Homár nem volt, de kaviár és osztriga igen

Állítólag tökéletesen felesleges beleírni az önéletrajzba a hobbi rovatba, hogy szeretek utazni. Mert mindenki szeret, ezáltal ez nem kunszt. Mindenesetre megint nagy melóban vagyok, ezért lopom itt az időt.

Szeptemberben voltam Berlinben a nagy vasúti kiállításon (aki vasutas, az tudja, és ott terem, pláne, hogy kétévente rendezik meg), a meló jó volt (hm, egész nap magassarkúban tipegni a rendkívüli hőségben?), a céges vacsora is jó volt (az olasz partner mindig odateszi magát és figyelemreméltó bulit szervez), de szinte semmi turizmus nem jutott, leszámítva a vacsora előtti Alexander platzot, ahol hét (7) percet tölthettem (meghatódni sem volt időm, mert én ott sok időt töltöttem ovis koromban), valamint a Brandenburgi kapunál töltött öt (5) percet (konkrétan a teraszunk nézett oda annak idején, gondoltam, muszáj oda elzarándokolni, de a fikúk nem adtak lehetőséget átszellemülni sem). Állandóan futni kellett, a kollégák nem nagyon csípik Berlint. Na jó, melózni mentem, nem csavarogni, ezt el kell fogadni így, ahogy van. 

Aztán pár hete menni kellett Olaszországba, ami a szívem csücske. A meló jó volt, de turizmusra semmi idő nem jutott. Úgy értem, nulla. Na jó, melózni mentem, nem csavarogni... 

Azért egy jó dolog mégis jutott: voltam Michelin-csillagos étteremben (az elején még nem tudtam, hogy hol vagyunk, csak később láttam meg a kirakatban a Michelin-bilétát), életemben most először, ráadásul halat ettünk hallal. Az első fogás egy szem fésűkagyló (pár szál fűszállal sáfránnyal fűszerrel) volt egy óriási tányéron. Majdnem elnevettem magam, holott tudom, hogy az ilyen éttermek erről szólnak: keveset, de sírva fakad az ember, annyira finom. Aztán jött a nyers hal tál (haltál?), már nem is emlékszem, de 8-9 féle rák, hal, kagyló volt rajta, mind nyers és isteni finom. Ezután jött az osztriga és a további rákok, de már grillen (az osztriga nem grillen). Majd a kagylós tészta. Utána egy óriási lapos hal jött (rája? lepényhal? már nem emlékszem). Végül a desszert, ami nem volt akkora nagy ütés, mint a halak. Közben jöttek a proseccók, pezsgők, borok, de én nem ihattam, mert tolmácsoltam, különben sem szeretem, nem is értek hozzá, így nem vagyok vele tisztában, hogy mit veszítettem mindenesetre az olaszok csodálkoztak, hogy még mindig nem fogyott el a poharamból az, amitől ők majdnem sírtak a gyönyörtől. Este fél nyolctól éjfélig ettük-ittuk a fent felsoroltakat. 

A munkaebéd egy családi étteremben volt, az is állati volt, húsleves tortellinivel például, meg piadina, meg sonkák, meg tészták, meg desszert, a végén kipukkantam.

Az egész viszont azért nem volt túl jó, mert aznap volt a kislányom szülinapja, amikor hazaindultunk (kikötésem volt, hogy csak akkor megyek, ha a szülinapon hazaérek, tavaly is lemaradtam róla, akkor is olasz meló volt, idén már nem akartam távol tölteni a kislányom szülinapját), és nem tudtam neki venni semmi értelmeset, csak egy Smartiest egy utolsó olasz benzinkúton, brrr és pfff. Rossz plüssfigurát nem volt kedvem. A főnök felesége délelőtt wellnessezett egyet, délután meg jót shoppingolt, miközben mi dolgoztunk, ez egy picit csípte a szemem, de a minap arról beszéltünk a sógornőmmel, hogy ha apukám megnyerné a lottó ötöst, mit csinálnánk, és megállapítottuk, hogy nem vakargatnánk a valagunkat otthon, hanem ... és mindenki elmondta az álommelóját.

Aztán kiugrottam pár barátnővel Milánóba is, de nem dolgozni, hanem hencegni az instagramon, hogy lássa az ellenség, hogy mekkora májerek vagyunk (nem én). Kevesebb, mint 24 órára mentünk, amiből hármat elhasználtunk a semmire, mert mi nem metrózunk, ha van lábunk is. :D

A dómtetőre feljutni nem lehetett, mert lifttel? Na ne, hát van nekünk lábunk! De tök mindegy, mert mindkét kasszához hosszú sorok kígyóztak (fel lifttel vagy gyalog). De én nem is azért mentem, hanem kizárólag a Brera képtárért. Ott van Hayez csókja, például. Én csak azt szerettem volna megtekinteni. Van ott Raffaello, Tintoretto, Canaletto, Caravaggio, Guido Reni, Tiziano és sokan mások, de engem most Hayez érdekelt leginkább. Ehhez képest Rubens Utolsó vacsorája tetszett a leginkább, mert a festmény mellé írtak érdekességet, és én a legjobban a kulisszatitkokat szeretem. A kutyát kellett nézni, aki/ami a hűség jelképe, és mit ad isten, mit nem, pont Júdás lábánál fekszik (és egyedül a kutya és Júdás néz a képből felénk). 

Gondoltam, veszek egy csizmát is magamnak Milánóban, de sajnos ebből sem lett semmi, mert kétóránként a szépkolléganő vércukra lezuhant, és vergődött, mint a The exorcistban a lány, ebből fakadóan azonnal pisilni kellett őt vinni és enni adni neki nincs annyi pénz a világon.

A kaja nem volt nagy ász, pedig megpróbáltunk valamirevaló helyen enni.

Novemberben menni kellett volna Barcelónába, de nem megyek, mert én nem vagyok túlságosan hívő, pláne nem katolikus pap, ebből adódóan nem tudom kezelni a női hisztáriát (ld. The exorcist). Volt olyan, hogy vártuk a hajnali öt órát a reptéren, hogy kinyisson a bár, és mire mi feltápászkodtunk, kereken öt órakor, hogy kávéhoz jussunk, már 20-an álltak sorban, mindenki kávéért könyörgött, mi is. Ezen a kis szép kolléganő már előre pattogott egy sort, hogy miért nem állTUNK be időben a sorba, és hát mire ténylegesen odaértünk megen' elvesztette a türelmét. Segítettem neki kikérni a kávéját, a cornettóját, a szennvicsét, aztán segíteni akartam a másik kolléganőnek is, hogy ő is hozzájusson a kávé, cornettó, szennvicshez, mire a szép kolléganő idegesítően szólt, hogy ő már mióta ránk vár (egy perce fizettett, tehát egy perce), és nem tud lepakolni, és ha le is pakolna, ki vigyázna az ő cornettójára? Az agyam itt kifüstölt, kiálltam a sorból, odakisértem az asztalhoz, mondtam, hogy itt vigyázok az ő sütikéjére, menjen, kérje ki a kávéját (olaszosan, fizet, blokk, kávé a másik pultnál). Aztán visszaálltam a sorba, kivártam megint 20 embert. Mire odaértem az enyéimhez, a szépnek a szeme patatkokban folyt, hogy ő nem úgy gondolta, brühühü. Hm. De az már a sokadig ilyen volt. Akkor én ezt a pletykát most töröljem? De kedvelem a lányt, csak a női hisztivel nem tudok mit kezdeni. Ehhez képest én elkezdtem a menopauzát, mégsem verem a seggem a földhöz kínomban.

Jövő héten kell menni Olaszországba (bár a főnök beteg, lehet, hogy maradunk, ahol vagyunk). Van egy tippem, hogy nem lesz lazulás, csak meló. De legalább, ha baromi jól keresnék vele, de nem. Azért az a halétterem mégis megérte, én nagyon szeretek enni, pláne ilyen különösen finom ételeket.

Szerencsére pont őszi szünet lesz, így nem kell megint lerázni a gyerekeimet. Már ég a pofám. Persze értem, van még jó öt (tíz?) évem, aztán lehúzhatom a rolót, most kell sokat dolgozni.