Pofavizit

Reggel jó kedvem volt, most meg pocsék. Ma van a céges buli, ami nem túl céges, mivel csak pár kollégát hívtak meg és nem is a cégvezetés rendezi a "boldog karácsonyt kívánunk partit". Nálunk fű alatt szerveződnek a partizánpartik. Kedden voltam az egyik cégcsoporttal vacsorázni, ma ketten, az egyik kolléganőmmel főztünk ebédet, de csak hatunknak (azokkal, akikkel mindig együtt szoktunk ebédelni), este pedig megyek a "VIP" buliba, mert hálleluja, benne vagyok a szimpatikusok körében. Nem maradok sokáig, mert meg vagyok sértődve. Meg, mert csúnya klikkesedés folyik nálunk, ráadásul pár régi kolléga is ott lesz, akik már nem dolgoznak nálunk, bezzeg az aktív kollégák nem jöhetnek. Ez így még engem is sért. Oké, értem, ez nem rendes céges összejövetel, hanem amolyan házibuli jellegű. Házibuli az egyik telephelyen, hát ez is állati... Csak azokat hívta meg a főrendező nyugdíjas kolléga, akiket ő maga szeret. Szarpofozás. A pletyka ennél szaftosabb, de minek hergeljem magam még azzal is, hogy az a főnök is megy az esti buliba, aki jó barátja azoknak smúzol azokkal is, akiket nem hívtak meg? Ezért én úgy döntöttem, hogy mátyáskirályzok egyet: megyek is, meg nem is. Meghívtak, ezért tiszteletemet teszem, boldog karácsonyt kívánok mindenkinek, puszi puszi, de nem maradok sokáig. Ez nekem így nem fér bele. Pedig kár, szeretek év végén táncolni egyet a kollégáimmal, de ebben a formában semmi kedvem. 

A fenti krákogásból nem biztos, hogy érezni a helyzet súlyosságát. Bosszant, hogy nem hívták meg a 200 éve itt dolgozó kollégákat. Persze mondhantám az igazat is, egyenesen: azért vagyok mérges, mert legalább 20 olyan embert nem hívtak meg (most számolom az ujjaimon), akik 200 éve itt dolgoznak és én szeretem mindannyiukat. 

II. kerületi iskolabuszokra kaptam fel a fejem

Meg vagyok illetődve. Kormányunk iskolabusz-programot indít, és a tesztkerület, nem kevesebb, mint a tádááám: II. ker.

Ezt hogy ötölték ki? Bezzeg, te meghülyültél, politizálsz?

Apu leviszi a BMW-vel a térre a kisgyereket, ahol felveszi egy busz, elviszi az iskolába többedmagával, így tehermentesítik a városi forgalmat és a nyomorgó szülőket? Oké, ne legyek már ilyen szűklátókörű, nyilván nem mindenhol kolbászból van a kerítés a II. kerületben sem.

Igazából ezen a cikken akadt fenn a szemöldököm, de aztán magamba néztem. Például a gyerekeim iskolájában már nincs húgyszag.

Volt egyszer, régen egy flörtöm, talán meséltem is róla. A flörtnek fröcsögtem egyszer, hogy mennyire rémes az iskolai mosdó. Aznap is rémesen húgyszag volt, de az az átható, amitől még a gyomrom is felfordult (nem hantázok), pedig az enyém vasból van. Gondoltam egyet, és megírtam flörtnek, hozzá még rémes fotókat is küldtem az egyik mosdóról (a gyerekemnek pisilnie kellett, amikor indultunk volna haza). Igen, azzal a céllal írtam neki, hogy intézkedjen. Tudni akartam, hogy leráz-e.

Azt vettem észre pár hónapja, hogy az egész iskola nagyon illatos déltuán öt felé, amikor megyek a gyerekekért. Akkor mosnak fel a takarítónők. Kifejezetten kellemes, nagyon finom illat. Azt hiszem, még a gyerekkorom iskolai tisztaságillatára is emlékeztet, mert nem tudom abbahagyni a szimatolást, valamire hajaz ez az illat.

Nem tudhatom, hiszen már rég nem randizunk, hogy a flört szólt-e oda, nemtom' hova, vagy magától vált a bűzölgő iskola illatos iskolává. Persze megkérdezhetném az iskola vezetőségét, hogy jó napot kívánok, mi az oka annak, hogy egyik napról a másikra a gusztustalan szag finom virágillattá változott? Kapnék rá kézzelfogható választ vajon? Szerintem simán hibbantnak néznének, de minimum gyanús lennék, hogy kötözködni akarok.

Akkor valahogy üzennem kellene a régi flörtnek, hogy a bűz megszűnt, most legyen szíves, és intézze el, hogy a tanárok és a gyerekek ne legyenek fáradtak, valamint a kis vietnámi gyereknek intézzen segítőt (nyugdíjas tanárt, egyetemistát, gyakornokot, bánom én), mert velem is foglalkozott valaki, amikor kiskoromban fel kellett zárkóznom az olasz gyerekekhez. Nem létezik, hogy egy kis másodikos fiúcska egész nap úgy üljön az iskolában, hogy egy kukkot nem ért a tananyagból, és csak ül, ül magányosan, a tanárok pedig nem érnek rá vele is foglalkozni.

Ha írok, akkor pletykát

Itt van a gyerekeim apja, mindig Miklós napjára időzíti. Kedves tőle (irónia).

Rengeteget tudnék pletykálni... nem tudom, hogy lehet-e itt fröcskölni... mindig ez a dilemma...

Nyáron nem köszönt nekem, nem szólt hozzám, teljesen tisztára hülye volt. Most normális. Nem értem. Köszön, beszél. Nem nagyon beszél, nem sokat, de mégis, valamennyit. Furcsa.

Rengeteg, de rengeteg ajándékot vett a gyerekeknek. Ma reggel meg is kapták a zömét. Szerintem már semmit nem értenek a gyerekek, hogy ki, kivel van, Miklós, père Noël, Jézus?

Szombaton érkezett pontban éjfélkor, vasárnap ébredés után a fiam közölte, hogy akkor most karácsonyfát díszítünk, és mivel nekem tetszik ez a módi, hogy például Olaszországban és Franciaországban jóval dec. 24. előtt felállítják a fenyőt, neki is álltunk. Örökfenyőnk van, szétszedhetős, mint a lego, egyedül nehéz lett volna leszedni a padlásról, hála ég, kéznél volt az erős férfikéz, segített, sőt, mos is, főz is, be is vásárol, viszi-hozza a gyerekeket az iskolába/ból, azért így egyszerűbb az élet, mint egyedül, de ettől még a karakterek nem változnak, jól tudom én ezt, és igaz, ő sem akar velem együtt élni, de én sem vele.

Hétfőre megbetegedett a gyerekek apja. Mint mindig. A halálos nátha, a fülgyulladás, a gyomorbaj alap, ha Magyarországra látogat. Így kedden én vittem a gyerekeket az iskolába. Csodálkozom, hogy most nem dőlt ágynak több napra, szerdán már ő vitte őket.

A gyerekek kaptak Miklós napra egy közös társasjátékot, három kézműves játékot, egy óriási Play mobilt, egy hülye robotkutyát (a kislányom ragaszkodott hozzá, látta valakinél, onnantól nem tágított, hiába magyaráztam neki, hogy ez értelmetlen ajándék), egy-egy könyvet, távirányítós autót. Kérdés, hogy karácsonykor mit kapnak majd. Persze, van még ötlet, apjuk meg is vette, azt mondta, hogy azt majd a rendes karácsonyfa alá rakjam, a szüleimnél. Kedves. Szoktatlan. Nem értem. A nyári tapasztalat után ez egyszerűen felfoghatatlan.

PowerPoint

Én nagyon szeretek power pointot készíteni. Ma a kisfiamnak kellett Franciaországról előadást tartania, tekintettel arra, hogy ott született. Azoknak kellett az osztályból bemutatót készíteniük, aki külföldön született, vagy a ugyan itt születtek, de nem, vagy nemcsak magyarok. Van vietnámi osztálytárs, görög, olasz, amerikai (USA), marokkói, kínai, és még nem tudom milyen gyerekek. Ez egy sima "nyócker" iskola, és nézzétek, milyen színes. Nagyon szeretem. (Naná, mert egyelőre nem problémásak a gyerekeim, így könnyű.)

35 diát készítettem. Arra törekedtem, hogy csak olyan dolgokat rakjak bele, amiket nagyon szeret, konzultáltam is vele eleget, együtt ölteteltünk, nagyon jó kis csapatmunka volt. 

Úgy kezdődik a prezi, hogy a földgömböt mutatom, ott piroslik Franciaország. Aztán megmutatom, hogy hány óra alatt lehet eljutni Magyaroszrágról gyalog, aztán autóval (odabiggyesztettem az én szeretett autómat /nem pont az enyémet, mert az enyém éppen nagyon poros volt/, a Citroën kacsát , amit a héten adtam el, mert már 10 éve csak a garázsban állt, és kicsit sírtam is, mert én ilyeneken mindig sírok, amit a szüleim nem értettek soha, de mit csináljak, én ilyen picsogós fazon vagyok), repülővel. 

Aztán egy dia, hogy hol született, melyik klinikán, fonetikusan is leírva, szerintem nagyon vicces. Még az orvosa fotóját is beletettem. 

Természetesen Eiffel-torony, baguette, escargot, grenouille, moules-frites, crêpes, sajtok stb., ezeket is odaírtam fonetikusan (pl. grönujj), aztán van még guillotine, mert ezt a sztorit is nagyon szereti a fiam. A királyokat, a forradalmat, a kalácsos sztorit, a szabadságot, egyenlőséget, testvériséget.

Aztán jöttek a bikák, mert még mindig nem kattant le erről sem, még mindig képes megnézni Ferdinándot, egyszerűen odavan a bikákért. Kapott hát egy csomó diát az arénákról, bikaviadalokról (aranyos volt, megkért, hogy véreset ne, mert a gyerekek megijednének... ő is utálta, még össze is hányta magát szegény /igen, hülye anyja! de basszus, a helyi gyerekek simán tűrték, ki tudta előre? Azzal nyagatott mióta, hogy bikaviadalt akar látni... persze észbe kaphattam volna, a Ferdinándban is csak finoman utalnak rá, hogy Ferdinánd apját leszúrták, meg az apja először olyan "viadalra" vitte, ahol csak átugrálták a bikákat, semmi szúrás nem volt/, így hát véreset nem raktam bele, csak olyat, amikor átszaltóznak a bikán meg amikor a torreádor a lepedővel legyez). 

A francia himnuszt a rögbicsapat énekli egy meccs előtt, szerintem nagyon hatásos, én még most is libabőrös leszek tőle.

A végére raktam be sztorit Asterix és Obelixről, mert arról is tud dumálni a fiam.

Szerintem 7 évesen ennyi elég is lesz elsőre. 

búbánat ellen, kisasszony szedjen tangót

Szeretem feljegyezni, hogy az utazásaimban mi volt a jó . Mert valami jó csak volt. Nem lehet, hogy mindig minden szar. Így legalább megkeresem a sok unalmas szarban a jót. Hajlamos vagyok borúsan látni a dolgokat, állandóan nyafogok, duzzogok, ráncolom a homlokom, ahelyett, hogy a jót látnám.

A mostaniban az volt a jó, hogy meló után elmentünk csavarogni a kollégával. Ő telefonált, én pedig bementem minden boltba. De mindegyikbe. Már ahol csizmát lehetett kapni, mert most arra van szükségem. Parfümériákba, ékszerboltokba nem (azoknak csak a kirakatát tekintettem meg magamnak, mert van egy ékeszermárka, amire fenem a fogam... de kéz és bili... jó, hát azért megnézni még nem kerül semmibe, meg álmodozni is ingyen van). Szóval, míg a kolléga sétálgatva telefonált, úgy 3-4 órán keresztül, addig én gondtalanul, de tényleg olyan gondtalanul, mint 16 évesen, kirakatról kirakatra ingáztam. Nagyon, de nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon régen nem volt ennyi időm ilyesmire. Nagyon, de nagyon, nagyon, nagyon, nagyon igyekeztem megfogni a pillanatot, és jól érezni magam. Sikerült. Állítom, hogy sikerült.

Bementem például a Benetton boltba, ami az én egyházam. Régen nagyon szerettem. A szüleim - én nem is tudom, hogy, mivel nem voltunk tele, mint a hatos - de ott vásároltak nekem menő cuccokat... meg a piacon mackónacit :D. Gondolom valami egyensúlyt teremtettek ezzel: egy kis minőség, egy kis praktikum.
Most sajnos nem áll jól semmi onnan, pedig van óriáselefánt méret is, de az meg lóg rajtam. Nincs megolás. (De van, le kell fogyni 15 kilót, egyszerű, mint a pofon.)
Bementem a Sisleybe is, meg a Coinba is, meg mindenhova, megfogdostam én mindent (pláne, hogy ezek szerint most nagyon divat a műprém, ami olyan puha, mint a vakond bundája, egyszerűen mindet meg kellett simogatnom), és semmit nem vettem. Egyrészt szarrágó vagyok magammal szemben, másrészt minden elég drága, harmadrészt le kell fogynom, de nagyon sürgősen. Francba.

Ez az egy jó volt a legutóbbi olasz melóban: bóklászni és bemenni a boltokba nézelődni.

Most, hogy itt írok, eszembe jutott, hogy vettem magamnak utcai árustól gesztenyét. Egy idős asszonytól. Én nagyon szeretek sétálva gesztenyét enni.

Aztán még az is jó, hogy mindkét gyerekemnek nagyon jó kis ajándékokat találtam. A kislányomnak egy flamingós esernyőt, nagyon komoly darab :D. Fröccsöntött kínai giccs, persze, de mégis, nagyon jól néz ki, a kisfiamnak pedig egy miniatűr távirányítós autót, ami már negyedik napja, hogy működik. Nem gondoltam volna, hogy pár óránál többet kibír.

Aztán jó volt még a gnocchi és a szarvasgombás tészta, mert enni, azt szeretek, ha búbánat van, ha nincs.

Úgy néz ki, mostanában, ha Olaszországban kell ennem, akkor nagy tányéron kis kaját kapok, ami dicséretes,
tekintve, hogy elszaladtak velem a lovak, ami a mérleget illeti.

Már Le Nôtre is csinált ilyesmi kubista fákat, nincs min meglepődni.

Ez az étterem egyik oldala. Teljesen kihalt, mivel záróra előtt három perccel állítottunk be.
Szerintem nagyon szimpatikus dolog, hogy adtak enni.

Ez az étterem másik oldala.
Szerencsére rajtunk kívül még voltak páran (csak nem fotóztam bele az arcukba).

Azért a tripadvisoron jobb fotók vannak, én titokban csak ilyen gyengéket tudtam lőni.

Általános pletyka (egyízben pattog, mint kecskeszar a deszkán)

Ma délelőtt kiderült végre, hogy menni kell Olaszországba, aztán délután az is, hogy hányan. Ebből kifolyólag szállásunk még nincs. Ha rajtam múlik, én szarok az egészre unom.

A legutóbbi olasz út szállásfoglalása kereken négy napig tartott. Négy. Napig. Elképesztő. Az történt, hogy a főnök kitalálta, hogy magával hozza a nejét is, aki majd délelőtt wellnessezik, délután shoppingol (tudom, hogy már meséltem, de ez itt terápiás írás, muszáj kiírnom magamból, ami idegesít), míg mi melózunk, mondván előre tudtuk, hogy pocsék idő lesz (hideg is volt, esett is, fújt a szél is), muszáj benti programot találni a nejnek. Én éppen két embert is helyettesítettem a munkahelyen akkor pénteken, amikor ezt levelezgettük és telefonálgattunk, tehát marha jó volt a nejjel konzultálni, hogy melyik hotelre szavazzon. Állati volt. Nagy nehezen sikerült kiválasztani egy menő wellness hotelt, igen ám, de foglalás előtt még meg kellett kérdeznem az olasz partnert, hogy mit szól hozzá. Apukám! Aztán indult a baszakodás, hogy melyik weblapon olcsóbb 2000 Forinttal a szállás. Booking? A hotel oldala? Mittomén' melyik másik? Vasárnapra (igen, a négy napban benne volt a szombat és vasárnap is) már kitéptem a hajam. Aztán megállapította a nej, hogy foglaljuk a hotelen keresztül, nézzük meg, melyik szoba milyen és mennyibe kerül. Meglehetősen körülményes szitu volt, és nekem már kínos is. Addig-addig, míg fogtam magam és mérgemben lefoglaltam és kész. 

Hétfőn esmét megyünk, de most csak ketten. És most megint elindult a szállásvadászat. Melyik városban legyen, modern, olcsó, hány csillagos, közel a laborhoz stb? És én ismét kitépem a hajam. Én azért nem vagyok ennyire komplikált ember. 

A főnök - aki nem jön - közölte, hogy Padovában van egy jó hotel, jó áron, ismeri, volt már ott, azt javasolja. Megnéztem, rendben van, tetszik, nem drága, egyébként is tök mindegy. Igen ám, de a labor Vicenzában van. Akkor nézzünk ott, és legyen benne wellness is, ha már a múltkor lemaradtunk, mondta a kolléga. De én Padovában szeretnék megszállni, mert ott van Kriszti barátnőm, jó volna találkozni vele, mert mi jó barátnők vagyunk. De mit szólnak az olaszok, hogy nem Vicenzában alszunk? - így a kolléga. Speciel engem nem érdekel, a tárgyalásnak legfeljebb ötkor vége, hát nem tök mindegy nekik, hogy hol alszunk? Oké, akkor legyen egy éjszaka Vicenza, egy pedig Padova - így én. Na de itt meg felmerült - a kollégában -, hogy Terike, a pénztáros, hr-es, könyvelő, főkönyvelő mit fog szólni ehhez? Tehát nekem még Terikékhez is kell alkalmazkodnom? Nemcsak főnöki nejekhez, és még sorolhatnám? Plusz a cukiságfaktor: legyen stílusos a hotel - így a kolléga (bazz, nem nászút ez, hogy bájos is legyen és wellness is...). Elegem van. 

Ehhez még hozzátartozik, hogy hétvégén is melózni kell, mert nem tudtam befejezni a vizsgálati anyag fordítását, mert naná, hogy máshol is égett a ház. 

Homár nem volt, de kaviár és osztriga igen

Állítólag tökéletesen felesleges beleírni az önéletrajzba a hobbi rovatba, hogy szeretek utazni. Mert mindenki szeret, ezáltal ez nem kunszt. Mindenesetre megint nagy melóban vagyok, ezért lopom itt az időt.

Szeptemberben voltam Berlinben a nagy vasúti kiállításon (aki vasutas, az tudja, és ott terem, pláne, hogy kétévente rendezik meg), a meló jó volt (hm, egész nap magassarkúban tipegni a rendkívüli hőségben?), a céges vacsora is jó volt (az olasz partner mindig odateszi magát és figyelemreméltó bulit szervez), de szinte semmi turizmus nem jutott, leszámítva a vacsora előtti Alexander platzot, ahol hét (7) percet tölthettem (meghatódni sem volt időm, mert én ott sok időt töltöttem ovis koromban), valamint a Brandenburgi kapunál töltött öt (5) percet (konkrétan a teraszunk nézett oda annak idején, gondoltam, muszáj oda elzarándokolni, de a fikúk nem adtak lehetőséget átszellemülni sem). Állandóan futni kellett, a kollégák nem nagyon csípik Berlint. Na jó, melózni mentem, nem csavarogni, ezt el kell fogadni így, ahogy van. 

Aztán pár hete menni kellett Olaszországba, ami a szívem csücske. A meló jó volt, de turizmusra semmi idő nem jutott. Úgy értem, nulla. Na jó, melózni mentem, nem csavarogni... 

Azért egy jó dolog mégis jutott: voltam Michelin-csillagos étteremben (az elején még nem tudtam, hogy hol vagyunk, csak később láttam meg a kirakatban a Michelin-bilétát), életemben most először, ráadásul halat ettünk hallal. Az első fogás egy szem fésűkagyló (pár szál fűszállal sáfránnyal fűszerrel) volt egy óriási tányéron. Majdnem elnevettem magam, holott tudom, hogy az ilyen éttermek erről szólnak: keveset, de sírva fakad az ember, annyira finom. Aztán jött a nyers hal tál (haltál?), már nem is emlékszem, de 8-9 féle rák, hal, kagyló volt rajta, mind nyers és isteni finom. Ezután jött az osztriga és a további rákok, de már grillen (az osztriga nem grillen). Majd a kagylós tészta. Utána egy óriási lapos hal jött (rája? lepényhal? már nem emlékszem). Végül a desszert, ami nem volt akkora nagy ütés, mint a halak. Közben jöttek a proseccók, pezsgők, borok, de én nem ihattam, mert tolmácsoltam, különben sem szeretem, nem is értek hozzá, így nem vagyok vele tisztában, hogy mit veszítettem mindenesetre az olaszok csodálkoztak, hogy még mindig nem fogyott el a poharamból az, amitől ők majdnem sírtak a gyönyörtől. Este fél nyolctól éjfélig ettük-ittuk a fent felsoroltakat. 

A munkaebéd egy családi étteremben volt, az is állati volt, húsleves tortellinivel például, meg piadina, meg sonkák, meg tészták, meg desszert, a végén kipukkantam.

Az egész viszont azért nem volt túl jó, mert aznap volt a kislányom szülinapja, amikor hazaindultunk (kikötésem volt, hogy csak akkor megyek, ha a szülinapon hazaérek, tavaly is lemaradtam róla, akkor is olasz meló volt, idén már nem akartam távol tölteni a kislányom szülinapját), és nem tudtam neki venni semmi értelmeset, csak egy Smartiest egy utolsó olasz benzinkúton, brrr és pfff. Rossz plüssfigurát nem volt kedvem. A főnök felesége délelőtt wellnessezett egyet, délután meg jót shoppingolt, miközben mi dolgoztunk, ez egy picit csípte a szemem, de a minap arról beszéltünk a sógornőmmel, hogy ha apukám megnyerné a lottó ötöst, mit csinálnánk, és megállapítottuk, hogy nem vakargatnánk a valagunkat otthon, hanem ... és mindenki elmondta az álommelóját.

Aztán kiugrottam pár barátnővel Milánóba is, de nem dolgozni, hanem hencegni az instagramon, hogy lássa az ellenség, hogy mekkora májerek vagyunk (nem én). Kevesebb, mint 24 órára mentünk, amiből hármat elhasználtunk a semmire, mert mi nem metrózunk, ha van lábunk is. :D

A dómtetőre feljutni nem lehetett, mert lifttel? Na ne, hát van nekünk lábunk! De tök mindegy, mert mindkét kasszához hosszú sorok kígyóztak (fel lifttel vagy gyalog). De én nem is azért mentem, hanem kizárólag a Brera képtárért. Ott van Hayez csókja, például. Én csak azt szerettem volna megtekinteni. Van ott Raffaello, Tintoretto, Canaletto, Caravaggio, Guido Reni, Tiziano és sokan mások, de engem most Hayez érdekelt leginkább. Ehhez képest Rubens Utolsó vacsorája tetszett a leginkább, mert a festmény mellé írtak érdekességet, és én a legjobban a kulisszatitkokat szeretem. A kutyát kellett nézni, aki/ami a hűség jelképe, és mit ad isten, mit nem, pont Júdás lábánál fekszik (és egyedül a kutya és Júdás néz a képből felénk). 

Gondoltam, veszek egy csizmát is magamnak Milánóban, de sajnos ebből sem lett semmi, mert kétóránként a szépkolléganő vércukra lezuhant, és vergődött, mint a The exorcistban a lány, ebből fakadóan azonnal pisilni kellett őt vinni és enni adni neki nincs annyi pénz a világon.

A kaja nem volt nagy ász, pedig megpróbáltunk valamirevaló helyen enni.

Novemberben menni kellett volna Barcelónába, de nem megyek, mert én nem vagyok túlságosan hívő, pláne nem katolikus pap, ebből adódóan nem tudom kezelni a női hisztáriát (ld. The exorcist). Volt olyan, hogy vártuk a hajnali öt órát a reptéren, hogy kinyisson a bár, és mire mi feltápászkodtunk, kereken öt órakor, hogy kávéhoz jussunk, már 20-an álltak sorban, mindenki kávéért könyörgött, mi is. Ezen a kis szép kolléganő már előre pattogott egy sort, hogy miért nem állTUNK be időben a sorba, és hát mire ténylegesen odaértünk megen' elvesztette a türelmét. Segítettem neki kikérni a kávéját, a cornettóját, a szennvicsét, aztán segíteni akartam a másik kolléganőnek is, hogy ő is hozzájusson a kávé, cornettó, szennvicshez, mire a szép kolléganő idegesítően szólt, hogy ő már mióta ránk vár (egy perce fizettett, tehát egy perce), és nem tud lepakolni, és ha le is pakolna, ki vigyázna az ő cornettójára? Az agyam itt kifüstölt, kiálltam a sorból, odakisértem az asztalhoz, mondtam, hogy itt vigyázok az ő sütikéjére, menjen, kérje ki a kávéját (olaszosan, fizet, blokk, kávé a másik pultnál). Aztán visszaálltam a sorba, kivártam megint 20 embert. Mire odaértem az enyéimhez, a szépnek a szeme patatkokban folyt, hogy ő nem úgy gondolta, brühühü. Hm. De az már a sokadig ilyen volt. Akkor én ezt a pletykát most töröljem? De kedvelem a lányt, csak a női hisztivel nem tudok mit kezdeni. Ehhez képest én elkezdtem a menopauzát, mégsem verem a seggem a földhöz kínomban.

Jövő héten kell menni Olaszországba (bár a főnök beteg, lehet, hogy maradunk, ahol vagyunk). Van egy tippem, hogy nem lesz lazulás, csak meló. De legalább, ha baromi jól keresnék vele, de nem. Azért az a halétterem mégis megérte, én nagyon szeretek enni, pláne ilyen különösen finom ételeket.

Szerencsére pont őszi szünet lesz, így nem kell megint lerázni a gyerekeimet. Már ég a pofám. Persze értem, van még jó öt (tíz?) évem, aztán lehúzhatom a rolót, most kell sokat dolgozni.