2019. január 29., kedd

Állásinterjú relog

Újra betelt a pohár. Olybá tűnik, minden év elején úgy érzem, nem bírom tovább a dedót. Munkahelyet kell váltanom. Azt még nem tudom, hogy vannak-e babzsákok, de azt igen, hogy felhívtak, jippppiii!

Lehet, hogy nem volna szabad írni erről, de én fityiszt mutatok a babonának, na nehogy már ezen múljon! Én most megint úgy örülök! Már annak is, hogy felhívtak telefonon. Képzeljétek, most nem olasz nyelvterületre pályáztam, hanem franciára (és telefonon máris letesztelték a nyelvtudásomat). Az olaszt most egy kicsit el kell engednem, egyszerűen nem találok semmi nekem tetsző álláslehetőséget azon a területen. Ráadásul az is visszaránt, hogy a barátnőmnek, aki szeptember óta dolgozik A Nagy Olasz Cégösszeboronálónál, ahová még én is majdnem pályáztam (de a fizu megjelölésénél nem tetszett, hogy csak sikeres munkák esetén fizetnek, ezt meg én nem tudtam értelmezni... mi van, ha hónapokig nincs olyan rendezvény, ráadásul egy rendezvény nem egy ember munkája, szóval az egész sántított, azóta persze értem, hogy mit jelentett mindez), mert azért ott dolgozni elég jól hangzik egy önéletrajzban, valahogy vissza kellene kanyarodnom a barátnőm esetére... a mai napig nincs érvényes szerződése, se rendes fizetési megállapodása, olyan esetleges az egész. Szeptember óta. Oké, azért október környékén már világos volt számára, hogy ez nem lesz könnyű menet, mert túl sok rosszat meséltek a kollégái. Az olaszok olyan linkek tudnak lenni, elképesztő. Ezért gondoltam, egy életem, egy halálom, váltok. Megpróbálom a francia vonalat.

2019. január 23., szerda

SOTE I. sz. Gyermekgyógyászati Klinika

Szétfeszít a vágy, hogy írjak a múlt heti magyar egészségügyben tapasztaltakról.

Hajnal négy után pár perccel ébresztett a kisfiam, hogy fáj. Azt nem mondhatom, hogy nem láttam előző este a dudort a lágyékánál, és azt sem, hogy ugyan soha életemben nem láttam még ilyet, de valahonnan mégis tudtam, hogy ez bizony sérv. Este még nem fájt neki, nem panaszkodott, gondoltam reggel elmegyünk majd a háziorvoshoz, úgyis betegszabin vagyunk, lázas, hányt, torokgyuszi, mit nekünk, hát legfeljebb jobban megismerkedünk a dokival.
Magától értetődő, hogy még akkor este felcsaptam a google enciklopédiát is, ki az, aki kibírja, hogy ne nézzen körül, amikor helyzet van? A kis barátnőim írták, nem biztos az, hogy sérv, lehet, hogy más, például mirigy.

Reggel Hajnalban már csak azt kellett megnéznem, melyik kórház az ügyeletes aznap, abban a korai órában. Én nem is tudom, mi lenne velünk internet nélkül... Csak be kell írni a várost, a kerületet és hopp, már indulhatunk is. Az internet előtt gondolom az emberek telefonáltak a mentősöknek, már akinek volt telefonja. Nekünk sokáig nem volt. Én nem is tudom, mit csináltak az emberek. Szerintem kibírták. Vagy nem. Hívták a szomszédokat? Vagy hogy ment ez?

Felhívtam az ügyeletet, nem hirtelenkedtem, nem vágódtunk autóba, mert nem üvöltött a fájdalomtól a fiam, nem tudtam és nem is akartam egyedül eldönteni, hogy mit kell cselekednem. Elmondtam a portásnak, hogy miért hívom (7 éves, sérvnek látszó dudor, mi a teendő?), kapcsolt egy tetszőleges orvost, aki elmondta, hogy hívjam újra a portát és kérjem az ügyeletes sebészt. Így tettem. A portás egyébként nagyon készséges és kedves volt. Az ügyeletes sebészorvosnak újra elmondtam, hogy 7 éves, sérvnek látszó, nem tudom eldönteni, hogy induljak-e a kórházba vagy sem. Az orvos azt mondta, indulhatunk, ezt látnia kell, hiába nem üvölt a fájdalomtól a fiam, vár minket a klinikán.

Én reggelente nem tudok (de tudok, ha nagyon muszáj, csak nem szeretek) elindulni zuhanyzás nélkül, ezért igenis lezuhanyoztam, és közben azzal nyugtattam magam, hogy mi van, ha egész nap ott kell dekkolni majd a kórházban, ott fogok bűzölögni megőrülni, mert nem zuhanyoztam?
A kislányom is felébredt, mert nagyon élesek a radarjai, amint én felülök az ágyban, máris ébred. Így hát kiraktam neki a ruháit, kértem, öltözzön fel. A fiamat én öltöztettem, mert nagyon meg volt rémülve (a macska meg fel van mászva a fára). Aztán elindultunk.

Mázlisorozatom volt, mert a klinika tőlünk 5 percre volt autóval (oké, olyan korán azért nincs túl nagy forgalom), pontosan a bejárat előtt találtam parkolóhelyet (hajnalban könnyű), nem kellett sokat várni, sőt, a doktornő már várt minket (reggel 8-kor indul a sorban állás).

Egy nagyon kedves, szerintem nálam fiatalabb (nem nehéz) doktornő fogadott, semmi hajnali mufurc.
Elkezdte megvizsgálni a fiamat, de elsőre még csak a szemével, mert még meg kellett várnunk a rezidens orvost, hogy lásson ő is ilyen kitüremkedő sérvet. Vártunk, vártunk, vártunk, mire előjött egy haláli kócos, begyógyult szemű nagyon fiatal lány. Mindketten megtapogatták a kitüremkedést, megbeszélték egymást közt, amit meg kellett beszélniük, aztán a doktornő elkezdte visszanyomni a dudort. A fiam meg üvöltött. De azért sikerült reponálni. Aztán mehettünk haza. Előtte persze kitűzte a műtét napját.

Eljött a nap. (Meg kellett várni, hogy kigyógyuljon a torokgyulladásból. A hányós vírus lezajlott két nap alatt.)

Reggel elvittem a kislányomat az iskolába, aztán mi ketten a fiammal átgurultunk a klinikára. A betegfelvételes nő is kedves volt. A nővér is, aki felvitt a fekvőbeteg osztályra. Az osztályon kedves volt a nővér, kedves egy másik orvos, kedves az altatóorvos, kedves a mi doktornőnk. Mindenki kedves. Maradéktalanul kedves.

Volt egy bohócdoktor is. Hogy az mennyire sokat segít a gyerekeknek... Hatalmas ötlet, aki kitalálta, kezet csókolok neki. Ő fogadott minket, a kisfiam csak pislogott először, aztán mindig várta, hogy jöjjön (vándorolt kórteremről kórteremre). Volt sípoló párna, volt szappanbuborék, volt goffri ízű koktél (a bódító), volt ukulele.

Szerencsére elég gyorsan sorra került a fiam. 10 óra körül bebódították, amitől mosolygott, kettőt, majd nyolcat látott. A műtét fél óra volt, az őrző is annyi. Apropó, a beteghordó (nem tudom a hivatalos nevét) is nagyon kedves volt. Ahogy ölbe kapta a fiamat, és felrakta a "taxira" (így hívták a gurulós beteghordó ágyat), ahogy mondta, hogy itt a puszizóna (a műtő előtt, ahová már nem mehettem tovább a fiammal). Aztán vártam, vártam, vártam. Nem volt valami könnyű... Minden szülő sír a műtő előtt. Jött egy koraszülött is, nagyon szívfacsaró volt.

Már nagyon vártam, hogy nyíljon az ajtó... Aztán kitolták. Annyira aranyos volt. Még aludt. Tolták őt a várakozók közt és én is majdnem sírtam. Pedig csak egy sérvműtét volt. Az ágyán, amikor felébredt, sírt, mert fájt neki a sebe, kértem fájdalomcsillapítót, ami egy idő után megnyugtatta, megint aludt egyet. Délután négy előtt elkezdték mondani, hogy kezdhetünk pakolni, négykor sipirc haza. Igaz, a fiam még alig tudott mozogni, hányingere is volt, szédült, de azért valahogy kimentünk pisilni. Azért valahogy összekaptuk magunkat, segítettem neki menni. Felvenni nem mertem.

Otthon nagyon cuki volt, féltette a sebét, szépen feküdt a kanapén és nagyon jól vacsorázott, naná, egész nap nem evett rendesen, csak a kórházban egy pudingot (ennyi járt neki, ami érthető, műtét után nem ideális nehéz ennivalót enni), meg Kinder pingvint, amit én vittem neki. A túró rudit a hűtőben hagytuk a klinikán, mert mondta, hogy azt a bohóc doktornak szeretné adni, sőt, még levelet is írt neki hozzá.

Ha osztályozni lehetne, akkor 10/10.



2019. január 1., kedd

Délig aludni

Ma nem érzem azt, amit mindig szoktam ilyenkor: igenis megfogadom, hogy. Úgysem tartom be. Pedig tudom, hogy muszáj volna. Minimum lefogyni. És a többi. 
Délelőtt gondoltam, írok egyet, mert kifejezetten jó volt a kedvem. Ami estére elszaródott (most is este van). Amikor fáradt vagyok nem valami jó a kedvem (lehetnék jókedvűen is fáradt, de nem, én inkább a másik oldalra kerültem). Olyankor felrobbanok az idegbajtól. 
Reggel még arra is gondoltam, hogy csinálok egy instachellanget (a józan ész megáll), minden nap kirakom azt, ami jó volt az adott napban. Mert tetszik, ahogy mások csinálják. De ma elfelejtettem fotózni. Akkor leírom ide. Jó, jó, de éppen fáradt vagyok, nem jut eszembe, hogy ma mi volt jó. De, tudom már. Déli fél tizenkettőig aludni jó volt. A két gyerekkel összebújtunk, szamárfészket csináltunk, csend volt, meleg volt, jó volt. Ma éjjel kettőkor értünk haza, azonnal ágyba bújtunk aludni, a fiamat nem is tudtam átöltöztetni pizsamába, mert már az autóban elaludt.  Csak a nadrágját tudtam levenni róla. Ezért aludtunk ilyen sokáig.
Szilveszterezni voltunk. Idén nem nálam rendeztük meg, hanem az egyik barátnőmnél. Összesen nyolcan voltunk, ideális. Tavaly is ezzel a csapattal voltunk. Olyan sokan utálják az év utolsó napján a "kötelező" bulit, de én szeretem. Semmi extra, csak jót eszünk, jót játszunk, semmi görcs.  

Most jut eszembe, igazából azért akartam írni ide, mert tegnap is volt egy jó nagy nevetésünk, ezt akartam megörökíteni magamnak itt a blogon. Utoljára nyáron nevettem ekkorát, akkor a tengeri uborkás desszerten. Tegnap a 40 teliholdas terhességen. Az egyik barátnőm kicsit összekeverte a dolgokat, aztán ezt jól meglovagoltuk (igazából kifiguráztuk /mi vagy te, elefánt?/, de szerencsére nem sértődött meg). Én nagyon szeretek úrinőhöz méltatlanul röhögni, csak sajnos ritkán szoktam, mert búvalbaszottak a napjaim. Persze, amíg fiatal voltam, addig könnyű volt, most meg nem olyan könnyű. Szerencsére azért olykor-olykor mégis jön valami kapitális baromság. Persze nézhetnék többször is parodistákat...

11 napot nem dolgoztam, már nagyon kellett. Alig bírtam szuflával. 

Voltam moziban a kolléganőimmel. A Holmes és Watsont néztük meg. Hiba volt.

Megnéztük a Mary Poppins visszatér címűt is, azt a gyerekekkel és egy barátnőmmel, jó volt, de én elaludtam közben. Konstans fáradtság.

Voltunk pancsolni a gyerekekkel, mert a lányom meg akarta mutatni, hogy már tud siklani. Jó volt. Nem is értem, miért nem megyek néha valamelyik fürdőbe, ha már ekkora a választék Budapesten. Nincs idő ilyesmire, de erre csak kellene találni, mert a sima vidámparkos wellnessben is jól esett áztatni magam a meleg vízben, hát még ha termál lett volna. 

Szerintem nagyon jó karácsonyi ajándékokat találtam, zömében színházjegyeket vettem, azzal nem lehet nagyon mellényúlni, de úgy érzem, a tárgyak is mind jók lettek. Még a zokni is. Talán a könyveknek nem volt sikerük, még nem tudom, várom a visszajelzéseket. Azért magamnak is vettem egyet. Picit ciki leírni, hogy melyiket. Pamela Druckermann: There are no grown-ups. Magyarul a címe: Bonjour Madame. Oké, értem, hogy miért ez a címe, mégsem tetszik (a könyvcím). A könyv viszont tetszik. Még nem fejeztem be. Mert nincs idő. De azért erre is kellene találni. Sorakoznak a ki nem olvasott könyvek a polcon. 

Igazából engem nem nagyon hagytak aludni a szüleim délig, amikor kamasz voltam, de ezért nem voltam morcos, mindig szerettem korán kelni. Csak mostanában nagyon fáradt vagyok, szeretek aludni.

Más nincs. De van, csak szóra sem érdemes szaftos pletykák, amikkel tele a padlás.