nap feszülten kell figyelni a folyamatokra, nem akkor mosogatni, amikor anyós látja. Anyósom mindig azt mondja, hogy ne mosogassak, majd ő megcsinálja. De nem csinálja. Eljő a másnap és még mindig nincs tiszta tányér. Ezért én igyekeztem titokban intézni. A porszívózást is. A pakolást is (folyamatos pakolás). Muszáj volt. Én egy rémesen kupis, nem túl tiszta ember vagyok, szóval nem azért csináltam, mert mániákusan szeretem a patyolat tiszta lakást. De, de, szeretem, a szüleimnél mindig rend és tisztaság van, csak a saját lakásomban képtelen vagyok kordában tartani az elemeket. Ettől még csinálni kell a minimumot, nincs mese, különben macsetával sem lehetne bemenni a lakásba.

Kieg.: azt meséltem, hogy anyós elköltözött Párizs alsóból a spanyol határhoz? És ha jól belegondolok, az egész család állandóan költözik. A gyerekeim apja is. Lehet, hogy ez normális, csak én nem vagyok az?

Jó volt, hogy volt nagy kert, mögötte a kukoricás, kukoricásban őzikék, láttunk többet is. Rókát nem láttunk. De én nem nagyon szeretem a csöndet és nem szeretem, ha nem látok embereket, tömeget. Én a nagyvárosokat szeretem. Oké, pár napra persze, hogy szeretem a falut, de nem 17 napon át. Pláne úgy, hogy néha az anyósom sok gyereke elvitte az autóját és másnapig nem hozták vissza, így aztán végképp szobafogság volt, még a boltba sem jutottunk el (az első bolt 6-8 km-re).

Kieg.: gondoltam, eljárok futni a földekre, de sajnos nem volt nálam csak egy szandál és egy papucs.

Jó volt, hogy az apjuknál voltak a gyerekek, mert így a fiam megtanult sakkozni, élményekkel tele jöttek haza és egy zsák bazári, fröccsöntött műanyag játékkal. Anyukám azt mondta, ne fikázzak már állandóan. Igaza van. A gyerekek péntektől hétfőig voltak távolt. Szombaton délelőtt 3 órán át aludtam, délután két órán át. Egyébként pedig sorozatot néztem. Még 2013 körül néztem a Girls (Milonka, nálad olvastam) sorozatot, most tudtam folytatni.

Kieg.: nagyon izgultam a gyerekek miatt, hogy visszajönnek-e. A kislányom sokat sírt, mert hiányoztam neki, meg  nem találta a helyét. A fiammal nem volt ilyesmi, ő egy laza figura.

Jó volt újra a francia rádióban hallgatni a francia zenéket. Nagyon szeretem. Franciaország szép ország, nagyon jók a zenéik, a konfitált kacsa is remekmű (apukám sült kacsája is, ezért aztán igazán nem muszáj 2000 km-t utazni), továbbra is elképesztő a mezőgazdaságuk, de én ezt a családi káoszt nem tudom megszokni, ami náluk folyik. Megérkeztünk, majd közölték, hogy másnap érkezik még Benoit, Lionel, Torres, Rachel, amúgy ott volt már eleve anyós nővére, naponta 1-2-szer beállított Júlia a két gyerekkel, olykor jött a férje, a barátnője, Lori, a haverjuk (nem emlékszem a nevére) és a többi és a többi emberek, és ez ment 17 napon keresztül.

Kieg.: tehát ültem ott a kukoricaföldön és nyafogtam, hogy hol a civilizáció, hol vannak az emberek, miközben folyamatosan jött valaki.

Volt olyan, hogy 4 gyerekkel maradtam egyedül a házban, mert mindenkinek dolga akadt. A jó az, hogy a gyerekek cukik (Tamko :) ) édesek voltak.

Kieg.: a francia gyerekek hangja sokkal mélyebb, érettebb, mint a magyar gyerekeké. Az én gyerekeim hangja is ilyen volt, ma meg már nyávogó, vékony hangúak, nem bírom. De átmentünk Spanyolországba, és kiderült, hogy ők meg még felnőttként is csipognak, a hangjuk elképesztő, az unos-t pedig kisujjal mutatják, hát komolyan mondom, elolvadtam tőlük.
Tehát a magyar gyerekek hangjától kiütést kapok, a franciákétól melegség tölt el, a spanyolokétól elalélok. Azt hiszem, nem könnyű kiigazodni rajtam.

Busz, vonat nem volt, hogy leléphettem volna bárhova is. Egyszerűen nem járnak a kukoricaföldön. Áram van, az jó. Wifi is van, mit akarhat az ember ennél többet?

Kieg.: rá is kérdeztem a sógornőmnél, most ez komoly, hogy itt mindenkinek muszáj, hogy legyen autója? És ha 92 éves és már nem jól lát? Akkor ő beköltözik egy közeli városba, ahol minden van.

Ettem konfitált kacsát egyszer, az is jó volt. Egy kis retró vendéglőben, két idős nő készítette a kajákat és ők szolgáltak ki.

Spanyolország jó volt, most mindenáron oda akarok eljutni. Most voltam először és máris be vagyok sózva.

Folyt.köv.

* mivel kapkodtam, most látom, hogy ki kell egészíteni a dolgokat.

2018. augusztus 13., hétfő

Pletykafészek folyt. köv.

Piszkozat piszkozat hátán. Cenzúra cenzúra hátán. Mert nem tudom, mi fér bele, és mi nem.


A gyerekek péntek óta az apjuknál vannak, ma hozza vissza őket (anyóshoz, ahol dekkolok).

Tegnap volt a kisfiam szülinapja. Nem lehettem vele. Szerintem a gyerekek ezt nem igazán értik. Próbálom nekik megmagyarázni, hogy miért így történnek a dolgok, de szerintem nem nagyon értik.
Ahhoz képest, hogy apjuk nem állt velem szóba (úgy szó szerint, még köszönni sem köszönt), tegnap már felhívott telefonon és beszélt hozzám. Azért remélem, ma nem kéri meg a kezem egy karikagyűrűvel, hogy óh, bezzeg, gyere vissza, légy a feleségem, ugyan eddig kivert a víz a házasság intézményétől, jó volt nekem összeállni veled, mint a zsírtalan csuszának és gyerekeket csinálni, de most kérlek, legyen ásó, kapa, nagyharang, és hát tudom, hogy már másnak mondom, hogy zsötem, de gyere vissza ebbe a szép országba, ahol 10 nap alatt eddig a sok rokon és a sok rokonok sok haverjai konkrétan meg sem kérdezte, hogy te, bezzeg, amúgy te ki vagy és mivel foglalkozol, mit gondolsz az ingatlanárakról (vissza-visszatérő téma az uhh, de drága minden, uhh, hova tart a világ...), és igazából mindenki csak önmagáról fossa a szót.

Snitt.

Tegnap nem mozdultunk ki a lakásból anyóssal, mert nem volt mivel. A fiatalok elvitték az autóját még szombaton a nagy daxi ünnepségre, autó nélkül meg itt sehova nem jut el az ember. Eleve kiérni a főútra a kukoricaföldről sok idő, bár nem próbáltam, pedig lett volna kedvem sétálni egyet (igazából futni szerettem volna, megnézni, hogy tudok-e még egyáltalán, bár edzőcipő nincs nálam, papucsban meg lehet, hogy béna dolog futni), de úgy érzem, mindig itt kell lenni vele, anyóssal. Nagyon szeret beszélgetni. Zsong a fejem a sok beszélgetéstől. Pontosabban ő beszél, én figyelek. Anyós szimpatikus, mint tavaly. Úgy értem, régen nem volt szimpatikus, mert leszarta a fejem, de tavaly óta megváltozott.

Ma lehet, hogy átugrunk Spanyolországba. Shoppingolni. Brrr. Mert ott olcsóbb. Oké, egészen olcsóbb. De én nem szeretek vásárolni. Úgy tűnik, nem jutunk el bájos kis városkába nézelődni. Pedig azt szeretek.


Lehet, hogy ez sem fér bele.

2018. augusztus 8., szerda

Pihentető szabi... - nak nem nevezném

Kivettem 11 nap szabit, hogy a gyerekeim az apjukkal is lehessenek. Ehhez képest itt felügyelek 4 (négy) kisgyerekre a kukoricaföld kellős közepén. Az anyósom elment dokihoz, a sógornőm dolgozni, apjuk is dolgozik. Apjuk nem itt lakik, így  csak hétvégén találkozik a gyerekekkel.

11 nap szabi a kukoricaföldön.

Hoztam könyvet, hátha sikerül olvasni.


2018. augusztus 5., vasárnap

Pletykafészek

Franciaországban vagyunk. Semmi nem változott, minden olyan ismerős, még ha nem is voltam még soha itt: a spanyol határ mellett.

Anyós költözött ide. Igaz, az egyik lánya is itt él 5 km-re.

Semmi nem változott, szüntelen takarítok. A három kutya állati koszt hoz be a házba. Napi két porszívózás, egy felmosás, különben jönnek a legyek.

Az asztalok... áh, nem érdemes körülírni.

Én nem vagyok egy tiszta, rendet tartó ember, de ez engem is felülmúl. Jó, a saját kupimat sem viselem jól, de ezt meg végképp nem.

Anyóst halálra idegesítem a rendrakással, holott egyszerűen csak próbálok két tányérnyi helyet nyerni, hogy a gyerekek ehessenek.

A nagy francia napi ritmusról már biztos olvastatok, Tamko is sokat mesélt róla meg a Nem harap a spenót c. könyvben is sok szó esik róla. Engem a pokolra kergettek vele annak idején. Főleg apósom. A francia gyerekeket szigorúan meghatározott kockában kell nevelni, különben megáll a Föld forogni. Ehhez képest én főzök nekik, én riasztom apjukat, hogy reggel van, hozzon ennivalót (mert nincs, csak kókusz cukor, chia mag, minden, ami a reformkonyhához kell, de most essek neki a kókuscukorral a minek is?). Ehhez képest folyamatosan aperóznak. Ilyen bor, olyan kir, amolyan bor. Nem alkeszok, de mégis folyamatosan kell inni. Mármint magamhoz képest, aki nem iszik, csak Szilveszterkor (gyerekpezsgőt). Persze mondhatnám, hogy köszi, nem kérek, de ha éppen édes löttyöket isznak, akkor elmegy.

Apjuk... becsajozott.

Meg szoktam nézni a telefonját. Nem szép. Tudom.

Gondolom most csinál pár gyereket még. Tőlem aztán nyugodtan, sokat nem veszítünk, eddig is leszart. Az, hogy engem leszar, leszarom. (Annyira választékos vagyok, mi?) De az, hogy a gyerekeket? Se szülinap, se karácsony, se gyerektartás (nem, nem vagyok pénzéhes, de basszus, négy éve egyedül fizetem a menzát, judót, táborokat, reggeli, vacsora, ebéd, uzsonna, fagyi, ruha stb.). Se egy telefonhívás.

Apjuk viberen írta, hogy vigyek neki cigit. Szerencsére volt annyi eszem, hogy nem a megengedett 800 szálat hoztam neki, csak egy kartonnak. Nem fizette ki. Oké, a repjegyemet ő fizette, gondolom azt gondolja, hogy ő most visszakapta tőlem a repjegy árát.

Felvettem a kapcsolatot az Igazságügyi Minisztériummal.

2018. július 25., szerda

Rizslisztes keksz - recept

A kolléganőimmel zömében két témára fut ki bármilyen beszélgetés: a szülés és a sütés.

Mivel tegnap "szültünk", ma sütöttünk.

Csipkerózsika (mert az. Egyrészt mindig ábrándozik, elkallódik az álomvilágában, másrészt jól ment férjhez, bár eredendően is jómódú volt, bájos, szép, kedves, és most, hogy próbálom őt jellemezni, semmi rosszat nem tudok róla mondani, semmi szaftos pletyka)... szóval Csipkerózsa kekszet sütött, elmesélte hát, hogy rizslisztből kellett, mert gluténérzékeny a valakinek a valakije. Ezen a ponton már érezhető volt, hogy nyomban elkanyarodunk. Mert mindig elkanyarodunk.

A keksz receptjét:

- rizsliszt
- vaj
- tojás
- vanília
- aszalt áfonya most nem kell, mert a gyerekek nem szeretik
- pedig az áfonyás milyen jó volt a múltkor, de azt Mary Poppins sütötte
- amiben mogyoró is volt?
- aha, az!
- csak a mogyorót macerás apróra vágni késsel - mondja Mary P.
- te, én azt mozsárban szoktam... apropó mozsár... a dédi egyik öröksége egy miniatűr rézmozsár, én nem tudom mire jó, mert annyira kicsi, de ők rendkívül büszkék voltak erre a mozsárra, az volt az egyetlen megmaradt emlékük Magyarországról, még cipőjük sem volt, csak ez a rézmozsár. Csupasz talppal gyalogoltak el egészen Franciaországig*
- fűszerekhez jó a minimozsár - így Mary P. - például az egész borshoz
- hm, igaz, de nekünk otthon ilyen nagy mozsarunk van - meséltem - a nagyanyámé volt
- minek olyan nagy?
- például mákot törni?
- (sóhaj) az a narancssárga NDK-s mákdaráló, emlékszel?
- de nagyanyám idején nem volt áram, mozsár kellett
- és petróleumlámpával világítottak, apukám idejében is
- és nem volt vezetékes víz, a kútról hordták
- és nem volt telefon
- és nem volt adás a tévében hétfőn
- (grimasz) te, az én időmben sem volt hétfőn adás.







* ezt a történetet valahogy mindig kételkedve hallgattam, de azt állítják, igaz.

2018. július 24., kedd

Jóléti társadalom tagja vagyok?

Tűzriadó esetén az emberek lassan, unottan vánszorognak le a lépcsőn (négy emeletnyit). A lifttel menni tilos (jogos). Az indiánfőnökhöz külön be kell kopognia a titkárnőnek, tájékoztatni, hogy elnézést igazgató úr, de üvölt a tűzjelző készülék, és kérni, fáradjanak ki az épületből (nem mozdul, sem az indiánfőnök, sem a vendégei). Van, aki baszakszikvacakol, nem találja a ki(be)lépőkártyáját (?). Mire megtalálja, a sziréna elcsitul. A kijáratnál mindenki egy kupacban tömörül, elállva a tűzoltók útját, akikre hála ég, nem volt szükség, mert tűz nem volt, csak füst. 

Hogy, hogy nem, de a farkast kiáltó juhász meséje jut eszembe. Bár nálunk már tényleg járt a farkas, kétszer is, akkor jöttek is a tűzoltók. Személyi sérülés egyik esetben sem történt. Lehet, hogy a kollégáim abban bíznak, hogy sosehalunkmeg?

2018. július 16., hétfő

Teleregény (I. epizód: A nyaralás)

Jól kinyaraltuk magunkat a gyerekekkel, Mary Poppins barátnőmmel és a szép kolléganő barátnővel.

Elugrottunk Apuliába, azon belül is Polignano a Maréba, Bariba, Materába. Mindezt 2,5 nap alatt.

Polignano a szívem csücske, tavaly voltam ott legelőször, de most is azt mondom, minden évben mennék, ha nem érezném magam hülyének mindig ugyanoda menni.

Polignaoban három strandon is voltunk. Gondolom most felszökött a szemöldökötök, 2,5 nap alatt? Ezt hogy? Hát úgy, hogy első nap (ami nem nap, csak egy délután) nagyon "mosso" volt a tenger (hullámzott), ezért a gyerekeknek nem is engedtem, hogy rendesen csobbanjanak. Nem tudnak úszni. Mi, felnőttek, úsztunk. A víz hőmérséklete jó volt.


Pedig hullámos volt


Itt már látszik talán (a hullám)
A másik két strandra azért mentünk el, mert a "belvárosi" nagyon köves, kényelmetlen, bár a helyiek simán heverésznek rajta, csak mi vagyunk ilyen kriplik hozzá.
A gyerekstrand 32 perc sétára volt. Azt a nyafogást, amit a szép kolléganő lerendezett, beszarás volt (bocs cicus, ha olvasod :D ). Körülbelül ötpercenként megkérdezte, hogy mennyi van még hátra, én meg mindig 20 percet mondtam. Amikor a célegyenesben voltunk, két percre, akkor is 20-at mondtam. Ettől persze kifüstölt az agyvize. Bár igazából az egész nyaralás alatt elszarta a kedvét az élet. Weltschmertz. Ezt D. Tóth Krisztától tanultam. Nem személyesen nekem mondta, hanem a futásról szóló cikkében olvastam.

Ez a "belvárosi" strand, innen 32 perc a gyerekstrand



A lányom


A strand szuper volt. Ugyan találtunk egy közelebbit is, ahol volt bár és mosdó is, de nem, mi mentünk tovább, mert hátha a másik jobb. Jó volt, de se fagyi, se mosdó. Persze ott meg háborgás volt, hogy deaztmondtuk, megállunk egy boltban vizet, kaját vásárolni. Eljöttünk két bolt mellett is, de miért nekem kell szólni, hogy kislányok, ímhol a bolt? Oké, szólhattam volna, de engem is magával rántott a Weltschmertz. Ragadós volt. Igaz, már első nap szóltam a szépnek, hogy ne rontsa el legyen szíves öt ember nyaralását, de mit volt mit tenni a búbánatos szép lánnyal? Jó, tudom, tudom, olvastam már szerelmes regényeket, igazán tudhatnám, mi az a szerelemi bánat.

A gyerekeim nem tudnak úszni, a fiam ezen felül még nyafogott is, hogy hideg a víz (elég csonti, naná, hogy fázott), ezért egy idő után nem kérleltem, hogy legyen együttműködő, békén hagytuk egymás idegeit. A lányomat próbáltam rávenni az úszásra, miközben a fiam duzzogott (nem bírom a sértődékeny fiúkat). Egyszer csak azt vettem észre, hogy a fiam egy olasz kisfiúval játszik nagy egyetértésben. Büszke voltam rá. Pláne, hogy több órán keresztül tényleg jót játszottak. Medencét építettek a homokból, vízipisztolyoztak, várat építettek, labdáztak...

A fiúk

Aztán egyszer csak tudatosult bennem, hogy nincs mese, a gyerekeknek enniük kell. Szerencsére a többiek is egyetértettek. Összeszedtük a cókmókunkat, irány a civilizált strand. Amint mentünk ki a strandról a kis ösvényen az országút felé, előttünk termett egy fagyis kocsi. Vettünk is gyorsan, amivel kihúztuk a következő strandig.

Egyéb strand

Aúúú, most kaptam telefonhívást, menni kell tolmácsolni, lehet, hogy benne leszek a tévében... nem szeretek szerepelni. Mondhatni, fosok.


Folyt. köv.