Izgulok

Ihletet kaptam írni. Izgulok. Pénteken megyek állásinterjúra, ahol ki kell töltenem két tesztet 1,5 óra alatt. Nagyon régen volt részem ilyenben. Ha jól számolok, 15 éve utoljára. Vajon milyen teszt lesz? Ha matematikai IQ-teszt, akkor nekem reszeltek. Ha csak arra kíváncsiak, hogy nem vagyok-e sorozatgyilkos, akkor felvesznek. De én szeretek itt dolgozni, ahol most vagyok. Elsősorban szeretem a kollégáimat. Igen ám, de folyamatosan mennek el emberek. Szeretem a munkámat. Igen ám, de most van egy nehéz ügy, amin szerintem nem sikerül átlendülni (nem nekem, de lévén én is foglalkozom vele, derékig benne vagyok). Néha ki kell jönni a komfortzónából is, nem? Ahová megyek, érdekes témával foglalkozik. Kifejezetten tetszik. Az épület nem annyira. Ahol most dolgozom, szép. Nem, mintha ez fontos volna, de valahogy már nincs kedvem szutyok környezetben dolgozni. Persze ettől még belül lehet szép. Meglátjuk. Pláne azt, hogy kellek-e nekik. 

De mi lesz a tesztben??? 

Történt még, hogy itt volt gyermekeim apja. Kereken egy hétre. Képzeljétek, majdnem végig normális volt. Türelmes. Segítőkész. Nem ismertem rá! Aztán az elutazás napján sikerült hoznia a formáját. Belekötött abba, hogy miért havonta kell a kisfiam (pontosabban kisfiunk) judóját fizetni. Basszuskulcs, a fizetést is havonta kapjuk, a tv-internetet is havonta fizetem, a villany-gáz-közös költséget is, ha hitelre veszel tévét, azt is havonta fizeted. Ezzel behúzta a farkát. 

Annyi minden történt még, de már nem emlékszem. Ez az utolsó munkanapom idén (naiv vagyok, garantáltan holnap is dolgozom, érzem, egyszerűen most halmozódik... én meg itt verem a klaviatúrát illegálban... megyek is vissza a bányába).

Bezzeg, a szupersztár

Egyszerűen imádok iskolában szerepelni. Nem, a feleltetést és röpdolgozatot nem szeretem. A gyerekeim iskolájában pályaorientációs napot tartottak, lehetett jelentkezni a szülőknek is bemutatni a saját szakmájukat. Jelentkeztem. 

Összedobtam egy ppt-t, vittem be ósdi szótárakat, a "lo Zanichellit", kész fordításaimat ízelítőnek, egy agyat, és memóriakártyákat. Mindezeket csak azért, hogy legyen valami kézzelfogható is, ne csak dumáljak a levegőbe.

Reggel 9 órakor kezdődött a vágta és déli 12 előtt fejeződött be. Megállás nélkül jöttek a csapatok (1-1 osztályt kettéosztottak), adták egymásnak a kilincset, inni sem volt időm (azért 2,5 óra alatt egy kis szívószálas almalevet mégis volt meginni), és már darálhattam újra az életemet: 10 percben. 

Volt olyan csapat, akik megtapsoltak az előadás végén. Meghatott. Voltak olyanok, akik aláírást kértek tőlem. Nagyon vicces volt. Bezzeg, a szupersztár. :DDD

Láttam a tanárokon is, hogy élvezték. Nemcsak láttam rajtuk, ki is mondták. Sőt, a kislányom egyik tanárnője megüzente: "Mondd meg az anyukádnak, hogy csodálatos!". Elolvadtam.

A ppt kicsit hosszú lett, tényleg alig maradt idő agyat markolászni... Mit??? Kérdezhetnétek. Volt a Flying Tiger Copenhagen nevű boltban egy puha, gumiagy Halloween környékén, és a kislányom olyat is kapott az egyik osztálytársától a szülinapjára. Gondoltam jól tudom vele ábrázolni, hogy mit használok a munkám során. De mit adtál elő, mi, ki vagy te? Kérdezhetnétek. Fordító-tolmácsnak vallottam magam. Ami igaz is. Persze foglalkozom én gagyi munkákkal is, de hát azt is meg kell csinálnia valakinek, és mivel nincs aranygyűrű az ujjamon, nincs minek leesnie. Mindenesetre én, amikor rákérdeznek, hogy mivel foglalkozom, akkor kategorikusan kijelentem: tolmács vagyok. Ráadásul nem is egy cégnél, ráadásul² most szombaton is megyek egy potom 10 órás tolmácsolási maratonra. 

Lévén a gyerekeim kicsik, engem az ő korosztályukhoz osztottak be. Nem értem, hogy miért nem a 7-8. osztályos gyerekekhez, de mindegy, majd oda is eljutunk egyszer.  kifejezetten kisgyerekek számára érthető diákat készítettem. Nagyon élvezték (bocsánat, hogy öntömjénezem magam, nekem is furcsa jól beszélni önmagamról), tátott szájjal figyeltek, értették is, hogy miről beszélek, bevontam a őket is, kérdeztem tőlük, és ők vadul jelentkeztek, fantasztikus volt. Azért kicsit csaltam is... egy csipetnyire Olaszország propagandára sikerült az előadásom, de mit van mit tenni, szeretem a dolce vita országát. Teleraktam a ppt-t mindenféle klassz fotóval: óriási fagyi, Ferrari, mozdony, foci, spaghetti, pizza, csupa sztereotípia. Törekedtem arra, hogy ahol megfordultam a munkám során, azt megmutassam a kölyköknek, persze nyilván csak a szuper érdekes dolgokat. A cél az volt, hogy kedvet kapjanak. 

Azt vettem észre, hogy ebben az iskolában a 10 csapatból igazából csak az olasz kisfiú tudta, hogy ki az a pápa (az enyémeken kívül, naná). A többieknek fogalmuk sem volt. Érdekes. Ezen még agyalok kicsit. Nem mintha tudniuk kellene, nem mindenki a katolikus egyházhoz tartozik, de csak akad egy-kettő, aki mégis. Arra akarok kilyukadni, hogy most ez komoly, hogy körülbelül 150 gyerekből senki nem tudja, hogy ki az a pápa? Vagy ennyire kicsik még? De az olasz kisfiú persze, hogy tudta, akkor a többiek miért nem? A pápa zömében Olaszországban szuper sztár, és ezért?  De tudtommal Lengyelországban és Brazíliában is, hogy csak két egyéb országot említsek. Rejtély.

Szeretnék iskolában tanítani olaszul, ha már végzettségem is van hozzá, de nem találok oskolát hozzá.

Azóta magamba néztem, lehet, hogy két gyerekkel, így, hogy egyedül élek velük nem menne a dolog. Pedig olyan lendületes és magával ragadó tanárnak képzelem magam. Az előadáson az voltam, egészen feldobott, hogy nem a patriarchális irodában ülök arra várva, hogy kinek főzhetek egy feketét.

Kaptam egy ajánlatot egy Waldorf oskolából, de marha messze van és részmunkaidő lenne, kénytelen vagyok nemet mondani.

Meg kell tanulnom nemet mondani

Az úgy volt, hogy a kisfiam osztálytársa már kétszer aludt nálunk. Hatan vannak testvérek, érthető, hogy anyu nem győzi.

A múlt héten anyu felhívott, hogy köszöni, hogy ennyire sokat segítek, és lehet-e pofátlan, esetleg bevállalnám-e a fiát szombatra. Rábólintottam. Tovább ment, megkérdezte, hogy esetleg péntek és szombat lehet-e. Hm. Rábólintottam. Aztán azon vettem észre magam, hogy vasárnap délután három óra van, de a szülők még nem hívtak, hogy mikor jöhetnek a fiukért. Én hívtam fel őket, hogy oké, már itthon vagyunk, hazaértünk a korcsolyázásból is.

Péntek még elment, kis játszóterezés után hazamentünk, megvacsoráztattam őket, fürdés, mese, alvás. Alvás persze nagyon nehezen, hiszen másnap szombat, lehet szilveszterezni.

Egyedül úgy tudtam rádumálni az alvásra a kisfiút, hogy beígértem neki egy mozit másnapra. Hopp, már aludt is.

Szombaton időben elindultunk a Puskinba, oda is értünk. A kislányom vett a zsebpénzéből mindenkinek pattogatott kukoricát, amit én nem kevesebb, mint háromszor kivertem a kezéből (a sok hülye kabát). Háromszor szedegettem fel. A mellettünk ülő apuka meglehetősen baleknak nézett, láttam a szemén.

Onnan elmentünk gyrosozni, aztán a Károlyi kertben meglegeltettettem a makikat. Aztán haza.

Igen ám, de ezek nemcsak makik, de sáskák is. Újra 3 x cipő, 3 x kabát, 3 x sál, 3 x sapka, 100000 x induljunk már! Menni kellett a boltba, mert mindent felzabáltak.

Otthon vacsi, fürdés, mese, alvás. Szerencsére jó fáradtak voltak.

Vasárnap ismét bolt, mert egyszerűen képtelen vagyok elegendőt vásárolni (a 6 pain au chocolat, 6 csokis fánk, végtelen Pingvin, joghurtok, kenyerek, mittomén nem elég). Aztán gondoltam egyet és elvittem őket korcsolyázni. Szerencsére olcsón megúsztam, mert a kerületi lakosoknak ingyenes a pálya, csak a korcsolyáért kell fizetni.

Aztán még bementünk a kis faházba kézműveskedni. Nagyon jó! Mézes kalácsot, díszeket decoupage módszerrel és kis harangot lehetett készíteni.

Onnan futás haza, mert már nagyon fáztak. Naná, az a sok jeges nadrág...

Azt hiszem, muszáj megtanulni nemet mondani, mert én ezen a hétvégén kipurcantam, és még a mos, főz, takarít, rendet rak, tereget műsorszámokról nem is meséltem.

Megtörtént eset alapján, semmi nem fikció

Voltam állásinterjún, mert úgy érzem, nem lesz itt fizuemelés. Tarthatatlan állapot. Nyafoghatnék, de már unom saját magamat is. Hosszú téma, nem is illene ide.

Mindenképpen olyan helyet keresek, ahol lehet olaszul dumálni. 

Be is hívtak egy interjúra, örültem, mint majom a farkának. Annak már nem, hogy nem találtam a cégről használható információt tartalmazó honlapot. A fb oldaluk is teljesen üres (akkor minek fb oldal?). A cégjegyzékben is annyi, hogy 3 millió forinttal alapították a céget. Szóval, nesze semmi, fogd meg jól.

Időben odaérkeztem. Bekopogtam, bementem. Három olasz hátra nézett, talán odaböfögtek egy jó estét, de nem vagyok benne biztos. Ha köszöntek is, nem volt hallható. 

A titkárnő hellyel kínált a kanapén. Ami tele volt hányva kabátokkal és táskákkal. Megköszöntem, nem ültem le. 

Erre a titkárnő kicsit eltaszigálta a kabátokat, táskákat, hogy mégis legyen  helyem. Én meg az asztalra tettem még pár genothermet. Elég béna szitu volt.

Aztán odahívott az olasz nő az íróasztalhoz. Előtte volt az önéletrajzom, mondtam neki, hogy igen, ez én vagyok. Lapozgatta. Aztán kifaggatott, hogy mikor, hol mit csináltam, miért jöttem el, miért akarok eljönni. Szépen válaszolgattam. Elég rövid ideig tartott. Menet közben megkérdezte, hogy mi a nevem. Aúúúú! Ott volt előtte az önéletrajzom, be is mutatkoztam. Kicsit furcsa kérdés volt, ott, úgy a közepén. Közölte, hogy nekünk magyaroknak aztán nagy fantáziánk van, mindenkit ugyanígy hívnak, és odabökött a titkárnőhöz. (kb. Gyöngyi és Györgyi). 

Rövidesen megköszönte, hogy eljöttem, de mielőtt elköszöntünk volna, megkérdeztem tőle, hogy ők mégis mivel foglalkoznak, mi lenne a munkaköröm, amennyiben. Ezen kicsit csodálkozott. Szó szerint megtorpant. Az eszem megállt. Gyorsan válaszolt: export, import, kis adminisztráció, ilyesmik. Semmi kézzelfogható. Próbáltam én ebbe belekapaszkodni, hogy ennél konkrétabb dolgot is megtudhassak, de sajnos nem lettem okosabb.

A végén, miután újfent megköszönte, hogy odafáradtam és elköszönt, megkérdeztem, hogy ugyan árulja már el, kivel társalogtam ezidáig. Mert a levelezésben is rákérdeztem, de szart rá válaszolni (ezt nem pontosan így mondtam :D). Csak annyit írt, hogy xyz Kft.

Nem vonok le messzemenő következtetést. 

Olasz filmhétről és egyebek

Folyamatban van az olasz filmhét. Tavaly egyetlen egy filmet sikerült megnéznem. Az elég kevés. Idén jobban állok, három film lesz az egyenlegem. A 12 filmből.

Múlt héten, kalandos körülmények közt, de sikerült eljutnom megnézni Sergio Castellito Fortunata c. filmjét.  Most nem azért, mert hangyányit rólam szól, de szuper film. Egy anya nyomoráról szól, aki egyedül neveli a 8 éves gyerekét. Nahát... A végén mindig rá kell jönnöm, hogy arany életem van. Hiába nyígok én, hogy piszok nehéz egyedül, a dolog úgy néz ki, hogy ez a nehézségi fok csokis piskóta, nem pedig nehéz. 

Én most nem spoilerezem le a filmet, mivel úgy hírlik, januártól vetítik majd a mozik, szerintem érdemes megnézni, nagyon erős történet. Már csak Stefano Accorsi miatt is, akit én imádok. 

Úgy alakult, hogy senki nem tudott aznap vigyázni a gyerekeimre. Gumigida franciaórán volt, a szép kolléganőmnek aznap matracpróbája volt (hát na, matracot vásároltak, és addigra lélegezte ki magát /a matrac/, így hát neki sem volt megfelelő az aznap), anyukám a tesóm gyerekeire vigyázott, Mary Poppins velünk jött a moziba. Gondoltam hát egyet, írtam a kislányom régi óvónőjének. Még nyáron feldobta a facebookra, hogy szívesen vállal gyerekfelügyeletet. Rákérdeztem, még mindig aktuális-e az ajánlata. Hála az égnek, igen, így hát megtaláltam a szám szerint negyedik embert, aki olykor-olykor majd vigyáz a kisgyerekekre. 

Szombatra szólt a második mozijegyünk. Gáspár vásárolta meg, jó előre, nehogy lemaradjunk. 

A métely c. filmet néztük meg. Az volt a legjobb, hogy ott volt a két rendező is, Matteo Bortugno és Daniele Coluccini is, akikkel a film végén, kint a mozi előtt beszélgettünk is. Sajnos én nem vagyok olyan, aki akkor beszél, amikor lehet, bent a moziteremben, rengeteg ember előtt. Gátlásos vagyok. Na de kint, "nyolcszemközt"! Ráadásul úgy személyesebb is volt. 

A film... nehéz. Pláne, ha azt tekintem, hogy valós történeten alapszik. Azt azért álmomban sem gondoltam volna, hogy manapság a bevándorlás lesöpörte az asztalról a drogot. Már nem a drog a business. Eszméletlen! Van is a filmben egy olyan jelenet, ahol egy trendi irodában a nagy üzletemberek a tárgyalás végén annyit mondanak: "emeljük poharunkat a migránsokra!" (Brindiamo ai migranti).
Legalább 20 percet csevegtünk. Voltak még fel nem tett kérdéseink, ők pedig készségesen, sőt, barátságosan válaszoltak. Nagyon jó volt! Éreztem, hogy tágul az agyam, fröcsög az endorfin belém.
Csak azért nem tartott tovább, mert rohannom kellett a gyerekeimhez. Pedig ők mondták is, a végtelenségig tudnak beszélgetni, ha nem lövik le őket. Rajongok az ilyen fiatal nyitott, okos, értelmes, nyílt szemű,  éleslátású emberekért, akik ilyen értelmeset alkotnak. 

Ami a legjobban tetszik az olasz filmhétben az az, hogy valahogy más így mozifilmet nézni, ennyi olasz és olaszrajongó közt, mint egy hétköznapi mozi esetén. Másképp vibrál a levegő.  Ott ül az a sok ember, aki érti az olasz életérzést. Szól a gyönyörű zene, ami csomó olasz filmre jellemző, megint nincs menekvés, belenyom a moziszékbe. Nagyon szeretem. Szó szerint elragad. A vászon, a zene, a történet, naná, az ismert és nem ismert arcok, akiken érezni, hogy ők is odavannak az olasz filmekért. A hatalmas vászon, ami az arcomba tolja a történetet, egyszerűen nem lehet szabadulni. Mi mindig előre szeretünk ülni (körülbelül a 6. sorban, ha a nagy teremben vagyunk, kicsi esetén a 3. sorba), úgy nagyobbat üt a film. (Kivétel a legutóbbi filmnél, mert két picsa ült mellettem, akik szakadtak a röhögéstől olyan jeleneteknél, amikor pl. szétverték az egyik fickó arcát, vagy amikor elkeseredettségükben szívják a fehér port, vagy amikor a kutyás nő beveszi a gyógyszert és majdnem összeesik és aztán halálos beteg lesz. Komolyan nem értettem őket. A film végén nem várták meg a beszélgetést a rendezőkkel, hanem felálltak és elmentek. Az egyikükön piros bőr (???) nadrág volt, a másiknak kígyóbőr táskája, értelmezhetetlen két figura. Az ember átszellemülne, erre ők ott rázkódnak a röhögéstől. Már csak a "patikuki" hiányzott volna. Ha még csitri 16 évesek lettek volna, de legalább 40 fölött voltak.)

Szerdán nézzük meg az utolsó filmet, amire van jegyünk. Igazából akkor is írhattam volna erről az eseményről, de már nem fért belém.

Frissítés (idáig írtam a bejegyzést hétfőn... ,ráérek, na): nem sikerült eljutnom a filmre. Nem találtam senkit, aki vigyázott volna a gyerekekre. Volt mozijegyem, de nem tudtam elmenni, hallatlan. Az elején szarul esett, aztán elengedtem az egészet. Ez van. Nincs mit tenni.
Megkérdeztem öt embert, senki nem ért rá. Az anyukámat, két óvónőt, két barátnőt. A szép lányt nem kérdeztem meg, mert mostanában nagyon elfoglalt (matracpróba :DDD... új fickója van, most ott a hangsúly). Feldobhattam volna a facebookra is, de valahogy olyan szánalmasnak éreztem ezt a kapálózást. Igazából hamarosan ezt az filmet is fogják vetíteni a mozikban (Anyám mozija, Mia madre), majd akkor megnézem.

Az is érdekes, hogy Gáspár és Mary Poppins elmentek megnézni, de a film végén nem írt egyikük sem, hogy jujj, de kár, hogy nem lehettem velük. Ők a legjobb barátaim. Általam ismerik egymást. De most komolyan, nem tudtak volna írni egy sort? Gondolom utána még dumcsiztak egy sort, mert úgy szoktunk.
Csak azért zavar, mert az olasz filmfesztivál az én mániám. 12 éve járok fixen. Régen, a gyerekek születése előtt mind a 10 napon ott ültem a Puskinban. Persze amikor nem itthon éltem, nem mentem, de a szívem nagyon fájt érte. Tényleg nagy mániám. Sőt, a gyerekek előtt minden kedden az Olasz Intézetben ültünk, mert akkor is volt filmvetítés. Minden kedden, 18 órakor. Erre ők ketten elmentek és azt sem mondták a film végén, hogy brühühü, de kár, hogy nem voltál velünk. Jó, tudom, mindenki nagyon sokat dolgozik, és mindenki nagyon fáradt. Na majd én is kurva fáradt leszek innentől fogva. Bár hiába dumálok, nem vagyok haragtartó, előreláthatólag holnapra elillan a mérgem. Nem pörgök túl sokat az ilyen eseteken.

Mozi helyett viszont jót cselekedtem. Én vigyázok egy kisfiúra. A kisfiam osztálytársára. Nagyon bájos kisgyerek. Nem olyan régen ismerkedtünk meg az anyukájával. Láttam én az első szülői értekezleten, hogy hamarosan szülni fog, de azt nem tudtam, hogy a hatodik gyerekét. Ma egyedül lett volna otthon a hat gyerekkel, mert a férje továbbképzésen vett részt, és megkért, ha lehet, akkor a dzsudós napokon vigyem át az iskolából a kisfiát a tornaterembe, hogy ne neki kelljen bumliznia az újszülöttel és ott várakozni egy órán át, és ha nem nagy kérés, esetleg hadd aludjon nálunk a harmadszülötte. Én nagyon szeretek segíteni, simán belementem. Ráadásul a saját gyerekeim is örültek az ötletnek. Az anyuka nagyon szimpatikus. Egyelőre szinte csak a szülésről tud beszélni, de ez normális szerintem. Szeretem az ilyen csacsorászós nőket. :D

Ma tanításmentes nap volt az iskolában, szabit vettem ki. Melós napom volt. Elmentünk a papírboltba, az orvoshoz, beadattam két oltást a kisfiamnak, voltunk a Müllerben szülinapi ajándékot vásárolni (újfent), boltban, postán, főztem rendes ennivalót (nem szendvics), rendbe raktam három szekrényt, mostam hármat (ezt nem értem, hiszen kétnaponta mosok), megvarrtam két pulcsit, leckeírást asszisztáltam, és ki tudja mi mindent még. Nem nevezném túl unalmas napnak.

Képzeljétek, van közös fotóm a két olasz filmrendezővel, Matteo Bortugnóval és Daniele Coluccinivel. Szeretek ilyen érdekes emberekkel fényképezkedni. Majd kirakom a fotófalamra az irodámba, mint a nagykövetek. :D

Ilyet én a legrémesebb rémálmomban sem tudtam volna vizualizálni

Mi értelme van egy világbajnokságnak az olasz csapat nélkül?

Most majd megint bezzegelhetnek a franciák. Pfff! Jó, tudom, illene kussolnom, hiszen a saját gyerekeim fele vére francia, na de attól én még lehetek olasz drukker.

Munkahelyi dolgok

Kedden meghívott a kettes számú munkáltatóm egy céges vacsorára. Nyugdíjas búcsúztatót tartottunk. Nagyon jól esett, hogy csapattagnak tekint a főnök úr, akit nagyon kedvelek. Igazából eddig csak két embert ismertem a kollégák közül, a többivel kedden, a vacsorán találkoztam először. Azt hiszem mondhatom, hogy kollégáim. Nagyon kedves emberek, közvetlenek, barátságosak, kifejezetten jól éreztem magam velük. Sőt, jött a főnök egyik havernője is, egy fényképész lány, aki az eseményről készített képeket. Egymás mellett ültünk és jót társalogtunk, és nem semleges dolgokról. Szeretek teljesen új emberek közé cseppenni. 

Nyáron Gumigida barátnőm szülinapján hülyére szorongtam magam, alig mertem bemenni a kocsmába, ahol már minden meghívott ott volt. Ők meglehetősen jómódú társaság, én meg nem. Ők menő szakmában dolgoznak, én meg nem. Aztán kiderült, hogy végtelenül rokonszenvesek a barátai és kollégabarátai, szinte mindenki tudott rólam sztorikat (pedig nem voltunk kevesen), holott akkor találkoztam velük először. Úgy fogadtak, mintha már ismertük volna egymást. Mindenkivel lehetett beszélgetni, senki nem volt fridzsider, tényleg nagyon finom, édes érzés volt, ahogy közelítettek felém. 

Aztán a kolléganőm szülinapján nem volt túl jó (nekem, de a kolléganőmnek nagyon jó volt, naná, a férje szuper szülinapi partit szervezett neki). A barátaik távolságtartók voltak, de ezzel sincs semmi baj. Van, amikor csak a small talkig jut el az ember. Azért nem volt jó, mert el kellett sietnem, az apukám még mindig sakkban tud tartani... oké, ők vigyáztak a gyerekeimre, és elegük lett belőlem. A szüleimnek belőlem. Hogy állandóan csavargok. 

A keddi vacsora olyan volt, mintha az év végi karácsonyi partit tartottuk volna meg nagyon jó hangulatban. Nagyon jól esik, hogy dupla munkahelyem van (még ha az egyik nem is teljes, mondjuk hogy lehetne az?), és mindenhol csípnek a számomra kedves kollégák.